Amit megjósoltam, valóra vált: karácsony van, hír nincs. Bár ennek előrelátásához ugyan nem kellett sok ész.
Lehet ugyan híreket kajtatni olyan országokból, közeli vagy messze földről, ahol vagy nincs karácsony, vagy máskor tartják, ezt tettem tegnap, bár ne lett volna rá okom – de ma már nem jött semmi érdekes a világ ortodox vagy kínai részéből sem.
Akkor hogyan oldja meg az ember ezt a problémát? Írunk a karácsonyról magáról, előnyt kovácsolva a hiányból. Ha már egyebünk nincs. Gaál kolléga is így tett, én is így teszek, csak én persze nagyon másképp: ugyanis írás előtt, mint minden reggel, átnéztem a magyar és külföldi napi sajtót.
Hát az arany-, ezüst- de főleg a bádogtollú kollégák is csak ugyanezt teszik. Én annyi előnyt még élvezek is hozzájuk képest, hogy legalább nem vagyok rovathoz kötve: olyan kicsi cég ez a Zóna, hogy minden rovatot én írok, legyen az külpolitika, belpolitika, bűnügy vagy bármi más. Kicsit szabadabban mozoghatok, de hát az a hír, hogy tegnapelőtt valaki Molotov-koktélt vágott a lembergi orosz követséghez (letartóztatták, azóta el is ítélték huliganizmusért) vagy az a másik, miszerint monstre pénzbüntetéssel sújtották Oroszországban tegnap a Google-t és a Facebookot még hétköznap sem hozna lázba tömegeket, most pedig pláne nem. Ezekkel nem vagyunk kint a vízből.
De azzal sem, amit a Magyar Nemzet szerkesztője tett le a karácsonyi asztalra, ünnepi írásként. Magyarország az a hely most a világon – más korokban egyéb országok voltak ilyenek, mint látni fogjuk – ahol mindenből és bármiből lehet politikát és kultúrharcot csinálni. Lám: a karácsonyból is. (Itt jelezném: azért írom kisbetűvel, hogy világos legyen, nem a főpolgármesterre gondolok, meg azért, mert a helyesírási szabályok szerint így is kell). Akkor lássuk, hogyan kezdi a nemzetes úr? Magasról:
„A kultúrharc az emberiséget végigkövető eseménysorozat. Sosem fog megállni, sosem tart pihenőt, és bár úgy tűnik, ez a háborúskodás a legnemesebb, legelegánsabb és legkevésbé véres mind közül, a valóságban itt a lelkekért vívják a kultúrák a küzdelmet, és az okozott sebek hosszú távon is csak bajosan gyógyíthatók.”
Nofene. Mi a baj, mi történt, mi fáj neki? Az fáj, hogy szerinte az idei magyar karácsony túlzottan amerikai. Kulturális harc útján átalakították. Belekeveri a Halloweent is, ha már kéznél van – még jó, hogy a Bálint-nap nem jutott eszébe – és közli, hogy nálunk Mikulás van, nem Télapó. A Jézuskát majdnem kihagyja, mert szerinte:
„egyértelműen Szent Miklós püspök alakja maradt meg a történetben, ő Jézus születésének előhírnöke.”
Még ha a legkorábbi Szent Miklóst is veszem, mármint a myrait, az is 270 évvel született Jézus után, szép kort ért meg, de előhírnöknek utólag csak misztikus alapon vehetném. Azt meg nem erőltetem, mindenki hitének, meggyőződésének kérdése, míg a gyakorlati életben nem fogja a kocsit a lovak elé, higgyen, amiben szeretne.
Valahogyan viszont az amerikai Télapó összekeveredik nála a szovjet Gyedmarózzal, odakerül a teljesen amerikai Hálaadás is, oda, mind, a sűrű löttybe, ahogy a Macbeth vészbanyái mondanák, hogy aztán egyértelmű utalással zárja az írást:
„Mert a kulturális harc sosem áll meg, a nagy és dinamikus kultúrák viharos sebességgel tudnak összeomlani, a kicsi, de kellőképpen öntudatos közösségek pedig kivetik magukból a felvett divatokat. Ötven év múlva kiderül, a Mikulás vagy a Télapó győzött-e.”
