Kesernyésen kávézgat az ember így, a Magyar Kultúra Napjának reggelén, de hát milyen legyen a kávé, ha nem keserű? A kultúra sem édesíti meg, nincs abban a helyzetben, hogy édesítsen: örül, ha megmarad.
Nem a járvány fertőzte meg, rosszabb a helyzet: a magyar kultúra kormánypolitikát kapott, abból pedig csak az Isten tudja, lesz-e gyógyulása.
Az összes ilyen jeles nappal az a baj, hogy rossz írást könnyű elkövetni róluk, menne rutinból is, a jó íráshoz viszont munka kell, több is, mint a megszokott napi hírek elemzéséhez. Akkor lássunk neki, mert körmünkre ég: miért pont ma van a Magyar Kultúra Napja? Azért, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Biza, jövőre már kétszáz éves. Én magam nagyon szeretem, de nem valamiféle nacionalizmus miatt, nem is kötelező módon vágom magam vigyázzba a hallatán – hanem mert szerintem jó vers. Nagyon jó, nagyon jellemző, olyan, amilyenek vagyunk: időnként mélabúsak, néha múltba révedők, hol önostorozók, hol régi dicsőséget felemlegetők, mindenkor panaszos csodavárók. Nekünk jobb himnuszt ki sem lehetne találni. Őszinte, kiváló írás.
Csak ahhoz, hogy ezt tudjuk róla, el is kell olvasni. Nem elég az első, meg néha az utolsó szakasz: ismerni kell az összeset, nincs apelláta. Azt tetszenek gondolni, mi sem egyszerűbb? Nem így van, a legtöbben csak az elejét-végét hallották már, azt is vagy iskolai ünnepségen, vagy olimpiai éremosztáskor, vagy tüntetés végén, mert minálunk másképp nem is zárulhat demonstráció, csak úgy hogy elénekeljük a Himnuszt és utána megy mindenki a kocsmába. Haza csak később: ennek már rítusa van. Himnusz, kocsma, hazamenés. Hagyománytisztelő nép a miénk, ha valamire nincs hagyomány, arra gyorsan kitalál egyet.
Fogom is idézgetni a Himnusz kevésbé olvasott részeit ebben az írásban, bár nagyon remélem, hogy az olvasók többsége számára nem jelentenek majd újdonságot, de ha csak egy is akad, aki rájuk csodálkozik, már megérte.
De előbb lássuk, mivel ünnepli a kormány a jeles napot. Mi egyébbel: nyilatkozattal.
„Kásler Miklós emberi erőforrások minisztere a magyar kultúra napján megjelent videóinterjújában azt mondta, hogy olyan terjedelmes intézményi fejlesztés zajlik a kultúrában, ami Magyarország történetében a kiegyezés óta nem történt – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) szombaton az MTI-vel.
„Európai összevetésben az utolsó négy évben GDP-arányosan a magyar kormány fordította a legtöbb pénzt Európában a kultúra támogatására” – idézték a közleményben Kásler Miklóst.
A kulturális szféra szereplőinek nyújtott jelentős anyagi támogatásokkal kapcsolatban kiemelte: az előadóművészek esetében a járvány alatt a támogatás tavaly 1 milliárd forint volt, idén pedig 2 milliárd forint.
„Nincs a magyar kultúrának olyan része, ahol a támogatások ne jelentek volna meg” – mutatott rá a miniszter, hozzátéve, a kormány nem segélyeket adott a művészeknek, hanem előfinanszírozást kötött velük.” (MTI)
Lenne még tovább is, csak a nyilatkozat többi része a világjárványról, az iskolai felvételikről, kormányprogramokról szól, szóval a szakminiszternek sikerült úgy ünnepelnie a kultúránkat, hogy egy lapon emlegette a ragállyal. És még dicsekedett is mellé. Van ennek a dicsekvésnek alapja?
Nincs. Azt én értem, hogy számszakilag elköltöttek egy adott összeget, és ez az összeg nem kicsi. Csak ott a baj, hogy sokak szerint nem kultúra az, amire elment a pénz, megint mások szerint meg csak az a kultúra. Miről beszélek? Vegyük elő a Himnuszt:
„Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.”
Az, hogy valának őseink és felmenének Kárpát szent bércére az egyik oldalon, majd lejövének a másikon, tagadhatatlan tény. Akörül folyik a vita, hogy miképpen menének-jövének, ugyanis a honfoglalás koráról keveset tudunk, arról, ami előtte volt, még annyit se. Bizonyosat alig, és ez valóságos táptalaja a délibábos, sztyeppei romantikának, népmesékből, hazugságokból összerótt „őstörténetnek”, bizonyítani sem az állításokat, sem az ellenkezőjüket nem lehet vagy nagyon nehéz – hazudhatunk magunknak olyan előidőket, amilyen csak tetszik, arra való a Magyarságkutató Intézet, ami 2021-ben 1,2 milliárd forintos költségvetésből ga(ráz)dálkodhatott, tehát többet kapott, mint amennyi támogatást az előadóművészet összesen, járványhelyzetet is tekintetbe véve. Hát hiszen előadóművészet az is, amit ők produkálnak: előadják a meséiket, harci muflonokról, írottas tűtartókról, elképzelt Árpád-korról (Árpád kor persze volt: csak nem olyan, mint ahogy nekünk most mesélnék). Erre ment hát el a sok pénz: pozsonyi csatákra, „Baszjad Izüt”-re, kiállítások átalakítására.
„Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
’S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?”
Ami Ozman vad népét illeti, köszönjük szépen, már várom, mikor derül ki, hogy Mohácsnál győztünk, a török csak barátkozni jött, a vereséget utólag találták ki a szabadkőműves történészek. Nem viccelek: van ilyen elmélet, és népszerű is illetékes körökben. Annak meg, hogy hányszor támad a honfi szép hazája, kultúrája kebelére, mióta tart a kultúrharc, már felesleges is utána számolni: minden nap többször is. Akarták itt már Adyt is kihajítani a kultúrából, de a Nyugatot mindenképpen. Hogyan néz ki ez a kultúrharc? Épp csütörtök este beszélgettek a magyar kultúra mostani nagyurai a Scruton kávézóban, ott volt Ókovács Szilveszter, az Állami Operaház főigazgatója és Szarka Gábor, az új SZFE kancellárja. Ókovács légyen bár akármilyen párt híve, mégis úgy fogalmazott, számára a kultúra „embernek levés és lélekről beszélés”, de Szarka Gábor nyers hadfiként (azért valódi katonának nem mondanám, de pártkatonának tökéletes) kimondta a véleményét:
„A semleges, mindenre nyitott kultúrpolitikát nyugodtan el lehet felejteni. Az nem szabad, hogy működjön, mert abból nem jön ki semmi.”
Mi kéne kijöjjön, uram? Verbunkos, tűtartó, Ek*rtuk? Nem száz: ötven, sőt, húsz év múlva is csak lábjegyzet lesz a 2006-os zavargásperiódus a történelemkönyvekben, ha valaki meg akarja nézni a filmet, annak külön át kell olvasnia a szakirodalmat, hogy értse is, miről van benne szó. A tűtartóról még az sem biztos, hogy írás, ami rajta van, jóval több, mint ezer éve hányódik, épp elégszer összekarcolódhatott, ahányan próbálták kiolvasni – feltéve, hogy írást látnak – annyiféleképpen sikerült. De hadd mondjam meg, mi az, aminek a lövészkancellár szerint „ki kéne jönnie”.
Hiperlojálisan kormánypárti, műnemzeti, méregdrága és látványos produkció.
Film, kiállítás, esemény, minél nagyobb szabású, rikítóbb, giccsesebb, hogy lehessen mutogatni, hivatkozni rá, kötelező módon megnézetni akivel csak lehet. Igen: a NER-kultúra szuperprodukció-központú. Ami nem hasogatja a kulisszákat, ami nem fájdítja meg a szakértők, tudósok, valódi művészek fejét és szívét, már nem is fér bele: márpedig a magyar kultúra természetét tekintve alapvetően nem a nemzeti giccsről szól. Viszont azt lehet jól mutogatni, az cifra, az csillog.
Hogy mi van, mi lesz ezzel a valódi és magyar kultúrával, ami messze túlmutat a mézeskalács szívek és tulipántos ládák világán, de attól még nem ellenségük?
„Bújt az üldözött ’s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett ’s nem lelé
Honját a’ hazában.
Bérczre hág és völgybe száll,
Bú’s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
’S lángtenger felette.”
A (párt)független kultúra majd búvik barlangjában, míg kard nem nyúl feléje, aki nincs nyelvéhez kötve, menekül, mert nem leli honát a hazában. Néha az is menekül, aki pedig idegen nyelvterületen nem sokra megy a művészetével, tudományával. Nem kellemes a lángtenger, riasztó a vérözön.
Minél többet olvasom Kölcsey Himnuszát – bár tudom kívülről is – annál bizonyosabb vagyok abban, hogy ő ugyan egy fillér ösztöndíjat, támogatást nem kapna a PIM-től, míg ilyen himnuszokat ír. Nincs ebben egy szikra gyűlölet sem más népek, embercsoportok iránt, panaszkodik, az igaz, mert van is mire, de még a rabló mongol nyilát, a török rabigát is „bűneink miatt” vettük vállainkra szerinte.
Tán még nemzetellenesnek is mondaná pár okos és buzgó kormánypárti publicista: hát vannak, lehetnek nekünk bűneink? Képtelenség! Ilyent írni maga a nemzetárulás. Mi soha nem tehettünk semmiről, Kölcsey rágalmazza dicső nemzetünket.
Összegezve tehát: lehet, hogy a szakminiszter sosem látott összegeket költött valamire, amit ő és köre kultúrának neveznek. Csak épp nem az, hanem sanda, nemzetieskedő legendagyártás, épp olyasmi, ami többet árt a valódi hazafiságnak, mint bármi egyéb. Ha folytatni akarja ezt a tevékenységét, javasolnám neki, hogy ne szórja a pénzt az önkéntes, dilettáns amatőrökre, kicsit többe fog kerülni (nem nagyon), de inkább kössön szerződést a Disneyvel.
Olyan magyar történelmet gyártanak neki mozgófényképen, amilyent csak rendel, annyi dimenzióban, ahányban akarja, még ha háromnál többet nem is érzékel – azok, kérem profik. Ha nem is magyarok, de legfeljebb majd felfedezzük, hogy azok, mire való a Magyarságkutató, ha nem erre?
És mit kérnék a valódi magyar kultúrának? Amit az országnak is. Kölcseyvel szólva:
„Szánd meg Isten a’ Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.”