Mindenkit figyelmeztetnék, hogy elvont eszmefuttatás következik, igaz, hogy valamennyire aktuálpolitikai ügyben, de messzire vezet majd, szóval ha nem tetszik valakinek, ne panaszolja fel, hogy raboltam az idejét, ő rabolta el azt saját magától.
Nagy kérdésekről lesz szó: olyanokról, hogy mi az ütközet, mi a háború, mi a győzelem és mi a vereség?
Mikor először megláttam, mit mondott Benkő Tibor honvédelmi miniszter egy keddi, Várpalotán tartott lakossági fórumon, erősen megcsóváltam a fejemet, és csak annyit tudtam kérdezni:
„Ezt meg hogyan számolta ki?”
Ugyanis – idézzük – az hangzott el a legilletékesebb hadügyérünk szájából, miszerint:
„A történelem során a magyar nép 163 ütközetben, csatában, forradalomban volt érintett, ezek közül 90-et megnyert. Ez is bizonyítja, hogy vannak értékeink, van mit védeni. Korszerű hadseregre van szükség, elkötelezett katonákkal.”
Miért pont 163? Miért nem kevesebb vagy több? Melyek ezek az események? Ez nem csak nekem ütött szeget a fejembe, hanem a kiváló Lenthár Balázs történésznek is, aki tapasztalt forráskutató lévén könnyedén rájött az adatok eredetére. Mint a 444-nek elmondta, a forrás a „Magyarország háborúinak listája” című Wikipédia-oldal. És tényleg… nagy kár, hogy az oldalon a cím alatti első két sor így szól:
„Ez a szócikk szaklektorálásra, tartalmi javításokra szorul.
Ennek a szócikknek mind a tényszerűsége, mind a semlegessége vitatott.”
Hát, bizony ám. Lehetne arra hivatkozni, láttam is ilyen érvelést, hogy „nem a miniszter tévedett, hanem a beszédírója, a háttérmunkát végzők”, csak az a baj, hogy ez nem egy előre megírt beszéd volt, hanem egy lakossági fórum, ahol kérdések és válaszok hangzanak el, tehát nincs más megoldás: azért mondta ezt, mert ő maga is így tudta.
Rosszul tudta, pedig jól kéne tudnia. Ha valakinek, hát neki kötelessége volna úgy eligazodni a magyar hadtörténetben, mint senki másnak. Olyan tanult a tárgyban, mint kevesen – lássuk csak, milyen iskolákat járt ki?
„1975-1979 Kossuth Lajos Katonai Főiskola, rakéta és tábori tüzér szak
1985-1988 Kalinyin Tüzér Akadémia, Leningrád
2000-2001 Army War College, USA
2004-2006 Szent István Egyetem, humán erőforrás menedzsment szakértő
2007-2010 ZMNE Kossuth Lajos Hadtudományi Kar, Hadtudományi Doktori Iskola”
A kitüntetéseit meg fel sem bírnám itt sorolni, annyi van, elég csak azt mondanom, hogy birtokolja a Francia Becsületrendet, az amerikai „Legion of Merit” parancsnoki fokozatát, a Magyar Érdemrend középkeresztjét, tiszti keresztjét (a célkeresztjét nem), az Árvízvédelemért Emlékérmet és a Kapisztrán Szent János Arany Érdemérmet is – többek között. Ha ezt mind felveszi és kimegy a harctérre, a golyó sem fog rajta, csak hogy áll meg a sok érdemrend súlya alatt? Derék, erős katonaember ő, valahogy csak sikerül neki.
Hanem ennek a listának nem lett volna szabad hinnie. Mint Lenthár Balázs és 444 jelzik is:
„Eleve zavaros, hogy miket is számolt össze a szócikk szerzője. A címében a háborúk listáját ígéri, de a szövegében már „katonai konfliktusokról” értekezik, ami egészen más kategória. Maga a lényeg, vagyis a táblázatos lista tartalmaz háborúkat, de egyes csatákat is, „sőt, hogy bonyolítsuk a helyzetet, olykor egy háborúból önkényesen kiragadott összecsapást tüntet csak fel” – magyarázta Lenthár.
És tényleg. Magyar győzelemként szerepel például a felsorolásban az 1552-es egri diadal
„Csakhogy 1552-ben nem csak Egert ostromolta meg a török sereg, hanem egy sor másik várat is, annyi különbséggel, hogy ezeknél sikerrel járt (Temesvár, Szolnok, Drégely, Veszprém, satöbbi), sőt, még egy nyílt mezei csatában is legyőzte az egyesült keresztény hadakat. (Ez a válasz egyébként arra, hogy miért nem próbálták a Habsburgok felmenteni Egert)” – idézte fel Lenthár Balázs.”
