Nem tudom, mikor érti meg MZP és stábja, hogy a politika és a pártpolitika az kettő, a publikumnak pedig nem azt kell eljátszani, hogy az Othellót alakító színész mit gondol a Desdemonát alakító színésznőről, hanem azt, hogy Othello mit gondol Desdemonáról. Azt viszont hitelesen kell eljátszani.
Ha szegény jó Alec Baldwin is úgy kezelte volna a kellékpisztolyt, hogy az valódi lőszerrel van megtöltve, most nem kellene azon gondolkodnia, hogyan másszon ki a csávából, amiért agyonlőtte Halyna Hutchins operatőrnőt.
Szép dolog az őszinteség, néha nagyon nagy a kísértés rá, de akkor a politikában már inkább nagypapa katonaemlékei: azokat nagypapa már tényleg úgy gondolja.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miért kell nekem ezeket leírni. Csinálom is mindjárt az eredeti dolgom, abba is belevásik majd a többség foga, de annak véletlenül épp nem az a feladata, hogy azonnal megértsék, mi több, egyáltalán nem kell megérteniük. El is felejthetik, ha elolvasták vagy beleszagoltak. Most nem a magam szempontjából írom ezt, kivételesen, hanem a kedves Olvasókéból. Minden megmarad, ami egyszer létrejött. Nem a maga anyagi (az „anyagi” nem csak „fizikai”) mivoltában, hanem esszenciális mivoltában. Mint nyom. Mint egy szám. Visszatér a számhoz. Nem kell ezt se érteniük most. Számokból csak egy van. És az az egy hol így jelenik meg, hol amúgy. Mennyiségekben és minőségekben, melyek mint mennyiségek, illetve minőségek ugyanazok, mint a szám lényege. Hol ehhez van hozzárendelve, hol ahhoz, természetesen általunk.
Minden szám kétarcú.
Az egész lét kétarcú.
Persze ez is csak fikció. Ez az egész világ fikció, amit így teszünk elviselhetőbbé. Különben semmi más nem maradna nekünk (még csak nem is nekünk), mint a neutrális rend, ami nem a rend rendje, hanem az entrópia, egyenletes eloszlás rendje.
Látják, még Márki-Zay Péterből kiindulva is lehet fontosabb dolgokra jutni. Ha most az Őrölj, malmot írnám, nem fejtegetném ezt tovább. Eddig százharmincezer szó, durván félmillió leütés, az már egy igen vaskos könyv, és hol van még a vége? Ne kérdezzék, ma azt mondom, még legalább tíz fejezet, de hát nem én írom, hanem ő írja magát. Kíváncsian várom, mire jut.
Képzeljenek ide egy mosoly-jelet.
Most tehát kivételesen magyarázhatok, ez nem adódik a százharmincezer szóhoz fölöslegesen (ott fölöslegesen). A magunk teremtette illuzórikus világban (és ez mindenkire vonatkozik) az a feneség, hogy éppúgy konvergálhat (tarthat) a pokolhoz, mint a mennyországhoz. Azokhoz a valamikhez, melyek így jönnek le abban a mesében, amit vallásnak hívunk (és ami természetesen nem a vallással, azaz a religióval, visszacsatolással, hanem a confessióval, megvallással, „valamit vallással” azonos, amikor az ember ragaszkodik saját fikciójához). Mintha az életnek lehetne „vége”, ami persze szintén élet, aztán jöhetne egy másik, csak olyan másfajta, vagy a felhők tetején, vagy egy zubogó üstben. Jó, ez képletesség, de nem is akarok belelátni az átlag keresztény fejébe. Szerintem egy valamirevaló keresztény misztikus se akarna, a képzett papok pedig még előttem is rejtélyek. Rabbikról meg szó ne essék. Volt szerencsém a legnagyobbakat ismerni valamelyest.
A jancsiszög egyszerűsége nem a jancsiszög egyszerűsége.
Minden, amit látunk-hallunk-tapasztalunk, egyrészt egy belső mesévé konvertálódik, amely e tekintetben pontosan ugyanolyan mese, mintha külső volna, mert olyasféle elviselhetetlenül abszolút valóságot, mint amilyenről tibériási Justus (egy első századbeli zsidó történetíró, akinek a létéről is Josephustól tudunk, nem túl hízelgő interpretációban, mert utálták egymást) beszél Josephus Flaviusnak Feuchtwanger: A zsidó háborújá-ban, még elképzelni is abszurdum, és teljesen felesleges. Az abszurditáson túl nem az az igazán érdekes, hogy a világ „milyen”, hanem, hogy mit kezdünk vele. Úgy is lehet fogalmazni: hogy mire való.
„Nem való semmire”, kontrázna némely tanult barátom. Van, úgy magában. Nos, „úgy magában” semmi nincs, mert ha volna, egyfelől abszolút homogénnek kellene lennie, másfelől semmi más nem lehetne rajta kívül, tehát ő maga se lenne. Tulajdonságai se lehetnének. Egyáltalán semmit nem lehetne róla mondani, mert már azok is „mások” volnának. Azt se lehetne róla mondani, hogy „egy”, tudniillik „kettő” nem lenne. Nem ragozom, gondolják végig. Majd ha végiggondolták, gondolják hozzá, hogy ki észleli?
