hát most sok türelmet kell kérnem. Még élek, mi több, azon is sokszor elgondolkodtam, írjak-e valamit ide és a Zónába, aztán nem, csak most.
Mert miről is írhatnék, amit nálam sokkal okosabb és avatottabb tollnokok, Szele, Szily, Konok, néha Puzsér, és az ő társaik ne tudnának és akarnának (ez túlzás persze, akarja a fene, mondanák ők, de akkor is híreket vár a család, poénokat, a saját család és zseb meg megélhetést) megírni, meg is írják, oszt’ jónapot.
Vagy ha őket már unják, olvassanak kormánysajtót, az is elég vicces, előbbiek is belőle élnek. Az a levesalap, mindig hozzájön egy kicsit a legújabból, besűrűsödik, megadja a következő főzet esszenciáját. Jó, ki lehet találni, mindenkiről kiderül majd valami, Márki-Zay nudo corpore maszturbált egy elhalt fiúszeretője koporsója előtt, a koporsóban a fiúszerető feküdt szintén nudo corpore, kezében egy szál égő gyertya, a koporsó két oldalán Gyurcsány és Jakab állottak, meztelen testükön fekete lepellel, gyertyával az ő kezükben is, közben felváltva szólt a beás cigány himnusz, a Hatikva, és az Internacionálé, és így tovább. Mark Twain ezt is sokkal jobban megírta, mit cifrázzam, idemásolom a végére, olvassák legalább olyan gyönyörűséggel, ahogy a mai magyar sajtót javaslom olvasni.
Minek idegeskedni? Legyen vicc.
Hiszen az.
És hát szegény Mecky, tényleg sajnálom, épüljön föl, a másik élet-halál között lebegő rockzenész eddig talonban, szerintem kitotóztam, ki lehet, Hobó már gyógyulóban, olyan ez, kérem szépen, mint az agyaghadsereg Xi’an-ban (Hszianban): egy részét kiásták, a többi vár a következő szenzációínséges időre, az eltemetett hercegnő sírdombjával, nem messze tőle, amint volt alkalmam távolról azt is megszemlélni, szigorú kordonok közt. Hová lenne az újságírás, ha nem lennének járványok, balesetek, gyilkosságok, tömegmészárlások, pogromok, ha nem lehetne nap mint nap valami újjal rémítgetni? „Akkor kitalálnák”, mosolyog az Olvasó.
Éppen ezt teszik. De szerencsére előbbiek vannak, egyéb rémségekkel egyetemben. „Hatalmas hímtagját belém akarja döfni! És az a legszörnyűbb, hogy már én is alig várom.”
Nekem pedig sajnálkozva azt kell írnom, ami így nem több, mint a balesetet körülállók sajnálkozása, miközben izgatottan csámcsognak a részleteken, magukat Isten tenyerébe képzelve (Nádas, s utána Esterházy), nem is „azt kellene”, hanem úgy kellene írnom, mintha totál hülye volnék, például a hetvennyolc éves covid-betegeket illetően, akik feltehetően jó pár napja lélegeztetőn vannak, mintha. Látják, még ezt is meg kell szűrnöm, mert már így is csámcsogunk.
Csámcsogjunk diszkréten, nicht war?
Hát akkor mi újat tudnék mondani én, kis szerénytelen porszem az Önök lábainál? Hogy tegnapelőtt beleolvasva Jorge Luis Borges esszékötetébe – javaslom mindenkinek –, az Őrölj, malom köszönt vissza, éppen az, amire ott jutottam, nem is egy helyen? Nagyságrendekkel művészibb kivitelben, hát más a stílus, más a rendszer, és ezek mind kényszerítenek, de mégis valahogy. Napokkal még ezelőtt írtam le valahova, hogy egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy az összes gondolkodó ember ugyanarra jut előbb-utóbb, és ugyanarra jutott, a maga stílusában, a maga definíciós környezetében, de végül ugyanarra, aminek csak a szellemi képességek szabnak határt. Minden szimbolika, minden vallás, minden filozófia, ha következetes. És ha következetlen? Ha csapong? Akkor arra, mint az idős Heidegger, aki leírta ugyan a „Sein”, „Lét” szót, de már áthúzva nyomtatta ki. Ha, ha és ha.
