Ez a mai írás nem lesz túl népszerű, nem is szánom annak, ugyanis a Halálról fog szólni. Igen, Homonnay Gergely elhunyta kapcsán, akivel ismertük egymást, de nagyon felületesen, tehát most nem fogom személyes barátomként emlegetni, hiszen nem volt az.
Sok barátja lett szegénynek így, hogy már nem tud tiltakozni ellenük, legalább én ne hazudjak róla.
Politikai szempontból is sokkal radikálisabb volt nálam, nem mondom el, miért, mikor és miben nem értettünk egyet, de most már nem is fontos. Hogy mi történt vele? Nos, arról mindenkinek megvan a maga elmélete és ezért írok én most. Az eseményekkel jelenleg még az olasz rendőrség sincs tisztában, a nyomozás folyik, ellenőrzik a kapcsolatait, az utolsó üzenetváltásait, hívásait – elég homályos a történet. Erről Magyarországon elsőként a Telex számolt be még tegnap este, sokkal többet most sem tudunk.
„Szombaton holtan találták egy olaszországi klubban Homonnay Gergely írót, közéleti aktivistát – írja a Corriere della Sera.
A 46 éves író holttestét a Rómában található Bananon nevű privát klub törökfürdőjének mosdójában találták meg újév napján 13 óra körül. Halálát az első hírek szerint a szív és a keringés leállása okozta. Megpróbálták újraéleszteni, sikertelenül. Azt csak az orvosszakértői vizsgálat után lehet egyértelműen megmondani, hogy mi okozta a halált.
Az első jelentések szerint a rendőrség nem talált erőszakra utaló nyomot a holttesten, de a helyszínen talált kábítószergyanús anyagok, egy zacskó fehér por és néhány fiola miatt eljárás folyik. Az olasz lap azt írja, hogy az elhunyt férfi személyes tárgyainak átvizsgálásakor a klub öltözőjében került elő a por és a folyadékok. A rendőrök a Homonnay telefonján található üzenetek és kontaktok alapján is nyomoznak.
Az olasz lap azt írja, hogy Homonnay máshol ünnepelte a szilvesztert, barátait az Instagramon köszöntötte, és hajnali 5 órakor ment a klubba. Tanúk elmondása szerint a fürdőben szombat délelőtt a klub tulajdonosa is rosszul lett, arra panaszkodott, hogy nem kap levegőt.
(…)
Tizenöt évvel ezelőtt kezdett el blogolni, neve a gonzalo és a dagadtanoverem című blogokról vált ismertté. Könyvei, a Puszi, Erzsi!, valamint Az elnökasszony egyaránt „macskaperspektívából” mutatják be a gazda viszonyát kisállatához, illetve a politikai életet.
Homonnay Gergely a Demokratikus Koalíció aktivistájaként a 2018. áprilisi választás után kapcsolódott be a politikába, az áprilisi tüntetések egyik fő szervezője volt. 2021 szeptemberében Novák Katalinra tett becsületsértő kijelentése miatt jogerősen elítélték. Egy év próbaidőre bocsátották és a perköltségek megfizetésére kötelezték.
Homonnay az utóbbi időben Rómában élt az írásaiban is szereplő Erzsi nevű macskájával. Pár nappal ezelőtti Facebook-posztjaiban is többször foglalkozott Novák Katalinnal és Varga Judit igazságügyi miniszterrel.” (Telex)
Ennyit tudunk, a körülmények bizony zavarosak is, gyanúsak is, de többet talán még a nyomozást vezető olasz rendőrtiszt sem tudna mondani. Vagy esetleg nem akarna, a vizsgálat érdekében. Én sem fogok: főleg azt szeretném elkerülni, hogy elméleteket gyártsak.
Mindenki mással ellentétben.
A közbeszéd ettől a hírtől visszhangzik, és mivel kevés a megismerhető tény, annál több a vélemény. Csak az a baj, kedves felebarátaim, hogy most nem arról van szó, hogy miképpen jó főzni a bablevest. Most egy ember halálát tetszenek szakérteni. Olyan emberét, mint mi, akinek voltak terve, vágyai, nézetei. Ezek tűntek most el a semmibe.
Lehet veszekedni a politikán vagy a bablevesen – szokás is – de nem lehet veszekedni a Halálon. Az jön, mindenkiért, hogy utána mi lesz, azon is szokás vitatkozni, de egy dolog kétségtelen: mindegyikünk megtudja, ha eljön az ideje. Halálesettel kapcsolatban legalább a tiszteletet, méltóságot illik megadni, mert mi sem szeretnénk, ha a koporsónk körül őrjöngő tömeg szidalmazná egymást, minket, vagy táncolnának a sírunkon örömükben.
Tény, hogy a Halál a világjárvány kitörése óta túl gyakori látogató mifelénk, de azért azt nem mondanám, hogy megszoktuk. Nem is lehet. Meg tehát nem szoktuk, de van, aki felhasználja.
Politikai, mozgalmi vagy egyéb célokra. Mikor tavaly szeptemberben először szembesültem azzal, hogy a járványban elhunytak családtagjait vígan röhögcsélő járványtagadók molesztálják verbálisan, követelik a halotti bizonyítványok nyilvános bemutatását, mert ha nem látják, akkor nem is hunyt el senkijük és ők a „hatalom bérencei”, olyan szekunder szégyent éreztem, amilyet ritkán. Hogyan lehet gyászoló családtagokkal így beszélni, milyen pokoli fanatizmus viheti rá ezeket az emberi mivoltukból kivetkezett figurákat?
