„Mi lesz veled, Magyarország?”, kérdezte valaki teátrálisan a facebookos posztján. Hát mi, hát mi, hát mi?
Meg mi lesz a „választásokkor”, mit csinált Hadházy, hadd ne minősítsem a hölgyet, akit a Pesti Srácok megidézett, mit barmolt el megint Márki-Zay, miért tisztul napról napra Völner, és így tovább. (Rogán, Kósa, Lázár, és a többiek már kimentek a divatból, persze egészen addig, ameddig – utóbbit szerintem mindig szem előtt tartja – valamiféle veszélyt nem jelentenek a Főnökre, előbbi kettő inkább a mohóságával. Akkor majd jön az Ördög Ügyvédje, szerintem eszükbe jutott, hogy ha valakit, hát őt nem érdemes leleplezni, és eltűnnek egy síkos falú tölcsérben, éppen csak annyira, hogy a lehetetlenséggel határos legyen onnét kimászni.)
El lehet szórakozni ezekkel a dolgokkal. Addig se kell érdemi dolgokkal foglalkozni, jelesül a magunk háza tájékával.
„De hát ez is az!” Francokat. Csak annyira, hogy egy újabb feladatot ad, mert egy újabb akadályt létesít. Ha ez nem teszi, megteszi más másféleképpen. Ez azt jelentené, hogy üljünk és várjuk a sült galambot? Távolról sem. Ne várjuk. De úgy se tegyünk, mintha bármiféle ideális megvalósítható volna abban a világban, ami a hibából él. A hibából mozog. Ha nem volna hiba, nevezzük inkább eltérésnek, nem mozogna. Ha nem mozogna, nem is lenne. (Mozgás alatt ne csak a hely- helyzetváltoztatást értsék, hanem a változások egymásutánját, mintha egy gyorsított filmen néznék.)
Egy újabb akadályt ad tehát, vele pedig egy újabb répát az orrunk elé. A félreértés akkor születik, amikor az ember azt gondolja, hogy ez a répa elérhető. Nem akkor, ha a répára koncentrál, mert arra koncentrálnia kell, hanem akkor, ha répában méri a haladást. A legtöbb, amit ebben a világban – még a királynak is – el lehet érni, a kikönyökölt pluszhely. Hogy addig forgolódik, ameddig valamennyi teret ki nem forog maga körül, amivel több mozgáslehetőséghez jut.
Itt kezdődik a főfeladat. Nem itt végződik, hanem itt kezdődik.
Az pedig nem az élvezkedés. Nem a boldogság, amit József Attila (is) oly szépen definiált. Mindjárt Epikurosz disznai is eszükbe juthatnak róla, könnyen elképzelhető, hogy neki is eszébe jutottak:
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény. (Eszmélet)
Tehát nem úgy van az, kedves materialista kollégák, sorstársaim ebben a siralomvölgyben, ami önmagában és végül mindig siralomvölgy marad, Jób maximumával, aki „az élettel betelve” távozott, hogy elértünk egy nívót és egy biztonságot, magunknak és talán még a számunkra fontosaknak, aztán jónapot. Ez a Helló, Röfi nívója, ha hallották már valakitől, aki személyében ennek a reprezentánsa. Jobb reprezentánst el se lehetne képzelni, jellemzőbb pozícióban. Megfigyelték a bármiféle politikai reklámokat? Nem csak a kormánypártiakat. Megfigyelték, melyik térfélen mozognak? Pontosan ott: a vályú térfelén. „De nekik azt kell!” Miért is kell „azt”? „Azért, mert ez nem Platón világa.” De, drága egyetleneim. Ez Platón világa. Platónnak ugyanis nem volt egy külön világa, meg Önöknek egy másik, hanem az a világrend, amit Platón leírt, annak a világrendnek a színtelen-szagtalan motorja, amiben élni tetszenek. „Nem ezt látjuk!”
Nem bizony.
