Így mondanák a rendőrségen. Kóbor halála most csak ürügy. Nem rendített meg, ahogy a többi halál se rendít meg: túl sokat láttam belőle, állatot többet, de embert is. Életben, filmen, mindenhogy. Valaha még a földön fekvő alak látványa is megviselt.
A halott katonáé is megviselt Kékestetőn, a szocialista hőskorban. Még csak le se volt takarva. Ma nem viselne meg. Kukkolni soha nem mentem oda, talán azért nem, mert soha nem éreztem azt, amiért odamennek az emberek, amiért elmentek az arénába az ókorban, bikaviadalra ma, a nyilvános kivégzésekre minden korban, napjainkig bezárólag. Soha nem éreztem se kárörömet, se kontrasztot köztem és az áldozat között, az én javamra.
Mindazonáltal jó ideje nem visel meg a halál.
Láttam egyszer egy öreg vizslát meghalni. Beteg volt és elaltatták. Egy nyikkanást nem bocsátott ki magából, csak összecsuklott, először a mellső lábai, aztán a hátsók. Nem ezért írom ezt le, hogy csámcsogjak rajta, hanem azért, amiért megnéztem: arra voltam kíváncsi, hogy érzékelek-e valamiféle különbséget. Bármiféle változást.
Nem érzékeltem.
Olyannyira nem érzékeltem, hogy amikor betették a hullakamrába, ahonnét később az égetőbe vitték (nem feltétlenül, mert lehet, hogy a fehérjefeldolgozóba, és lett belőle kutyatáp, de ez itt lényegtelen), tehát amikor betették a hullakamrába, ami elég kicsinek látszott kívülről, átfutott a fejemen, hogy nem fog ott megfulladni?
Innentől tudatosan elkezdtem keresni a halál pillanatát. Nem magamon – azt senki nem kerülheti ki, legalább életében egyszer, nekem több jutott, mondjuk úgy, hogy kétszer megközelítettem már -, hanem akin tudtam. Kivégzéseket néztem videón, Amerikától Kínáig, Kínától a Közel-Keletig, még az ISIS fejlevágásait, égetéseit, fullasztásait is megnéztem. Bármit, ami halál. A kamerák előtt magát fejbelövő bukott politikust, szívrohamot, véletlenül felvett baleseteket. Nem a szenvedésre voltam kíváncsi, hanem a halál pillanatára.
Ugyanarra jutottam. Vagyis semmire.
Nem lövöm le az Őrölj, malom következő részét és az utána következőket, de most, ahogy ezt írom, 2021. december nyolcadikán éjfélkor, már tudom, hogy ez is azt támasztja alá, ami az ottani konklúzió lesz, vagy lehet. Nem történik semmi. Semmi érdemleges. A Malomban persze nem így lesz, vagy utalok ezekre, amiket leírtam most Önöknek és magamnak, vagy nem, de ezek után nem fontos. Ha az elméletet nem találom „élőnek”, akkor semmi haszna. Ha nem tudom visszavezetni bármire, ami gyakorlati, megélt, tapasztalt, ha a teória nem korrespondeál az empíriával, magyarul az elmélet nem egyezik a tapasztalattal, ha nem felelnek meg egymásnak, akkor az elmélet mehet a kukába.
A praxis még csak ezután következik. Az a lényeg. És talán az egész lényege az elengedés.
(1972.) október 27. Nem a születésnapom, nem a karácsony, sem a húsvét, sem egyetlen világi és/vagy egyházi ünnep, hanem ez számomra az ünnepek ünnepe. Jó ideig az volt, de jó ideje már megfeledkeztem róla, pedig nem kellene. A minap egy nagyon kedves barátnőm juttatta az eszembe. Alig találkoztunk pedig személyesen, talán ha négyszer eddig. Ő Németországban él a férjével és a kisfiával, ír verseket, meg is jelennek, van köztük jó, van rosszabb, de nekem a költőnő Nemes Nagy Ágnesnél kezdődik, és erre próbálom őt is ösztökélni, mert tehetsége volna hozzá, gondolatai mindenképpen. Futólag említhettem neki október 27-ét, vagy olvasta tőlem valahol, és megjegyezte. Fordított esetben kétséges (noha nem kizárt), hogy én is megjegyezném: az egykeség egyik átka, hogy a fontosságok egyes szám első személyben hajlamosak eldőlni.
1972. október 27-én tizenhat éves voltam, és tulajdonképpen nem történt semmi.
