Gaál Péter: Jóska, levelet hozott a pósta

A baloldal meg a magyar nyelvvel sincs tisztában , kihajtani csak az állatokat szokták,a CÖF csak az mondta, hogy leszbékemenet aki egyet ért a céljaival az menjen…”

…hála istenek valótlan amit mondanak. Mindenki aki ott volt boldogan vett részt a békemeneten!!!”

Én úgy hallottam hagy márki zaj fizetett 3 ezreket”

Nem állatok az emberek hogy halytsák őket.”

És így tovább. Facebook (nemsokára Meta, ha hinni lehet a vonatkozó híreknek), kormánypárti és nyelvművelő csoport, utóbbit én tettem hozzá. Egy szóközt vagy betűt nem változtattam rajtuk. Levélben kaptam az opusokat, hogy higgyem végül el, senkit nem kényszerítettek a Békemenetre, mindenki maga fizette, ellentétben az ellenzék ingyenes buszaival. Aki küldte, szintén ott volt, az összes vidéki rokonával és ösmerősével. Mindig ott van.

De elhiszek én mindent magamtól is. Az olyan jó, mint a habos sütemény. Elhinni. Semmi köze a hit lényegéhez, de jó, egy ideig. Abban a pillanatban, amikor lehetségesnek látszik. Körülöttem a nem eszme-, hanem hittársak, nemsokára hitsorsosok, zengjük a dalt üde, mámoros ajakkal, vérvörös színt fest az égre a hajnal. Dobban a föld szíve, ébred a nép, új utat érez a lába, ha lép.

Ez legalább (nekem) nosztalgia. Akkor voltam fiatal, hogy ne mondjam, gyerek. Nekik nem lesz nosztalgia. Egy százéves nem a nyolcvanéves korában történteken nosztalgiázik. Még a negyvenéves korában történteken sem, bár felemelő érzés volt hallani, hogy Orbán Viktor személyesen (szeméjesen? fene ismeri itt ki magát) elkiáltotta: „továrisi, konyec!”. I tak, továrisi uzse doma. Szootvetsztvenno v Szírii, v Krímu, i nyeizvesztno ggye iso.

Vagy nem kiáltotta el magát. Mást kiáltott. Mondjuk azt, hogy „Apa, ne!”. Apa? Inkább „fater”. Mintha így hívta volna. És ha mégis ő kergette ki az egész szovjet déli hadseregcsoportot? Akkor mi van? Mondtam, hogy nem ez a nosztalgia. Ez csak a lélek hamis kapaszkodója.

…a résztvevők mentalitását, hangulatát akartam megmutatni, azokat, akiket a másik oldal állandóan lebirkáz, lekrumpliz….”

Igen. Ezek a birkák momentán erősnek érzik magukat, hiszen sokan voltak. A birkák már csak ilyenek. Ez a birkák és krumplik világa. Itt is, ott is, ne legyenek illúzióik. A hejesírásbalynokok se csak „jobboldalt” tenyésznek. Nekem se kellene erre időt vesztegetni, s ha mégis megteszem, mert látják, megteszem, két okból teszem: ujjgyakorlatként és azért, mert hátha átmegy valami, amit lényegesnek gondolok, párhuzamosan pedig elmegy valami, amit lényegtelennek. Hogy hányadszor írom le? Mindegy. A tömegnek mindegy, úgyis elfelejti.

A tömeg alanyilag demens.

Nem itt van a front, válaszoltam. A történelmet a történelem irányítja, mi csak kiszolgálhatjuk. Ha valaminek meg van írva a sorsa, márpedig mindennek meg van írva, akkor hiába rúgkapál ellene. Hogy mondta Seneca Nerónak? „Mindenkit megölethetsz, kivéve a saját utódodat.”

Nem kezdek el huhogni. Az Saint-Germain grófnak lenne nosztalgia, ha valóban birtokában lenne az örök élet elixírje, és nem halt volna meg a francia forradalom előtt öt évvel. Nem sorolom fel, hogy micsoda és mekkora felhők gyülekeznek Magyarország nemzetiszín egén. Nem magyar felhők, ne ijedezzenek, nem… hogy is írta a kedves levélfeladó? háttérhatalmak, ENSZ-csapatok (neki ez a nosztalgia, ó, Lumumba, Csombe, Idi Amin Dada, Milošević, Ratko Mladić), vagy mi. Nem, nem a vagymi. Hága felett az ég marad Hága felett.

De ha nem magyarok azok a felhők, akkor? Akkor magyarrá lesznek. A légtér már nemzeti, legfeljebb Kínában és Tajvanon vitatják, hogy ki is a nemzet.

Az iszlám tradíció szerint a Paradicsomon a Szirát-híd vezet át, mely keskeny, mint egy hajszál és éles, mint egy kard. A híd alatt van a Pokol.

Ugyancsak az iszlám hagyomány (egyik) ábrázolásában a Föld egy angyal hátán nyugszik. Az angyal egy sziklára támaszkodik, melyet egy bika tart, a bika pedig egy úszó halon áll.