Ezért tetszenek abban élni, amiben élnek. Ezért élnek egyáltalán.
Ez a répa.
Ha viszont a világ nem a répa felé mozog, akkor nem mozog semerre, annak összes következményével. Sőt, egyetlen következményével, ami után már nincsenek következmények, mert nincsenek előzmények sem. A vályú csak arra megoldás, hogy legyen idő gondolkodni. Nem a nagyobb vályún, hanem azon, hogy hogy jussunk ki az ólból. Az se baj, ha fizikálisan nem sikerül. Valahogy.
Szoktak a malacok meditálni?
Nem az a probléma, ha valaki gyarló. Mindenki gyarló, akkor is, ha szentté avatják. Politikus is, állampolgár is, én is, Önök is. A probléma ott kezdődik ha a gyarlóságot elnyomja, vagy egyenesen céllá teszi, ahelyett, hogy motorrá tenné. Nyugodtan elhihetem, amit Hadházyról a videón szereplő prostituált mondott, bizonyos keretek között simán be is tudom illeszteni az általam tapasztalt valóságba (noha ez azon kevés dolgok egyike, amit személyemben kihagytam, nem azért, mert bármi kifogásom van ellene, hanem azért, mert nem tekintettem hódításnak, hanem egy szolgáltatásnak, szolgáltatásokra pedig nekem nem áll fel), de engem az effélék távolról sem irritálnak annyira, mint – például – Cseh Katinka vagy Várkonyi Andrea lagzija, azok sem a felhajtás miatt, hanem a vályú kizárólagosságának jövőbeni rám erőltetése miatt.
Hadházy is gyarló, én is az vagyok, de mintha már mondtam volna.
De hogy mi lesz Hadházyval? Mit érdekli az Önöket? Hosszú távon semmi, kivéve, ha jön egy új vircsaft, benne egy új k.rva, és ez így megy a világ végéig, vagy az ő végéig, de ettől Önök nem lesznek kijjebb az ólból. Elmoralizálhatnak Puzsérral, megpróbálhatnak eligazodni a barátján, FAM, alias Farkas Attila Mártonon, nem lesz könnyű, előre szólok, egyébként mindkettőt nagyra értékelem, még ha utóbbi nem éppen baráti érzelmeket táplál is irányomban. Hát Istenkém, ez van, legalább egy kicsit pszichológusnak képzelhetem néha magam. A szenvedélyesség is nagy kincs, a gondolkozás képessége még nagyobb, ők meg rendelkeznek ezekkel. De miért jutottak most eszembe? Azért, mert kettejük szemüvegének a fúziója az az optika, amin talán eredménnyel lehet megpróbálkozni az e világba tekintéssel.
Vagy tudják, mit? Álljanak politikusnak, az is időtöltés. Javaslom azért előtte megtanulni Pálóczi Horváth Ádám egyik egykori költeményét, benne van az egész jövendő pályafutásuk:
Mikor én katina folt, Isten ugyseg nad ur fólt,
Turos taska nem szeret fólt, Bor, pecsene én megkrancsolt,
Kasztasszonnak fekszik vólt, Kasztának sekbe rug fólt.
Zenim madar kasztaszon Setálik a piarszon,
Madar katina meglátik, Komplementus megsinalik,
Job kellik enim erszin, De most fan szegin legin.
Zením labod nins strimflit, Kifan nekem segged lik;
Kamiszol is sak rondos fan, Posborban is lábod nincs fan,
Koctauzend már én lopik Suna rondos kalapik.
Nekem is fan edd dámát, Pécsben három nad kurfát,
Zenim penzik mint mekiszik, Osztán nekem sekbe rugik,
Ertek visz Madar ország, Nekem mondik kurfanád.
Ha már a gyűjteménynek, amiből kiragadtam, „Ötödfélszáz Énekek” a címe, el is énekelhetik. Hiszen mindnek dallama van, ennek is.