No, nyakunkon a politika, a fene ott enné meg, ahol van. Észrevettem én, hogy utóbbi napokban még a szokásosnál is agresszívabb a légkör a Facebookon, de mit tehetek?
Ez az online sajtó terjesztési felülete, böngészőből a kutya sem szokta megnyitni az írásokat, az embernek akkor is maradnia kell a közösségi oldalon, ha legszívesebben elmenne róla.
Most derült ki, miért reggelizik az utóbbi időben tigrisbajszot az úri közönség nagy része. Persze, nem nagy újdonság, hogy a kormány az online térben akarja megnyerni a választásokat, eddig is így volt, csak most elkezdték méricskélni a mutatókat, számokat. Ilyenkor aztán mindent szabad, de mindent meg is kell tenni a propagandistáknak, hogy szép, nagy, kerek summák jöjjenek ki náluk, mert ha nem tudnak eredményt felmutatni, felkopik az álluk, oda a dotáció. Ez az eredményességi kényszer okozza különben a magyar belpolitika minden tényezőjénél a hamis, látszólagos sikereket, hiszen a szakemberek felmutatják a számokat, hozzák a kívánt teljesítményt, csak a valóságban valahogy mindig másképp alakulnak a dolgok (rendszerint azért, mert nem azt mérik, amit kéne, hanem azt, amit könnyű mérni és látványos az eredmény). Most épp a Mandiner állt elő a maga forradalmi újításával.
Hogy a Mandinert én nem szeretem, az az én dolgom – azért van, mert teljesen önkényesen húzzák meg a náluk szemlézett anyagokat, annak érdekében, hogy boruljon a szerzőkre a trolltartó, aztán csak csodálkozik az ember, ha benéz az üzenetei közé, és háromszázan küldték vadházasságot élni a nőnemű felmenőivel. Hogyne: úgy húznak, mint Első Károly angol király nyomdásza, aki a „ne paráználkodj” parancsolatából kihagyta azt, hogy „ne”. Így könnyű felháborítani az olvasót. De lépjünk túl ezen, lássuk, micsoda falrengető újdonságot találtak fel?
„Itt a Mandiner új, a közösségi médiát mint közéleti harcteret elemző sorozata, a LikeFight. Így szerepeltek a pártok, a politikusok, a véleményvezérek és a politikai mémoldalak októberben a Facebookon.
A közélet és a politika egyik legfontosabb terepévé a közösségi média vált: itt zajlanak a viták, itt lehet elérni a bizonytalanokat, itt terjed leggyorsabban az információ. A politika számára ez harctér, Magyarországon pedig a Facebook a legfontosabb harcmező. A közéleti szereplőknek így elemi érdeke, hogy jelen legyenek ott, ahol a választóik az idejük egyre nagyobb részét eltöltik.
A Mandiner arra vállalkozott, hogy megvizsgálja, mekkora szeletet tudnak maguknak kihasítani a pártok, a politikusok, a véleményvezérek és a mémoldalak abból a figyelemből, amit a választók a közösségi médiában töltenek. A szereplők eredményességét interakciószámok (like, komment, megosztás) és videómegtekintések alapján mérjük. Az adatok pontosak, azokat közösségi média elemző rendszerek segítségével gyűjtöttük, ellenőriztük.
Ez itt a LikeFight, a Mandiner új, a közösségi médiát mint közéleti harcteret elemző sorozata.” (Mandiner)
Hát, ebben sok nóvum nincsen, sikerült feltalálni a csőben a lyukat és a kakaós tekercsben az önindukciót, ezt a műfajt majdnem minden sajtótermékben megtalálhatjuk. A legsikeresebben a Telex foglalkozik a Facebook statisztikai elemzésével, csakhogy ők már egy éve foglalkoznak a témával, minden héten. Szóval, nagy újdonságot nem látok, ha csak azt nem, hogy az írás tele van elszólásokkal.
Vegyük rögtön azt, hogy
„A politika számára ez harctér, Magyarországon pedig a Facebook a legfontosabb harcmező.”
Na, ezért átkozom én a politikát, mert az én számomra meg munkahely, üzleti tényező, kommunikációs felület, szóval sok minden, csak épp nem csatatér. Viszont aki annak tekinti, az aztán tényleg belé fog kötni mindenbe, amibe lehet és abba is, amibe nem: tegnap úgy alakult, hogy reggel balról, este jobbról mocskolódtak velem, két különböző írás miatt, de akkor kezdem érteni: biztos van egy baloldali Szele Tamás, akit a jobboldaliak szidnak, van egy jobboldali, akit a baloldaliak simfelnek, aztán van egy harmadik, aki polgári életet próbál élni és eltartja ezt a két gazembert – kár, hogy csak egy van belőlem és nyomát sem érzem a tudathasadásnak. Viszont, ha csatatérré válik a közeg amiben dolgozom, ott tényleg verekedni szoktak, akár okkal, akár ok nélkül. Ám ahol verekszenek, ott meg dolgozni bajos.
