„Baljós jeleket lát a béljós” – mondta Cs. G. kolléga mintegy harminc évvel ezelőtt egy rosszul induló vízilabda-mérkőzés elején, és csak ismételni tudom váteszi szavait: más kérdés, hogy már nem egy sportmérkőzéssel, hanem a nyilvánossággal kapcsolatban.
Éspedig mindenféle nyilvánosságra gondolok: a hírháború új szakaszába kezd lépni, az eddigi „információ-dezinformáció” vagy „news-fake news” ellentét után kezd már nem az lenni az ütközetek tárgya, hogy miről legyen szó, hanem az, hogy miről ne. Mi az, amiről említés se eshessen. Márpedig a valódi sajtónak legalább olyan fontos eleme az, amiről hallgat, mint az, amiről szól: tudni kell választani, komoly felelősség eldönteni, miről ne írjunk. No, ezt akarják felülről befolyásolni, mint két példám mutatja is majd.
Az első kicsit kesernyésen kapcsolódik a Zóna történetéhez. Ugye, mikor első alkalommal feltörték a lapot és tönkre is tették, de olyan alaposan, mintha részeg orángutáncsapat szabadult volna be samukalapáccsal egy viktoriánus télikertbe, a fellelhető kevés nyom Kínába, pontosabban Sencsenbe (Shenzhen) vezetett. No, ugyan oda hiába, ott az én panaszom nem sokat ér. Épp akkor voltunk túl egy hosszú, Peking számára kínos cikksorozaton, ami a Magyarországon zajló kínai digitális kémkedésről, személyek megfigyeléséről szólt (igen, pontosan, mint a Pegasus, csak már majdnem mindenki elfelejtette), ráadásul azt is egy sencseni cég végezte. Innentől már adta magát a válasz – igaz ugyan, hogy akkor én sok adatot a Szabad Európától idéztem, és nekik semmi bajuk sem esett, csak hát az az orgánum mégis az Amerikai Egyesült Államok kormányának a tulajdona, a Zónánál meg csak én vagyok a birtokos. Ha Washington megharagszik, mégis veszélyesebb Pekingre nézve, mint én. Akadt ugyan, aki pályán kívülről még abban is kételkedett, hogy a hivatalos kínai szerveknek lehet-e köze a minket ért malőrhöz, hiszen kis lap vagyunk: de én speciel tudtam, hogy Peking mindenre figyel. Legfeljebb nem mindennel van ideje, kedve foglalkozni. Velünk akkor volt.
Mindegy is, a lapot összefoltoztuk a legközelebbi feltörésig, mentünk tovább, és közben azt mondogattam magamban: „Tán csak nem vagyunk mi olyan fontosak…” Nos, kiderült, mi fontos Pekingnek és mennyire. Azt gondolná az ember, hogy arra, amit a sportolók egymás között vagy a közösségi oldalakon beszélnek, még csak nem is legyint egy ekkora hatalom. Dehogynem: az lenne a jó, ha csak legyintenének, de oda is csapnak.
Tegnapelőtt olvasom az Indexen, miszerint:
„Nagy bajba kerülhetnek a sportolók a téli olimpián, ha Kínát szidják”
Nem csak a sportolók, hanem bárki, morogtam a bajuszomba, de hogy is van ez?
„A február negyedikén kezdődő pekingi téli olimpiára utazó sportolókra leselkedő veszélyekre hívta fel a figyelmet a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet. Mindezt azok után, hogy egy amerikai televíziós csatornán a helyi kínai nagykövetség egyik tisztviselője arról beszélt, hogy a sportolókat meg is büntethetik, ha „megsértik az olimpiai chartát”. (…) A charta 50. szabálya kimondja, hogy „demonstrációnak, politikai, vallási vagy etnikai jellegű propagandának nincs helye az olimpiai helyszíneken és más, a játékokhoz köthető helyeken”. Ja-kiu Vang, a HRW kutatója a kínai törvények különlegességére hívta fel a figyelmet:
A kínai törvények nagyon homályosak azokkal a bűncselekményekkel kapcsolatban, amelyek miatt vádat emelhetnek a szólásszabadság megsértése miatt. Bárki megvádolható a veszekedés szításával és a gondok kiváltásával.” (Index)
Hát, nyilván nem örülne pár kínai politikus, ha eredményhirdetés közben vagy az olimpiai dobogón állva egyik-másik bajnok élő adásban követelné Hong Kong szabadságát vagy az ujgurok jogait. A kínai törvények meg tényleg ilyenek, a téli olimpia vitathatatlanul Kínában van, ottani jogfennhatóság alatt zajlik. De tegnap látom ám a 444-en, hogy még csak el sem kell jutni Pekingbe ahhoz, hogy retorzió érje az embert egy régebbi tévedése miatt. Azt mondja az írás:
„Kihagyták a téli olimpiai csapatból az olimpiai bajnok Burjánt, aki két éve beszólt Kínának egy posztban”
Ezért? Ezért bizony…
„2019 decemberének elején Japánból utazott Kínába a válogatott. A sanghaji reptéren sokat kellett várakozniuk, az ezen felháborodott Burján egy kép mellett a „F*cking China” vagyis „K*baszott Kína” szöveget posztolta ki az Instagramjára. Ez annyira felháborította a magyar válogatott kínai edzőjét, Csang Csing Linát, hogy a magyar szövetség vezetőihez fordult. (…) A lemondása bejelentése mellett közölte, hogy elvárja a Magyar Gyorskorcsolya Szövetség nyilvános bocsánatkérését is.