Értsük ezt tehát úgy, hogy az igaz magyar családba mindig is a Mikulás hozta az ajándékot, de most, a kultúrharc idején főleg. Aztán majd eldől, ki győzött. Hát, egyet mondok történelmi ismereteim alapján:
A karácsonyt úgy lehet a legjobban elrontani, ha előírjuk, hogyan NE ünnepeljék az emberek.
Az is rossz, ha előírjuk, hogyan tegyék, de a tiltás garantáltan tönkreteszi. Mondjuk az már csak hab a tortán, hogy a legmagyarabbak meg nem is ismerik el a karácsonyt ünnepnek, merthogy szerintük az Kerecsen, a fény ünnepe. Már 2009-ben is szert tartottak ebből az alkalomból, éspedig oly módon, hogy:
„A Gazda meggyújtja a gondosan előkészített tüzet, háromszor körbedobolja a szertartás helyét és a résztvevőket, majd áldozik a négy égtáj, Nap atyánk és Föld anyánk és a tűzben lakozó Őseink lelke felé. Az áldós tűz a tisztítótűz szerepét is betölti, így azokat a tárgyakat, ill. tulajdonságokat, melyektől meg szeretnénk szabadulni, belevetjük a tűzbe. Közben megérkezik a rettenetes Bőzön Bika és ijesztgeti a békés népet, hogy ezáltal a közelben ólálkodó Ármányt is elijessze, ezen kívül az ő borzalmas zsákja is elnyeli a szemétre valót…
A tűz általi megtisztulás után jön a jelképes víz általi megtisztulás. A Gazdasszony tartja a tálat, a Gazda a vizes kancsót, egy Szűzleány a törölközőt… A „rituális” mosdás után mindenki tiszta szívvel nézhet az Öregisten, és Ő általa, önmaga szemébe, és tisztán mehet át az újévbe.”
No, ez valóságos antikarácsony: nem kapják az ajándékokat a résztvevők, hanem amijük van, azt is elégetik. Még az a szerencse, hogy ez azért nem kötelező. De tiltották a karácsony ünneplését sokszor, sokfelé.
Tiltotta például Cromwell Olivér, nem is olyan nagyon egyszerű okból. Az egésznek persze politikai oka volt, mert az akkori Anglia és Skócia pont olyan volt, mint a mai Magyarország: mindenből politika lett, ha ugyan nem vallás. Szóval, az elején kezdve, a puritánok előtt arrafelé a karácsony egy olyan két hetes folyamatos buli volt, részben a római, részben az északi hagyományok szerint – lám, milyen szépen találkozott Angliában ez a kettő, a Yule és a Saturnalia. Ittak, zenéltek, táncoltak, hiszen dolgozni azon a klímán nem is tudtak volna, és mindenkire ráfért egy kis lazulás az egész évi robot után.
Hanem a puritánok ezt nem szenvedhették, főleg, mert a karácsonynak volt egy erősen katolikus hangulata is – Jézust mégsem tilthatták be, de a születésnapjának megünneplését igen. Ha nem is ment egyből a dolog: előbb kipróbálták Skóciában, hogy működik egy ilyen tilalom. A harcos skót egyház az 1560-as években eltörölte a karácsonyt, némi sikerrel, ami azonban nem volt teljes, ugyanis a keményfejű skótok azt mondták: jó, akkor ne legyen karácsony, legyen Yule, ne december végén legyen, legyen január elsején. De legyen. Hívjuk Ne-Erdaynak és Hogmanaynek. Ez így maradt I. Jakab királyig, aki 1617-ben visszaállította a karácsonyt, azonban 1640-ben az egyház újra betiltotta, de addigra már nem csak Skóciában, hanem Angliában is világossá vált az erőltetett képlet:
„Aki ünnepli a karácsonyt, az royalista, aki nem ünnepli, az parlamentarista, vagyis köztársaságpárti.”
