„…az omikron így is sokkal fertőzőbbnek bizonyult, méréseik szerint az új variánssal szemben az oltások termelte antitestek – még azon pácienseké is, akik az oltás mellett korábban fertőzésen is átestek – negyvenedannyira védtek, mint a korábbi variánsokkal szemben. Ilyen alacsony fokú védettség pedig nem óv meg az áttörő fertőzésektől. [Alex] Sigal szerint amúgy ez még így is sokkal jobb eredmény, mint amire előzetesen számítottak.” (444)
„Nincs ok kételkedni abban, hogy a jelenleg rendelkezésre álló vakcinák védelmet nyújtanak a Covid–19 súlyos szövődményeinek kialakulása ellen az omikron variáns esetében is – mondta el Michael Ryan, az Egészségügyi Világszervezet vészhelyzeti igazgatója az AFP francia hírügynökség szerda hajnalban megjelent interjújában.” (Origo)
Háppersze. Negyvenedakkora védettség az 2,5%. Írd és lásd. Boldoguljon ezekben a kedves Olvasó, ahogy tud. Miközben mi épp a minap dobtunk ki a szemétbe hatszázmillió forint értékű Szputnyikot, az elajándékozottakról már nincs szó, a lélegeztetőgép bizniszről mégúgyse.
Majdcsak elfelejtik.
És akkor itt van nekünk szegény Mecky, a Bazilikában búcsúztatják majd, tudják, ott szokták a református Orbán tiszteletmiséit celebrálni, mégse egy pártház, kérem, nem is az Állami Operaház, ahol Rákosi elvtárs hatvanadik szülinapját ünnepelték, na, majd másfél év múlva, május 31-én meglátjuk.
Ne várd a májust, hiszen közelít a tél
Ne várd a májust, kedvesem
Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz
S ha fázol, bújj az ágyba velem…
Jó, jó, tudom, ez inkább friss házasokról szól, például az ország Lölőjéről és a Doktornőről, az ő okos írófeleségéről. Vagy még inkább a Brahminról és újdonsült élettársáról, aki méltán pályázhat a Koszorús Költőnő címre. „Öltöz fel jól”, hisz tél van, bár a szívemben nyár, írja majd talán, költőknek a helyesírásban is szabadságuk vagyon.
Szelíd legyél, derűs és hallgatag, és bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak.
Nemnem, Zorán még nincs lélegeztetőgépen, ne is legyen. Elég volt, kár, hogy ezt a vírus nem tudja.
A zenésztársak viszont tudják, Pressertől az Omega maradékáig. És mindannyian, szépen, egyenként beálltak az álságos sorba. Hogy mi megmondtuk neki, de sajnos. Azért csak megnézném, hogy ez mellik csapatba tartozott, mármint Kóbor kovidja, mert ha véletlenül az Omikron volt… szürke varjú, szállj el messze, többé ne gyere az én földemre. Spongyát rá, mondaná a drága Virág elvtárs.
Tehát megmondtuk, mondjuk rendületlen, csak azt nem kérdi senki, hogy minek. Itt a nyakunkon az a sok lötty, folyamatosan gyártják, most már a kisgyerekek is megkaphatják, kapják is, csak a dél-afrikai rokon ne mosolyogna olyan huncutul a bajsza alatt.
Tudom, nincs is neki bajsza.
És riogatni se szeretnék senkit. Én aztán minden vagyok, csak nem oltásellenes, eddig hármat kaptam, plusz egy influenzát, meg egy Pneumovaxot, egyszerúen imádom, ha szurkálnak, tényleg. Képzeljék, fogorvoshoz is szeretek járni, mindig is szerettem. Pedig nem volt kellemes, amikor két ferdén növő bölcsességfogamat vésték ki, de előtte még kettévágták őket fúróval, hogy könnyebb legyen kiszedni. Az egyiknél éppen postás voltam (egy hónapig), a letétbe tettek kiszolgálni, mindjárt hozom, mondtam a kedves ügyfélnek, csak előbb köpök egy kis vért. Aztán sok minden nem volt még kellemes, viszont hatvanöt évesen összesen három fogam hiányzik (akad, amit pótoltak is, egy caninusom, azaz szemfogam helyén már implant van), szerintem nem rossz arány.
Szóval a fogorvos is, az oltás is olyan egészséges dolog, mármint az én szememben. Hogy később mit okoz, az meg…. vegyük orosz rulettnek, tíz gyerek után pedig már igazán ne akarjak többet. Mindenesetre a másik serpenyőben a biztosabb halál látszik üldögélni. Valahogy úgy képzeljék, mint amikor a régi Egyiptomban valakit egy késsel leültettek a földre, egy rabszolga karddal mögé állt, és lehetett választani: vagy önkezűleg kiheréli magát, vagy levágják a fejét.