Megkapta, Burjánt pedig 2020 februárjában egy évre eltiltotta a hazai szövetség. A jelek szerint ez sem volt elég ahhoz, hogy a szupereredményes edző megbocsásson neki. Mivel Burján szeptemberben lesz 28 éves, lehetséges, hogy több olimpiára már esélye sem lesz kijutni.” (444)
Hogy Burján hibázott, az nem is kérdés, nem maga Kína tehet arról, ha egy gép késik. Az túlzás volt viszont, hogy ezt „rasszizmusnak” tekintették, mikor pedig csak egyszerű bunkóság volt, nem több. A legnagyobb túlzás azonban mégis az, hogy a versenyzőt egy ilyen marhaság miatt eltiltották élete utolsó olimpiájától, ahol még érmet szerezhetett volna. De ha Peking egy ilyen két szavas Instagram-bejegyzés miatt is kitilt embereket, akkor már nem csodálom azt sem, amit a Zóna kapott. Ezek tényleg mindenre figyelnek és semmi sem felejtenek el.
Valamint nagyon nem szeretik, ha beszélnek róluk.
Még ki nem szereti, ha szóba kerül? A NER. Tegnap olyan döbbenetes iromány jelent meg a Magyar Nemzetben, hogy alig hittem a szememnek. De csak az volt odaírva sokadjára is, amit először olvastam.
„Beszállt a választási kampányba az USA-ból vezérelt „Szabad” Európa”
Nofene. És hogyan tette?
„A magát függetlennek, objektívnek és pártatlannak valló Szabad Európa is beszállt a választási kampányba – derült ki a szerkesztőségünk birtokába jutott levélből. A dokumentum tartalma szerint az Egyesült Államokból vezérelt médium kiemelten elemzi az Nemzeti Együttműködés Rendszerérének (NER) elmúlt tízéves működését, valamint a 2022-es választásokig vezető utat is végigköveti.”
Éhező Szent Nyikifor hitvalló csontjaira mondom: hiszen ez a dolga! Ha a Magyar Nemzet teszem azt, Boris Johnsonról ír valamit, mint ma is teszi egyik anyagában, az sem beavatkozás a brit belügyekbe, hanem híradás, esetleg elemzés. Vagy úgy gondolják, nekik mindent szabad, másnak semmit sem? Úgy gondolják, bizony.
„Politikai tartalmú podcastcsatornáit reklámozza a Szabad Európa, amely 27 év után 2020 szeptemberében multimédiás weboldal formájában tért vissza Magyarországra. Bár a Szabad Európa azt hangoztatja, hogy célja független, objektív és pártatlan tájékoztatást nyújtani Magyarországról, a lapunk birtokába jutott dokumentum teljesen másról tanúskodik.
A levélben ugyanis több olyan hetente vagy kéthetente jelentkező sorozatról is szó esik, amely kifejezetten a Nemzeti Együttműködés Rendszerérének (NER) elmúlt tízéves működését, és azokat a folyamatokat vesézi ki, amelyek az elmúlt évtizedben a magyar társadalmat alakították.
A műsorban pedig szakértőket kérdeznek meg egyebek mellett a demográfiáról, a vezérelvű politikáról, az önkormányzatiságról, a külpolitikáról vagy a gazdaságról.
A Szabad Európa emellett a közelgő választási kampánynak, valamint az áprilisi országgyűlési választásoknak is külön sorozatot szentel.”
Minő meglepetés: egy sajtótermék teszi a dolgát. Tájékoztat, informál. Annak magyarázatával, hogy ez miért baj, az írás szerzője adósunk marad, de szükségesnek tartja megjegyezni:
„A Szabad Európa immár multimédiás honlapként történő megjelenésekor a PestiSrácok arról számolt be, hogy az egykor rádióként működő médium visszatérésre az amerikai támogatók 750 ezer dollárt szántak, hazánkban pedig egy irodát is nyitottak.”
Ha esetleg mást is tetszene olvasni Pesti Srácokon kívül, méltóztatna tudni, hogy azok az „amerikai támogatók” egyszerűen az Egyesült Államok Kongresszusának szenátorai, kormányának tagjai, a 750 ezer dollár pedig költségvetési támogatás és nem is igazán sok ilyen célra. A Magyar Nemzet túlbuzgó munkatársa olyan igyekezettel nyalta a kormány alfelét, hogy attól meggörbült a tér és mindannyian visszakerültünk 1972-be. Mással ugyanis nem tudom magyarázni, hogy a kormánylap szidja az Egyesült Államokat és a Szabad Európát, belügyeink megsértésével vádolja őket és ellenlépéseket sürget.
Hadat még nem üzentek Washingtonnak, de holnap is lesz nap. Tessék tudomásul venni: a NER nem kedveli, ha beszélnek róla!
Változik a játék, változnak a szabályok.
Eddig arról szólt a dal, hogy miről írjunk, mi igaz, mi nem.
Most, amint látom, próbálnak csavarni egyet a dolgokon és azt is elő akarják írni a mindenféle államok, miről ne írjunk, ne beszéljünk.
Az lesz a vége, hogy elhallgat a sajtó, de teljesen, mert lehetetlenné válik a munka.
Akkor mi lesz?
Baj, mert fel fogják tenni a könyörtelen kérdést:
„Maguk meg miről hallgatnak?”
És erre már végképp nem lehet majd semmit sem mondani.