Nem kell ezeken rágódni, mondhatják Önök. Éljük az életünket, valahogy, próbáljunk boldogok lenni (ez is azon rejtélyek egyike, amit soha nem értettem: a boldogság, mint filozófiai probléma), vagy jobban érezni magunkat, mint ahogy érezzük, magasabb szinten másképp („ha az ember már nem akar másképpen élni, mint ahogyan él, nem ember többé”, írja Robert Musil), de ez még mindig csak kóválygás. A Kohelet, az ószövetségi Prédikátor könyve (aki nem azonos Salamonnal, ha sokan vele is azonosítják) megmondta. „Hiábavalóság, minden hiábavalóság.” Jób, a Prédikátor és az Énekek Éneke. Ezekben benne van az élet teljesen. A többi 36 (a deuterokanonikus könyvekkel – katolikus Biblia – 42-Jeremiás ketté bontásával 43) felesleges volna? Nem beszélve az Újszövetség 27 könyvéről. Az legalább mindenkinél 27. Tehát feleslegesek volnának? Nem. Nem feleslegesek. De csak egyetlen esetben nem.
Ha feleslegessé teszik magukat. És erre bármelyik szó, gondolat, jelenet alkalmas.
Még szent könyv se kell hozzá.
És akkor mi van Musillal? „A tulajdonságok nélküli ember”. Ebből idéztem. Többet le se kellett volna írnia. Az már cizellálás. Onnét már a „másképp” következik. Nem életek zárulnak le, és más életek kezdődnek, valamiféle vulgármaterialista (naiv realista) felfogásban, az anyagi maradványokon. Nem heverünk el Heidrun kecske soha ki nem apadó tejét szürcsölgetve a Walhallában, Ábrahám kebelén, nem üldögélünk Jézus jobbján az örökkévalóságig, hurik körében, vagy főznek minket Istentől végleg megfosztva egy képletes fazékban. Istentől soha nem lehetünk megfosztva, mert akkor Isten se lenne, tehát megfosztva se lehetnénk tőle: az állítás és a tagadás sziámi ikrek.
Egyetlen élet megy tovább, fiktív szünetekkel. Nem pontokkal, hanem neutrális szakaszokkal megszakítva, mert a pont csak azért pont, hogy nekünk könnyebb legyen. A pontokat (is) feltételezzük. Hosszú szakasz, rövid szakasz, ez is tőlünk függ. Az idő is a mi kreációnk.
De ezt is persze csak mi érezzük valaminek és valamilyennek.
Az időnek van ideje, már csak azért is, mert ő sincs egymagában. A tét egy intervallumon belül tét, nem összességében. Fogják fel szerencsejátéknak. Így írtam le a Malomban is. Például rulettnek. A rulettben mindig van győztes, ha más nem, a bank. Ha végtelen idő állna a rendelkezésükre, összességében végtelen sok pénzzel, végtelenül valószínű volna, hogy Önök nyernek. Legalább egyszer? Legalább egyszer. Onnantól Önök dönthetnék el, hogy akarják-e folytatni. „Nem unalmas ez, ha nem lehet veszíteni?”
De bizony. Unalmas. Ezért vannak a szakaszok, és a rendelkezésre álló tőke ezért csak összességében végtelen.
Izguljanak kicsit.
Minden megmarad valahogyan – már leírtam fentebb –, ami volt. Önökben is megmarad minden. Így, vagy úgy, és valamikor hasznukra lesz. A Malom is a hasznukra lesz. Ha nem ebben a szakaszban, akkor abban. Nem én találtam fel a Bölcsek kövét. Én csak leírom, amit belőlem elő tudok hívni. De az már milliónyi – nem csak emberi – generációban benne lehet, nagyon sokan szintén leírhatták már, még csak olvasnom se kellett őket: bennem vannak. Én csak aktiválom, ha tudom. Önök úgyszintén, legalábbis most. Ha akarják vagy szükségét érzik. Most van választásuk. Mindig „most” van választásuk, de ez a „mindig” tényleg „mindig”.
Én csak hátradőlök, akár bizalmi játékban a gyerekek. Hagyom, hogy az a bizonyos kollektív tudattalan Jung archetípusaival karöltve tegye a dolgát.
Ha átgondolta, mit ír le, kínlódhatott Carl Gustav is eleget, ameddig a „tudattalan” szót papírra vetette.
Talán ezt kellene MZP-nek és az övéinek is megértenie. Hogy csak játék, amiben a tét attól tét (attól van értéke), hogy annak vesszük. Mindegy is, mit. De ha egy játékot egy másik játék szabályai szerint kezdünk el játszani, szinte biztosan veszíteni fogunk. Mi, személy szerint. Aztán majd másvalaki nyer, mert a játék soha nem ér véget. És ez mindegyik oldalra vonatkozik.
Na persze, azok már nem mi leszünk.