Azt a viszonylag nyugodt (nyugodtnak tűnő) gazdasági időszakot, ami az elmúlt néhány évet jellemezte, Sanyaró Vendel, hogy az egykori vicclap, a Borsszem Jankó magyar köztisztviselő-figuráját kölcsönvegyük, fenti hídon töltötte. Pengeélen, mondaná a nép, talán épp e hagyomány tudat alatti hatására. Paradicsomról persze szó sem volt, bár még érezhetjük így a közeljövőben. E köztisztviselő, ha pozícióban volt és tehette, azért az egyensúlyozáson kívül mással is foglalkozott, amit ugyancsak a Borsszem Jankó nyelvtana így fogalmaz meg: „én gründolok, te csensz, ő lop” (singularis, azaz egyes szám), „mi rablunk, ti útonálltok, ők gyilkolnak” (pluralis, többes szám). Noha utóbbi talán kissé erősnek tűnik, mindjárt kevésbé lesz erős, ha átvitt értelemben gondoljuk. Gyilkolni nem csak közvetlenül, hanem közvetve is lehet. Sőt, nem csak közvetve, hanem úgy is, hogy az áldozat nem akkor hal meg, amikor elkövetjük.


A 18-19. században élt orosz író-történetíró, Nyikolaj Mihajlovics Karamzin tizenkét kötetben írta meg Az orosz állam történeté-t, a kezdetektől a Romanovok trónra lépéséig. Amikor valaki megkérte, hogy foglalja már össze röviden a művet, csak egyetlen szót mondott: „lopnak”.

Nos, nem csak a középkori-kora újkori Oroszországra jellemző ez a tevékenység.

Mindennek, mint mindennek azonban ára is van. Nem mindig látszik, nem mindig érződik, de mindig van. És az a szomorú az egészben, hogy nem egyedül Sanyaró Vendel fogja megfizetni.

Sanyaró Vendel ugyanis jelen esetben egész Magyarországot képviseli. Egész Magyarország ott billeg azon a bizonyos hídon, vele együtt. És minél többet pakol saját zsebébe, annál jobban rontja a súlyelosztást. Mindezek tetejébe, ha összevonjuk a bevezető két történetet, maga az angyal, ami a Földet – a világot, többek között a gazdasági világot – tartja, sem áll túlságosan szilárd lábakon. A hal ugyanis állandóan úszik. Néha örvénybe kerül, néha ficánkol. Isten csodája, hogy eddig nem csúsztunk még le a hátáról.


Hát legalább a hídról húzzunk el, de gyorsan, mondhatja a józan Olvasó. Én tökéletesen elhiszem, hogy a mostani legújabb forintválság nem a vezetés hibája. Jó, megszólalt, megszólalt, de már a puszta látványától is libabőrös lesz a tőzsde. Szeretve tisztelt miniszterelnökünknek azonban e pillanatban – e pillanatban – nem áll érdekében a devizapiaci nyugtalanság. Nem áll érdekében, hogy a rezsicsökkentett átlagpolgár ráérezzen, min is téblábol valójában. Persze, ha veszítene, ahogy veszített 2002-ben…de most még nem fog veszíteni.

Mindez azonban a halat sajnálatos módon nem érdekli.

Dicső Gábor a kilencvenes évek sikercége, a Kontrax elnök-vezérigazgatója volt. Még egy Playboy-interjú is készült vele. Szilárd lábakon áll a Kontrax? – kérdezte a riporter, megsejtve a borús jövőt. Hogy a Kontrax milyen lábakon áll, nem tudnám megmondani, válaszolta az elnök, de én szilárd lábakon állok. Nem sokkal ezután a Kontrax annak rendje-módja szerint csődbe ment.


Voltak azonban a csődnek előjelei, csakúgy, mint a Postabank (későbbi) kálváriájának. Elkezdett a cég felépíteni – mindenünk a látvány – egy csupa üveg palotát a Hungária-körúton (ma is megvan), ezzel párhuzamosan átalakult részvénytársasággá, és piacra dobott egy csomó részvényt. Vették, mint a cukrot. Amikor mind elfogyott, következett a vég. A részvényvásárlások és a vég közötti időt nagy valószínűséggel a könyveléstechnika tette ki.

A Postabank akkor vált nekem gyanússá – mondtam is –, amikor irreálisan magas kamatra kezdett betéteket gyűjteni. Nem telt bele néhány hét, és…a többit úgyis tudja, kedves Olvasó, vagy ha nem tudja, nézzen utána.

Majd, miután végzett, tekintse át az elmúlt tizenegy esztendőt, különös tekintettel az államkötvény-kibocsátásokra, és e kötvények legújabb (hogy mondják?) szárnyalását.

Édes Olvasó, társam a Pokol feletti hídon. Hány Sanyaró Vendel kezét szeretné még szorongatni, mielőtt leesnénk?

Együtt, szép csendesen. Vagy ordítva. Menetben és meneten kívül.

Egyremegy. A halaknak nincs fülük. Hallani ugyan hallanak – az úszóhólyagjukkal –, de messze nem azt a hangot, amit a hangforrás kibocsátott.

Ami, ebben az esetben, köztünk legyen szólva – ahogy fentebb írtam – amúgy sem hiszem, hogy különösebben foglalkoztatná őket.


Oszd meg másokkal is!