Hát bizony, a listán alaposan keverednek a csaták, összecsapások, hadjáratok, háborúk. Azt csodálom, hogy nincs benne bicskázás is, mondjuk a feketetói vásárból. Kimaradtak viszont olyan vállalkozások, mint a boxerlázadás leverése Kínában, amiben pedig részt vettünk, az Osztrák–Magyar Monarchia színeiben, először a Zenta cirkálóval, de erősítésként még a harci cselekmények alatt megérkezett a Kaiserin un Königin Maria Theresia páncélos cirkáló, nem sokkal később pedig a Kaiserin Elisabeth és az Aspern cirkálók is. Úgy került hozzánk a tiencsini settlement is, amit gyarmatnak túlzás nevezni, de kereskedelmi jelentősége lehetett volna.
Ezzel szemben szerepel a felsorolásban a pozsonyi csata, amiről animáció ugyan készült, de könyvtárnyi az irodalma annak a sok mindennek, amit nem tudunk róla (voltaképpen szinte semmi konkrétumot nem tudunk), szerepel a Vata-féle pogánylázadás leverése, az Orseolo Péter és I. András közötti belháború, a Salamon és I. Géza közötti belháború, mindenféle örökösödési harcok, Dózsa György és Budai Nagy Antal parasztfelkeléseinek leverése, az 1526-1538 közötti magyar belháború Ferdinánd és Szapolyai János között, a Rákóczi-szabadságharc, az 1831-es koleralázadás, Csehszlovákia 1968-as megszállása és az afganisztáni meg iraki háborúk is.
Itt jön a merengés, éspedig nem régi dicsőségünkről, mely késel az éji homályban. Hanem arról, hogy mi a győzelem és mi a vereség?
Mert azt látjuk, hogy a lista készítője minden fegyveres konfliktust egybe söpört, amiben tudomása szerint részt vettek magyar fegyverek és katonák. Még ki is hagyott egy párat. Csakhogy – értékelte is őket, éspedig a magyar győzelmeket zöld színnel jelzi, a vereségeket pirossal, a döntetlen állapotokat kékkel. Hiszen a hadügyminiszter is ennek alapján számolta ki, hogy többször győztünk, mint vesztettünk.
Hát, ha az olyan egyszerű volna.
Mert mi a helyzet a belháborúk, forradalmak, örökösödési harcok esetén, mikor mindkét oldalon magyarok harcoltak? Minek tekintsük a végeredményt, győzelemnek vagy vereségnek? Vagy duplán számít, ennek is, annak is?
És egyáltalán: mit nevezünk győzelemnek? Clausewitz azt írja:
„A győzelem nemcsak a csatatér elfoglalásában, de az ellenséges hadsereg fizikai és erkölcsi erejének megtörésében áll és ez utóbbi legtöbbnyire csak az ellenség üldözése által érhető el”
csakhogy Clausewitz ezt általában fogja fel így, a teljes háborúra vonatkoztatva, márpedig az is megeshet, hogy az egyik fél a csatákat megnyeri, de a háborút nem, mert ütközetben különb, de tárgyalóasztalnál nem az. Lássuk, mit mond Szun-ce erről? Semmit. Sokat ír a győzelemről, de nem határozza meg, viszont bölcsen felhívja a figyelmet a számítások fontosságára:
„Több számítás: győzelem; kevesebb számítás: nem-győzelem; hát még ha teljesen hiányzik minden számítás!”
Ez utóbbit sokszor tapasztaltuk vérzivataros századaink folyamán.
Az sem túl dicsőséges, hogy a csehszlovákiai bevonulást győzelemként szerepelteti a lista: szégyen volt az inkább, egy fegyvertelen, ellenállást sem tanúsító ország lerohanása, nem egyéb. Az afganisztáni és iraki szerepvállalásunkat pedig egyszerűen nem tudom értékelni: mikor az Egyesült Államok 2001-ben kétségtelenül győztesen bevonult oda, abban mi még nem vettünk részt (a magyar lövésszázad csak 2004-ben utazott ki, előtte orvosi kontingenssel voltunk jelen, ami ugyan nagyon fontos a háborúban, de mégsem harcoló alakulat), és hát a vereségben sem volt részünk, azt az Egyesült Államok saját magának intézte el… Irakban is némiképp hasonló a helyzet, szóval nem merném a két utolsó eset közül egyikről sem megmondani, győztünk-e vagy sem, annyi biztos, hogy jártunk ott.
Szóval, tetszenek látni mennyire viszonylagos, mennyire nehezen értelmezhető tud lenni egy egyszerűnek tűnő kijelentés is? A hadügyminiszter csak annyit mondott: „A történelem során a magyar nép 163 ütközetben, csatában, forradalomban volt érintett, ezek közül 90-et megnyert.” És az összes információ bizonytalan, ami ebben az egy szerencsétlen mondatban felbukkan.
Minden attól függ, mit számolunk, hogyan számoljuk, mit minek tekintünk… kivéve, persze, ha ez az az eset, amiről Szun-ce beszélt.
Amikor ugyanis teljesen hiányzik minden számítás.
Valószínűleg ezt láttuk most.