Naná, hogy inkább a pénisz.
Tudják, mi a legbiztosabb ebben az egészben? Az üzlet. Mindentől függetlenül. És már előre leszögezem, hogy a negyedik oltást is be fogom adatni, ha lehet. Ha tanár volnék Németországban, a kanyaró, Di-Per-Te, Polio (Sabin-cseppek), BCG oltásokat és társaikat is beadatnám, aki ott gyerekekkel foglalkozik, azoknak bizonyos időnként kötelező.
Tehát az üzlet, mert az ettől függetlenül nem piskóta. Most nem néhány szarságos csecsemőről és kisgyerekről beszélünk, hanem mindenkiről. Volument nem saccolok, a magyar átlagolvasó pár tízmillió fölött úgyis elveszti a képzelőerejét, a NER prominensei szintjét el se tudják képzelni, jó részük nem is akarja. Még Majkáét se, hiába nagyarcúskodott a kórházban, véletlenül épp koronavírus-fertőzésből gyógyulgatva.
Nekem pedig épp elég rossz a képletes májam ahhoz, hogy Orbán ajándékaira is gyanakodjak. Timeo danaos, et dona ferentes, félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is. Nálunk ugyan leginkább a dinnye görög, amibe nevenapján Lőrinc szokott belepisilni, ezekkel persze minden valószínűség szerint nem ő (mármint valamelyik embere, ha az Ő embere) foglalkozik, de a belepisilés az akkor is belepisilés.
Lehet, hogy ezek az ajándékok nem is annyira ajándékok?
Mert mi van akkor, ha teszem azt, valahol a világ végén éldegél egy szegény diktátor? Mármint ő nem szegény, csak az országa, ez valahogy mindig fordítottan szokott arányos lenni. Ott éldegél tehát, ő maga beoltva és széltől is védve, de a népét pusztítja a ragály, pénz meg csak egyikükre jut, mármint a diktátor és a nép közül, az pedig nem kérdés, hogy melyikükre. De azért vannak a jó barátok, hogy a rég elvesztett álmot visszahozzák egy szép napon. Hiszen a slágerekben minden benne van. A felejthetetlen Máté Péterért már nem kell aggódnunk. Nos, azért vannak a jó barátok, hogy segítsenek barátaiknak. Similis simile gaudet. Jön tehát a magyar Similis (nem ejtjük ki a negyedik betűt!), és ad ajándékba mondjuk egymillió vakcinát. Hogy milyet, tulajdonképpen mindegy, nemsokára úgyis másik kell, egy hónap, és lesz az is, ha szükséges, Karikó Katalin is megmondta. Ez pedig… Ha lejárt, hát lejárt, ott úgysem olvas senki újságot, ha meg olvas, azt olvassa, amit a Vezér neki olvasni rendel, ahogy a magyar Nagyérdemű is jó úton van efelé. Megkapja tehát a cuccot a világ végén éldegélő koma, a komatálat, olcsón megszámítva, mert hát Krisztus koporsóját se őrizték ingyen, a többi meg a kettős könyvelés dolga. A magyar adófizetők felé ajándék, vagy kuka, a szuahéli adófizetők felé ócó, fini, ízli neki. Egy rész visszafolyik a diktátor zsebébe, más rész más zsebekbe folyik tovább, a diktátor megtámogatja roskadozó népszerűségét, mindenki jól járt, mármint az, aki a Mindenki vikáriusa, magyarul helynöke.
És ha ennél sokkal rafináltabb az egész, nem mintha a lényegen változtatna? Vagy kivételesen úgy van, ahogy mondják?
Volt nekem egy réges-régi barátnőm, és volt neki egy arany nyaklánca. Ez a nyaklánc pedig egyszer elveszett. „Te vitted el”, mondta nekem összeráncolt homlokkal, és nem kérdő módban. Aztán a nyaklánc meglett. „Kérj bocsánatot!” „Dehogy kérek.” „De megvádoltál!” „Tudod”, nézett rám, „nem az a lényeg, hogy megtetted, vagy nem. Az a lényeg, hogy el tudom rólad képzelni.”
Hát, valahogy én is el tudok róluk képzelni bármit.
Az oltásról meg leszálltam egy ideig. Minek bolygatnám? Van még elég betű a görög ábécében. És nem Domokos vagyok, hanem Péter.