Aztán pár napja már rendes, hétköznapi bulvár-témaként szembesültem a kérdéssel, hogy be volt-e oltva Damu Roland, és ha igen, miért nem. Mindkét elméletnek voltak hívei, illetve mindkét oldal fel akarta volna használni a maga céljaira az oltottságát vagy oltatlanságát és az mintha senkit sem érdekelt volna, hogy mellesleg elhunyt valaki. Csak annyiban érdekelte őket, amennyi hasznot ebből a halálesetből kovácsolni próbáltak maguknak. Úgy vitatkoztak, mintha egy Fradi-Dózsa rangadóról lett volna szó.
De végignézhettük ezt minden mostanság eltávozott és valamennyire ismert személlyel kapcsolatban. Homonnay Gergely esete azért szomorúbb, mert szándékosan politizálják át.
Még semmi biztosat nem tudunk, de már mindenki okosabb mindenkinél, mindenkinek van sarkos, határozott véleménye, nézete, látott, hallott, olvasott valamit: vagy azt állítja. És tudja, mi történt – érdekes módon mindenki olyasmit tud, ami valahogy tökéletesen egybevág politikai nézeteivel. Olyasmire sosem szoktak rájönni az emberek, ami megcáfolja a véleményüket, ugye, milyen érdekes?
Komolyan mondom, még a politikusok viselkednek a legvisszafogottabban, mert vagy hallgatnak, vagy részvétüket nyilvánítják, sajnálkoznak.
A következő szint a kormánysajtóé, aminek a legitim lapjai – mondjuk a Magyar Nemzet – tárgyilagosan számolnak be az esetről, pont, ahogy a független média is. A kormánysajtó perifériája viszont – például a Minden Szó – azonban már nem is tort ül, hanem örömünnepet, boldogan újságolják nem csak a hírt, hanem ez elméleteiket is. Gusztustalan, de hát lövésük sincs az újságírásról. És követelik az olvasóiktól, hogy kommenteljenek, azok meg is teszik, tombol a halottgyalázás. Nem különb a Pesti Srácok sem: az ügyes propagandisták tudják, hogy mondassák ki az olvasóikkal azt, amiért őket beperelhetnék. Azt viszont nem tudják, hogy egyrészt ők felelnek a kommentekért is, másrészt a kommentelő is per alanya lehet. A propaganda a szakmájuk, nem a sajtójog. A sajtó aztán főleg nem.
Gondolni sok mindent lehet a gyászesetről, mondani akármit nem kéne. Úriember nem teszi, ha eszébe is jut valami, megtartja magának: hiszen még alig hűlt ki az eltávozott teste. Aki most fröcsög – bármely politikai oldalon, az ellenzéknek is megvannak a maga elméletei – az kegyeletet sért és azt mutatja meg, hogy képtelen felfogni a halál tényét, megadni neki a méltóságot, tiszteletet.
Fontosabb számára, hogy bármit, szó szerint bármit fegyverré, eszközzé alakítson, és azzal hadonásszon, támadjon vélt vagy valós ellenfeleire. Nem érdekli, mit használ fel, hogyan, kin gázol át, milyen undorító dolgokat cselekszik: még csak nem is az elveiért harcol most már az ilyen ember.
Azért harcol, hogy bármi áron győzzön, de még inkább azért, mert már nem is a győzelem érdekli őt, hanem a küzdelem. A pusztítás élvezete. Ártani szeret, már amikor képes rá. Ökéntes gladiátor egy világnagy arénában, ahol a rikoltozó plebejusok tapsáért és a perverz patríciusok öröméért harcol. A tömeg tapsol, a patríciusok mosolyognak és a vérző sebesültek megkapják a kegyelemdöfést.
Miért harcoltak? Földért, hatalomért, vagyonért, társadalmi változásért vagy netán az ellen? Nem: a régiek azért, mert rákényszerítették őket, a mostaniak meg önként. Élvezik, ez lett az életük.
Gátlás nélkül használnak fel emberi tragédiákat olyan kicsinyes politikai vitákban, amikre már holnap sem fog emlékezni senki – ők sem! – csak most zajlanak látszólag életre-halálra.
Véleménygladiátorok, és nem tudják, hogy ha elesnek, Caesar nem siratja meg majd őket. Hiszen nem is tudja, kicsodák.
Undorító, ahogy ezek a nézetkeselyűk köröznek a digitális égen és halottra vagy gyengébb áldozatra lesnek. És köröznek, vijjognak, tegnap virológiáról, ma drogokról, mérgekről, mindenhez is jobban szakértenek mindenkinél.
Feleim: ezt hagyjuk abba, ha emberek akarunk maradni.
Most, azonnal.
A Halál nem eszköz, amit felhasználhatunk.
A Halál nem is utolsó alkalom arra, hogy belerúgjunk elhunyt felebarátunk holttestébe.
A Halál egy tény, egy helyzet, amit tisztelni kéne. Méltósággal, kegyelettel beszélni róla.
Tiszteljétek legalább a halált, ha már az életet képtelenek vagytok tisztelni.