De mit locsogok én itt összevissza Önöknek? Tessék a novellájuk, én pedig folytatom az átmeneti remeteéletet. Ez azért üdítő volt, így ismét, Önök között, virtuálisan.
Mark Twain: Választási hadjárat
Néhány hónappal ezelőtt kormányzónak jelöltek a nagy New York államban, hogy a Függetlenségi Párt zászlaja alatt felvegyem a harcot T. Smith úrral és Blank J. Blank úrral. Valahogy úgy éreztem, hogy egy előnyös tulajdonságom feltétlenül van a fentebb említett urakkal szemben – mégpedig tiszta jellemem. Az újságokból világosan látható volt, hogy elmúlt már az az idő, amikor ellenfeleim esetleg még tudhatták, mit jelent az: becsületes nevet viselni. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi években mindenféle szennyes bűnnel összecimboráltak. Amikor azonban jómagam büszkélkedtem a híremmel, s titokban örültem neki, a kényelmetlenségnek valami iszapos mellékága kavarta fel boldogságom mélyeit – zavart, hogy nevemet ezekkel az emberekkel együtt emlegetik mindennapos szócsatákban. Egyre nyugtalanabb lettem. Végül is megírtam nagyanyámnak a dolgot. Postafordultával megérkezett szigorú válasza:
Soha életedben nem tettél semmit, amiért szégyenkezned kellene… semmit az égvilágon. Pillants az újságokba… pillants beléjük, és láthatod, miféle jellem Smith úr és Blank úr, s aztán ám lásd, le akarsz-e süllyedni az ő színvonalukra, s hajlandó vagy-e velük együtt fellépni a nyilvánosság színpadán.
Mintha eltalálta volna a gondolatomat! Egy szemhunyást sem aludtam aznap éjszaka. Mindazonáltal mégsem léphettem vissza. Teljes bizalmat élveztem, s folytatnom kellett a harcot. Amint reggelizés közben kedvetlenül nézegettem az újságokat, egy cikkecskén akadt meg a szemem, s őszintén mondhatom, soha életemben nem voltam még ennyire zavarban.
HAMIS ESKÜ. Most, hogy Mark Twain úr mint kormányzójelölt a nép elé lép, talán hajlandó lesz magyarázatot adni, hogyan ítélték el a kokinkínai Wakawakban 1863-ban harmincnégy tanú terhelő vallomására hamis esküért, amely hamis esküvel el akarta rabolni egy szegény bennszülött özvegynek s tehetetlen családjának soványka banánföldjét, egyetlen létalapját és támaszát kifosztottságában és elhagyatottságában. Twain úrnak kötelessége önmaga és a nagy nép iránt, amelynek szavazatait kéri, hogy az ügyet tisztázza. Vajon megteszi-e?
Majd hanyatt estem az álmélkodástól. Ilyen kegyetlen, szívtelen vád! Sohasem voltam Kokinkínában. Sohasem hallottam Wakawakról! Nem tudtam, mit tegyek. Dühös és tanácstalan voltam. A nap elszaladt, s én nem csináltam semmit. Másnap ez állt az újságban… semmi több:
FONTOS. Megjegyezzük, hogy Twain úr feltűnően hallgat a kokinkínai hamis esküvel kapcsolatban.
Megjegyzés. A választási harc további szakaszaiban ez az újság csak mint „Becstelen Esküszegő Twain”-t emlegetett.
Utána jött a Gazette a következővel:
FELVILÁGOSÍTÁST KÉRÜNK. Meg méltóztatja-e magyarázni az új kormányzójelölt polgártársainak (akik szerencsétlenségükre rá akarnak szavazni) a következő kis epizódot: Montanában a jelölt lakótársai időnként apró értéktárgyakat veszítettek el, míg végül is – miután mindeme tárgyakat hiánytalanul megtalálták Twain úr zsebeiben vagy „poggyászában” (vagyis az újságpapírokban, amelyekbe holmiját csomagolta), úgy érezték, hogy saját érdekében barátságosan figyelmeztetniük kell, azért hát kátrányba mártották, tollba forgatták, és felültették egy palánkra; majd pedig azt tanácsolták neki, hagyja egyszer s mindenkorra üresen azt a helyet, amelyet a táborban elfoglalt. Vajon megteszi-e?