Az eredményeket nem nagyon részletezném, természetes a Mandinernél, hogy mindenben a kormánypárt vezet, az ellenkezőjén csodálkoznék, és ehhez még csak nem is kell mindig meghamisítani a mérőszámokat: pont elég a tendenciózus mérés módszere. Ebben sokat segít a Facebook is, ami olyan mutatókat ad ki – többfélét ám! – amiket mindenki úgy értelmezhet, ahogyan akar (ennek az az oka, hogy a tartalomszolgáltató forgalmát igyekeznek minimalizálni, ne kelljen túl sokat fizessen a hirdetési cég, az AdSense a riksakuliknak, akik dolgoznak). Szóval, Facebook-forgalomról szó szerint bármilyen statisztikát össze lehet dobni, és mindegyik hozhatja a kívánt szinteket. A Mandinernél a kormány győz, a Telexnél már tarkább a helyzet, ők profibban mérnek. Ott mikor ez jobb, mikor az.
De van ennek egyáltalán értelme? Van politikai haszna a Facebook csatatérré változtatásának?
Hát… nem sok. Ha a mai nap Google-kereséseit nézem (ami nem azonos ám a Facebokkal, tudom én, de a témák népszerűségéről reális képet ad), az első tizennyolcban sincs politikus. A sport vezet, a szórakozás és a környezetvédelem, aztán kerül elő a celebvilág, a tizenkilencedik helyen szerénykedik a kormánysajtó Cseh Katalint rágalmazó írása, és utána a huszonötödik helyen jelenik meg Kósa Lajos. Ez elég pontosan tükrözi a magyar közönség érdeklődését: ennyire érdekli a publikumot a politika, már ha neki kell rákeresnie.
Az ám, csakhogy a Facebookon az arcába tolják, fizetett hirdetésben! Az se használ?
Vagy használ, vagy nem, szerintem kidobott pénz minden millió, amit ilyen hirdetésre költenek, bár azért ezt nagyon nehéz volna bizonyítani – igaz, az ellenkezőjét is. De lám csak, újabb elszólásra bukkantam az írásban!
„A fenti összeállításból kitűnik, hogy a jobboldal Megafonra alapozott stratégiája egy év elteltével termőre vált. Végignézve a véleményvezér-oldalakat, látszik, hogy a jobboldal jóval szervezettebb, gyakorlatilag futószalagon gyártják a világmagyarázó kreatív tartalmakat és hírkommentárokat.”
Na, ezért kellett egyáltalán megírni, leadni ezt a felmérést, Hogy bizonyítsák a Megafon „eredményességét”, ne apadjon el a pénzcsap. Persze, nem csak a Megafon működik propagandaeszközként, de ők osztják a legtöbb pénzt. Azért nekem vannak kételyeim. Például a „világmagyarázó kreatív tartalmak” minőségét illetően, ugyanis pont az ilyesminél nem számít a lócitrom-effektus (vagyis, hogy háromszázmilliárd légy nem tévedhet), lehet egy világmagyarázat tetszetős, népszerű és ettől függetlenül velejéig hamis. De más baj is van ezzel a mindent elöntő kampánnyal. Nézzük meg, hogyan működik?
A kormány sok pénzt ad a propagandistáknak, hogy népszerűsítsék.
A propagandisták népszerűsítik, ahogy tudják, majd mérni kezdik az eredményt (amitől hisztérikusan megélénkül a propaganda).
Kik is mérik? Maguk a propagandisták mérik, saját magukat.
Hát erre mondom, hogy gazda nélkül csinálják a számadást, és egyáltalán nem garantált a siker. Mintha a diákok maguk osztályoznák a saját dolgozatukat: nehéz volna jelesnél gyengébb eredményt találni.
Viszont jó páran elég szépen megélnek belőle, mások meg a pokolba kívánják őket.
Mint én most.
Menjetek máshova játszani, itt munka folyik!
Nem fognak elmenni, ahogy ismerem őket.
A hergelés folytatódik, mindenki egyre idegesebb lesz tőle, és igazából senki sem képes megmondani, van-e értelme az egésznek.
Én egy dolgot tudok, igaz, az is inkább a működő demokráciákban érvényes.
Választást nyerni sajtó útján nagyon nehéz, de elveszíteni a médiában annál könnyebb.
Ehhez tartsátok magatokat, propagandisták.