Álltam a szobám közepén, és egyszer csak azt mondtam, hogy innentől nem akarok se tetszeni, se megfelelni senkinek. Ha nem taposok bele a magánszférájába, csak egyszerűen nem tetszik neki bennem valami, vagy rajtam, valami, amit csinálok, hát sag’ schon. Ne nézzen oda.
Lett is belőle kalamajka elég. A kiszolgáltatottságommal arányosan látszólag puhábbá váltam, de ez csak a látszat volt. Annyit jelentett, mintha a mindenkori főnökömnek minden kívánságára azt mondanám – azt mondtam -, hogy „igen”. A nyomozóknak is azt mondtam a Balatonon, még mielőtt megszólalhattak volna. „Mit igen?” – rökönyödtek meg. „Igazuk van.” „De mégis, miben van igazunk?” „Mindenben.” Innentől általában békén hagytak, pedig se munkahelyem, se szállásom, se pénzem nem volt. Semmim, ami az azonnali elzavarásomat, horribile dictu előállításomat okafogyottá tette volna.
Az igennel azonban véget ért a puhaság. Azt csináltam, amit én gondoltam. Néha azért összejött a kettő: akadnak még véletlenek.
Hogy most mi van, arról ne kérdezzenek. Vagyok, ahány éves vagyok, nem ez a fontos, legfeljebb annyiban, hogy kevésbé kell alkalmazkodnom, így játékon kívül. Néha és kevesekhez – ilyen az említett barátnőm – még szeretek is, de akkor az nem alkalmazkodás, hanem örömzene. Azokban nincs súlya a kötöttségeknek. Még az sincs, hogy valamit valamiért. Annyi van csak, hogy valamit, ami nem teher.
Azt azonban nehezen tudnám elképzelni, hogy jönne egy olyan ember, akinek már a legkisebb mozdulatától feláll a nemlétező szőr a hátamon, és alkut ajánl. Vagy nem ajánl semmiféle alkut, hanem megpróbál belekényszeríteni egy olyan szituációba, ami bizonyos előnyökkel jár, ha. Illetve nem jár hátrányokkal. Például nem szabadul rám az egész kormánysajtó. Kiadják a könyveim. „Ha”.
És már megint eszembe jutott szegény Mecky, Isten nyugosztalja szétszóratott poraiban is majd. Képzeljék, ez se számít. A test fel fog támadni, lényegében EZ a test, lényegében, mondom, lényegében pedig úgy, ahogy azt a nicea-konstantinápolyi hitvallás kimondja.
Majd a Malom, tudják. Az őröl, de egyszer eljut idáig is. Még pár rész.
Volt az Omegának egy száma, A varázslatos fehér kő. Akkortájt – hetvenkettőben – hallottam először. Azonnal arra gondoltam, hogy ez rólam szól.
És még mindig ezt gondolom. Pontosan úgy, ahogy leírták – művészi színvonaltól, pátosztól és giccsbe hajló részletektől eltekintve -, azzal a véggel. Ez valahogy már a hatvanadik malomfejezetben benne lesz. Ha lesz rá erejük végigrágni magukat rajta, gondoljanak az Omegára is, erre a dalára.
Kisfiú egy fáradt furcsa délután
Megunt játékok közt behunyt szemmel áll
Lassan nekiindul álomlován
Ez segít talán
Ahogy felpillant, egy nagy követ talál
Bűvös fehér kő a lábainál,
És a kisfiú nem játszik mással már
Rá csodakő vár.
Aki választott:
Kiválasztatott
Tedd hát, s találd meg életed súlyát.
Meg nem állt soha, mindig vándorolt,
Mindig többre vágyott s még többet kapott
Bűvös kövén kívül mindent elhagyott
A kőhöz hűséges volt
Százan visszavárták, ezret elhagyott
Vállán láthatatlan kő hagyott nyomott
Vitte kövét, amit csak ő láthatott
Míg hazajutott
Aki választott:
Kiválasztatott
Tedd hát, s találd meg életed súlyát.
Öreg szív már nem ver oly vadul
Arcán mosoly játszik ártatlanul
Szürke kőtömeg a lábához lapul
S kinn bealkonyul
Gyenge fény puhán fejére hull
Most a súlyától a súly megszabadul
A kemény kő lassan köddé fakul
Elszáll váratlanul
Aki választott:
A Kiválasztatott
Tedd hát, s találd meg életed súlyát.
Holnaptól – mától – megint kis pauza. Olvassák helyettem Szelét, ő szórakoztatóbb is, informatívabb is, és szorgos, mint egy hangya. Egy hibája van az átlag magyar olvasó szemében: nem kétsoros angol vicceket ír, azonnali csattanóval, amihez három agysejt is elég.
De Önök nem ilyenek, tudom én.