Láttak már ennél eltökéltebb rosszindulatot? Soha életemben nem jártam Montanában.
(Ezután a Gazette már csak így beszélt rólam: „Twain, a Montanai Tolvaj.”)
Most már aggódva vettem kézbe az újságokat – a vágyva vágyott takarót emeli fel így az ember, ha valami azt súgja neki, hogy csörgőkígyó lapul alatta. Egyik nap a következőkre bukkantam:
HAZUGSÁGON ÉRTÜK. A Five Points-i Michael O’Flanagan úrnak és a Water Street-i Snub Rafferty úrnak Catty Mulligan közjegyző úr által hitelesített esküje alapján bebizonyosodott, hogy Mark Twain úr azon aljas állítása, amely szerint nemes zászlóhordozónknak, Blank J. Blanknek a nagyapját útonállásért felakasztották, szennyes és orcátlan hazugság, s minden ténybeli alapot nélkülöz. A becsületes emberek szíve elszorul, amikor látják, milyen szégyenletes eszközök segítségével akarnak egyesek politikai sikereket elérni, s megtámadják a halottakat a sírban, megszentelt nevüket rágalommal mocskolják be. Ha arra gondolunk, mekkora gyötrelmet okoz ez a nyomorult aljasság az elhunyt ártatlan rokonainak és barátainak, kedvünk volna arra buzdítani a háborgó és sértett közönséget, hogy gyűljön össze, s álljon bosszút a rágalmazón. De nem! Átadjuk őt a marcangoló lelkiismeret gyötrelmeinek (bár ha a szenvedély úrrá lesz a közönségen, és vak dühében netán testileg bántalmazza a rágalmazót, azt hisszük, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egyetlen bíróság sem vonhatja felelősségre, egyetlen törvényszék sem ítélheti el a tett elkövetőit).
A zseniális zárómondat éjszaka sürgősen kiugrasztott az ágyból, ki a hátsó ajtón, míg a „háborgó és sértett közönség” az elülsőn tódult be, jogos felháborodásában összezúzva minden útjába kerülő bútort és ablakot, s elmenetelkor magával hurcolva minden mozdítható értéket. És mégis, a Szentírásra tett kézzel merek esküdni, hogy sohasem rágalmaztam meg Blank úr nagyatyját. Mi több: sohasem hallottam vagy beszéltem róla mindeddig.
(Futtában megemlítem, hogy a fentebb idézett újság attól kezdve mindig így hivatkozott rám: „Twain, a Hullagyalázó.”)
A következő újságcikk, amely magára vonta figyelmemet, így hangzott:
ÉDES KIS JELÖLT. Mark Twain úr, aki a Függetlenségi Párt tömeggyűlésén tegnap este kártékony beszédet akart mondani, nem érkezett meg idejében. Háziorvosa táviratában azt állította, hogy egy csavargó társaság leütötte, s a lába két helyütt eltört – a beteg nagy gyötrelmek közt fekszik; és így tovább és így tovább. A Függetlenek megpróbálták nagy nehezen elfogadni a nyomorúságos kibúvót, s úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi az oka valójában, hogy ez az alak, akit ők zászlóvivőjüknek neveznek, nem jelent meg. Tegnap este egy bizonyos férfiút láttak betántorogni Twain úr szállodájába a legállatibb részegség állapotában. A Függetlenségi Pártnak elmulaszthatatlan kötelessége bebizonyítani, hogy ez az ittas barom nem Mark Twain volt. Végre megfogtuk őket! Most nem csűrhetik-csavarhatják a dolgot. A nép hangja mennydörögve kérdi: „Ki volt az az ember?”
Egy pillanatig hihetetlen volt, teljességgel hihetetlen, hogy valóban az én nevemet fogták párba ezzel a becstelen gyanúval. Három hosszú év múlt el fejem fölött, amióta sört, bort, pálinkát vagy likőrt ittam utoljára.
