Dobra vernék, mondja ez a szerencsétlen Kubatov, még a magyar Parlamentet is, mármint az ellenzék. Nem is kicsi dobra, teszem hozzá én. Nagydobra. Jó nagyra.
Milyen jó itt állni, magyarként, teszi hozzá más mondatszerkezetben. Mert megnyerték a legutolsó választást, és meg akarják nyerni a következőt is. Nagyon nem kell emiatt aggódni. Végtére az MSZP is megnyerte a 2006-os választásokat. A „magyarként”, ezzel vitatkoznék, szerintem egy általános iskolai magyartanár is vitatkozna, de ha ő ezt érti „magyar” alatt, akkor hadd értse. Ha Viktória brit királynőnek nem kellett tudni angolul, akkor nekik se kell tudni magyarul. Uralkodó az uralkodó., még az egész pikantériája is hasonló, csak fordítva: az köztársaság, miközben formálisan monarchia, ez autokrácia, miközben formálisan demokrácia.
Nem kell nekem belehallgatni ilyenekbe.
„Recipe ferrum”, „fogadd a vasat”, ez jutott az eszembe reggel Erdoğan mesterről, ő persze Recep, nem etimologizálok vele, valami közös talán akadhat úgy is. Amikor az ókori Róma egyik gladiátora legyőzte a másikat, de az még életben volt, és a közönség nem adott neki kegyelmet, ezekkel a szavakkal kellett a győztesnek kivégeznie. Ha remegett a keze a fáradtságtól, a kivégzendő feladata volt, hogy a gladius hegyét a saját nyakára illessze. Még a halál fogadásának a testtartása is meg volt szabva. Erdoğan mester meg azért jutott eszembe, mert mintha épp nála tette volna tiszteletét három nappal ezelőtt szintén exfutballista magyar barátja. Nem tudom, hogy ismerik-e az idézett mondást – futballban nem találkoztam még vele –, de van esély rá, hogy igen, Orbánnál inkább, mondani viszont percenként elmondhatják. Hogy a török ellenzéki mit csinál ezek után, kérdéses, hogy a magyar – eddig még – mit nem, nem kérdéses.
Mi nem szeretjük az újításokat.
A Városházát egyébként nem sajnálnám túlzottan. Jó, középen van, nagy, tetszhet is, akinek tetszik, hogy a feladatának mennyire felel meg, más kérdés, ugyanannyira más, mint a Parlament. Ott van, ahol van, megszoktuk, még csillagosan is, ha a Föld valaha létezett (tengerekkel együtt) legnagyobb kiterjedésű birodalmát, a britet lehetett kormányozni egy nagyjából ekkorából, akkor Nagy-Magyarországot pláne lehetett, kár, hogy problémás esetekben a végső szót még az illúziók fénykorában, a dualizmus idején se itt mondták ki. Az is olyan, amilyen, arra hasonlít, amire hasonlít, a Duna is majdnem Temze, holló persze már leginkább csak Kő Pál várbéli kovácsoltvas kapuján árválkodik addig, ameddig, szintén vasból, de nekünk jó ez így.
Megszoktuk, mint írtam. Megszokunk mi mindent, egy ideig.
Aztán jön a ribillió, az észszerűségről ne beszéljünk, nálunk az ribillióban is olyan, mint városházának a Városháza vagy országháznak az Országház.
Tam bivájut novagodnije jolki dlja pianyerov, tam rabótajet Virhóvnij Szavjet.
„Nekünk Brüsszelben is Magyarország az első.” Az Istennek se jut most eszembe, hogy mi nem jut erről az eszembe, nem, nem a „fegyverrel is megvédjük a békét”, az se, hogy „nekem a tenger a Balaton, karcsúra úszom az alakom”, de valami hasonló. Most jött el a pillanat, hogy szépen elcsúsztatom a pillantásomat a Fidesz kongresszusáról. Élvezhetném, sokba van nekünk ez is, de inkább elmegyek szaunázni. Azért amit eddig elolvastam, ahhoz egy incifinci hozzáfűzést még tennék, sokszor tettem már, de ez az egész mostani korteshadjárat erre látszik épülni, ez pedig a szarvashiba. Az ellenfél mélységes lebecsülése. Hogy az ellenfél bohóc, főpolgármestertől a trónkövetelőig, porszívóügynök, ahogy Márki-Zayt nevezte pár perce Kocsis Máté, itt volt polgármester ő is a nyóckerben, aztán jött a Botond, majd… hát ez az. A szarvashiba ugyanis ott kezdődik, hogy tévesen állítjuk fel az ellenségképet. Ott folytatódik, hogy azt a téveset is lebecsüljük, mintha valóban ő lenne a konkurens, nem csak a konkurens pillanatnyi képviselője. Pillanatnyi, mondom, mert mindegy, ki. Bizonyos kritériumoknak meg kell felelnie, a többi nem rajta fog múlni, aminthogy a Fidesz további sorsa se a Fideszen, kongresszus ide, kongresszus oda.
Ez a mostani mintha valahogy lógna a levegőben. Nem érzem az eddigi szálakat, akik a marionettcsapatot mozgatták. Mintha békacombok lennének, fej és test nélkül, amikbe áramot vezettek.
Halandzsa eddig is volt, zászlórengeteg is, a nürnbergi Parteitagot megszégyenítő mennyiségben, de ez innentől nem hatásos, hanem vicces. Talán csak nekem.
Most még, 2021. november idusán. Oké, majdnem idusán.