Ezzel bent is volt a szigetország társadalma a formális logika csapdájában, körülbelül úgy, mint mi mostanság, csak más kérdések kapcsán. Melyeknek szintén nincs közük a politikához, de politikaivá tették őket. 1640 és 1649 között egymást érték a karácsonyi zavargások, összetűzések, sok derék brit koponyát zúztak be a Szeretet Ünnepének nevében vagy az ellen, törvényt ugyan nem hozott, de nem vették jó néven az ünneplést: az 1647-es ipswichi zavargás során egy tüntetőt meg is öltek, akit történetesen Christmasnak, azaz Karácsonynak hívtak, így a puritánok szó szerint is végeztek a karácsonnyal. Született kismillió pamflet és vitairat – azokból ismerjük ennek a kérdésnek a történetét – de a status quo ante csak a monarchia 1660-as restaurációjával állt helyre. Mindenesetre a Skót Egyház egészen 1958-ig (24-e esetében) és 1975-ig (25-ével kapcsolatban) tiltotta a karácsony ünneplését, más kérdés, hogy senkit sem érdekelt a tilalom.
Egy mondatban összefoglalva: ezt az ostobaságot a túlságos buzgalomnak és a mindent átpolitizáló kornak köszönhették a szigetek lakói, semmi másnak.
Sztálin is betiltotta a karácsonyt, éspedig valami furcsa okból pont akkor, amikor Trockijt száműzte, 1929-től hat évig tilos volt még karácsonyfát is állítani, tekintettel az ünnep vallásos gyökereire, aztán Pável Postyshev elvtárs a Pravdában mégis úgy gondolta, hogy legyen fa, legyen ajándék, csak a Jézuskát hagyjuk ki a dologból. Akkor találta ki a Gyedmarózt, melléje a Sznyegurocskát, aki mindenképpen kellemesebb társ lehet, mint a kramupszok meg a manók Télapónak, Rudolfról, a rénszavasról nem is szólva – én legalábbis, ha választhatnék, kivel akadjak el inkább a behavazott tajgában, Sznyegurocskára szavaznék. Mindegy is, Gyedmaróz maradt, Sznyegurocska maradt, Postyshev elvtársat viszont buharinizmus vádjával 1939-ben főbe lőtték, érdemeire való tekintettel. Az orosz kultúra karácsonya azért érdekes egyébként, mert a Gergely-naptárra való áttérés miatt átcsúszott egészen az 1990-es évekig újévre, és összefolyt a két ünnep.
Kína? Kínában nincs karácsony, mostanság aztán, mikor bontják a keresztény templomokat, főleg nincs, azonban a karácsony mégis fontos a Középső Birodalomnak: a Kínai Népköztársaság területén azért, mert ott gyártják a világ összes karácsonyfadíszét és kellékét, azon kívül meg azért, mert a nyugati féltekén karácsony este minden vendéglő zárva van, kivéve a kínaiakat: így aki nem vallásos vagy esetleg más felekezetű, az oda megy vacsorázni. Szeretik is nagyon a kínai vendéglősök ezt az ünnepkört. De Peking ezt is tiltja, mint minden vallásos ünnepet, ellenben a kereskedelmi akció, vásár és a bevásárlás nem tilos. Hát, ott aztán igazán a pénz beszél.
Szóval, amondó lennék én, hogy ellentétben a Magyar Nemzet szerkesztőjével, ne féltsük a karácsonyt, sokat kibírt az már. Kibírta Cromwellt, kibírta Sztálint, ki fogja bírni Hszi Csin-pinget is, de csak, ha nem csavargatjuk, tekergetjük, állítgatjuk.
Eltörölni azzal sem tudnánk, de elrontani annál inkább.
Ne akarjuk megmondani, ki hogyan ünnepeljen, hogyan ne: a fenti példák mutatják, hogy az olyasmiből még soha semmi jó nem lett. Ne csináljunk mindenből kultúrharcot, politikát, de főleg a karácsonyból ne. Aki úgy gondolja, annak számára legyen dicsőség az égben az Istennek, aki amúgy, annak legyen békesség a földön a jóakaratú embereknek, sőt, legyen egyszerre mindkettő, az a biztos.
De előírva ne legyen semmi, mert akkor se dicsőség, se békesség, csak politika van, abból meg már épp elég volt.
Ünnepeljünk, mindegy, hogyan, csak békében végre.
Ne hallgassunk a mindenféle ünneprontókra.