(Nagy hatással voltak rám ezek az idők; bizonyítja az is, hogy figyelembe sem vettem, amikor az újság következő száma bizalmasan „Delirium Tremens Twain”-nek nevezett – ámbátor tudtam, hogy ettől kezdve így fog emlegetni örökkön-örökké.)
Közben a névtelen levelek egyre szaporodtak mindennapi postámban. Ez volt a szokásos forma:
Mi van az örekaszonyal, akit lerukktál a lakásod lébcsőjén, migor koldult?
SANDA JANDA
És ez:
Csinált egypár balhét, amikről senki nem tud, csak én. Jobb, ha kiguberál néhány dolcsit, maga látja hasznát, különben hallani fog az újságokban
HANDY ANDY-ről
Láthatják, miről van szó. Kívánságra folytathatom, míg az olvasó csömört nem kap.
A legfőbb republikánus lap hamarosan nagyarányú vesztegetéseket „bizonyított” rám, s a vezető demokratapárti lap súlyos zsarolási ügyet varrt a nyakamba.
(Ilyenformán két további becenevet szereztem: „Twain, a Piszok Korrupt Csibész”, és „Twain, a Fertelmes Zsaroló”.)
Közben olyan óriásira nőtt zsivaj követelte a „választ” az ellenem felhozott szörnyű vádakra, hogy pártom vezetői és hírlapszerkesztői azt mondták, politikailag tönkre fogok menni, ha tovább hallgatok. Mintha még sürgetőbbé akarná tenni kérésüket, másnap a következő cikk jelent meg az egyik lapban:
ÜGYELJETEK RÁ! – A függetlenségi jelölt még most is hallgatásba burkolózik. Nem mer beszélni. Minden vádat bőségesen rábizonyítottak, s ő ékesszóló hallgatásával ismételten jóváhagyta. Most már végérvényes az ítélet. Függetlenségiek, tekintsetek a jelöltetekre! Nézzétek meg a Becstelen Esküszegőt, a Montanai Tolvajt! a Hullagyalázót! Figyeljétek a Testetöltött Delirium Tremens-t! A Piszok Korrupt Csibészt! a Fertelmes Zsarolót! Meredjetek rá – mérjétek meg jól – s aztán mondjátok meg, odaadhatjátok-e tisztes szavazatotokat ennek az alaknak, aki ocsmány bűneivel a minősítéseknek ezt a szörnyű sorozatát érdemelte ki, és nem meri kinyitni a száját, hogy egyet is letagadjon!
Nem lehetett kikászálódni belőlük, így hát nekiültem, hogy „választ” szerkesszek egy csomó alaptalan vádra, alantas, gonosz piszkálódásra. De nem jutottam a dolog végére, mert másnap reggel az egyik lap új szörnyűséggel, új rágalommal állott elő, és súlyosan megvádolt, hogy felgyújtottam a bolondokházát lakóival egyetemben, mert elfogta ablakom elől a kilátást. Ez valósággal rémületbe ejtett. Azután azzal vádoltak, hogy megmérgeztem a nagybátyámat a vagyonáért, s erélyesen követelték, hogy a sírt nyissák ki. Ez az őrület szélére vitt. Tetejébe megvádoltak, hogy mint gondnok fogatlan, hasznavehetetlen rokonaimmal töltöttem meg a lelenckórház élelmezési hivatalát. Haboztam, egyre haboztam. Végül az ellenem indított szégyenletes hajsza jogos és méltó csúcspontjaként kilenc különböző színű és rongyosságú kisgyereket tanítottak be, hogy egy gyűlésen az emelvényre rohanjanak, átkarolják a lábamat, és papának nevezzenek.
Feladtam a harcot. Letettem a zászlót, és visszavonultam. Nem feleltem meg a kormányzó választási hadjárat követelményeinek New York államban, így visszaléptem a jelöltségtől, s lemondó nyilatkozatomat keserű szívvel ekképpen írtam alá: „Maradtam tisztelettel, valaha becsületes ember, ma azonban MARK TWAIN, B. E., M. T., H. GY., D. T., P. K. CS., és F. ZS”
(Szász Imre fordítása)