A világnak – mi is az? – két arca van. Mint Ianus istennek, a kapuk istenének. Ianus szentélye a római Argiletum út mellett gyakorlatilag két ellentétes irányban nyíló kapuból állt: ha a birodalom háborút viselt, kinyitották, ha a háború befejeződött, becsukták őket.
Általában nyitva voltak, még a boldog Augustus alatt is, aki negyvenegy évig (!) tartó uralkodása egyik sikereként tartotta számon, hogy a szenátus e négy évtized alatt háromszor elrendelte a kapuk bezárását. (Ianus a névadója az év első hónapjának, a januárnak. A január a régi magyarban a Boldogasszony, azaz Szűz Mária hava. Szűz Mária „a mennyország megközelíthetetlen kapuja” – „quae pervia caeli porta manes” –, kapu, de nem „égre nyíló”, ahogy fordítják, hanem zárt, ahogy a rá vonatkoztatott Ezékiel – 44,2 – és Éneke Éneke – 4,12 – versekben is áll.) E, e, e, ez a világ közepe, mondja a karácsonyi gyermek-népdal. És ha ez a világ közepe, akkor itt találkozik az ég és a föld. Ianus isten egyik arca és a másik arca. Az egyik arc a végtelen közönyre, a jelentések közönyére néz; a másik arc az érzelmek tengerére. Ez a Föld: az Ég egykedvű és mindig ugyanolyan. Ez a számok (számjegyek) jelentése, kontra vonatkoztathatósága. Számjegyek tulajdonképpen nincsenek is. Amit azoknak hívunk (az ind-arab írás középkor végi változatai), szimbólumok. Mai formájukban nagyrészt deklarált szimbólumok, amelyeknek annyi közük van a számjegyekhez, hogy ebben állapodtunk meg róluk. Deklaráljuk, hogy az „egy” az 1, a „kettő” a 2, és így tovább. Ezzel az erővel bármi mások is lehetnének, stilizált állatkák, emberkék, nonfiguratív jelek, bár ezekkel sem árt óvatosnak lenni, még így, a vad képzelet hiszékeny csapongásai közepette sem. Minden előjön, így vagy úgy, nem az én szándékaimtól függ.
Az absztrahálás képességével ez a két szál, a megjelenés és a jelentés reménytelenül összekuszálódott. Olyannyira reménytelenül, hogy azt már csak Nagy Sándor módjára lehet megoldani. És ez is történik. A szétválasztás. Nem tudatosan történik, mert a történés soha nem tudatos. És a cselekvés? A cselekvés félig történés, félig illúzió. Ianus és Mária ege-földje itt is visszaköszön. A számjegyekben lehet egy kis képzelt szabadságunk, a helyiértékekben nem.
Tehát ez történik. Nem az, amiről a naiv ember álmodozik, hogy a személytelen megtelik személyessel, a rideg jelentés inkarnálódik, mint Szeretet, Bölcsesség, Hatalom, etc., valakiben, egy ikonban, legyen az isten vagy ember, és aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk, hanem az, hogy a személyes és a személytelen kölcsönösen kizárja egymást. Először a személytelen – hívjuk ideának – a nyomorúságnak bélyegzett személyest, a mennyei Jeruzsálem a földi Jeruzsálemet, aztán megfordul a kerék, és innentől azt éneklik a gyerekek, hogy „a csuhásra is rájár a rúd”. De még elébb jön a kapitalizmusnak hívott mumus, majd édes gyermeke, a látszólag rátámadó kommunizmus, hogy utóbb belássa. S itt vége? Nincs vége, de előbb…
Előbb ennek az egésznek le kell futnia.
Néha elkövetem a hibát, hogy bele-belenézek – nem, nem bulvár, hanem vita – műsorokba, beszélgetésekbe, amelyeket kifejezetten értelmes, valamiféle középútra törekvő (lásd a fentieket) értelmiségiek produkálnak felesleges dolgokról. Nekik persze nem felesleges, mert pénzt kapnak érte, a közönségnek se felesleges, mert tudnak „jókat mondani”, nem a lényegről, mert az nekik túl messze van, de legalább azokról a hajókról, amelyeknek a farvizén küszködnek. Minimum a horizont, írtam régen. Minimum onnét visszanézve célszerű megszólalni. No de hol a horizont? A horizont csak innét horizont, a „mindig-innét-ség-ben”. Ha odamegyek, ahol most látom, annyival ő is távolodni fog. Ha pedig ezt kellő következetes butasággal, de végigcsinálom, visszajutok oda, ahonnét elindultam. Akkor hát nincs is lényeg? De, van. Csak a lényeg nem a történés, hanem az a bizonyos jelentés. Nem az, hogy mi történt, mi történik, és mi fog történni, hanem, hogy mindez a maga megszakíthatatlan kontinuitásában mit mond.
A történés személytelen és rideg. A hozzákapcsolt toldalékok már egyéni ízlés kérdései. Egyéni nyomorúságok kérdései, és nagyon sokszor – írjam, hogy mindig? – a toldóról-hozzákapcsolóról szólnak, nem a tárgyról. A hozzákapcsoló a tárgy. Fantáziaszüleményeket is így minősítenek, de annak legalább annyi értelme van, mint amikor két bolond egymáson kacag. Történéseket, melyeket senki nem talált ki, legfeljebb meglovagolt, a világ legfeleslegesebb időtöltése minősíteni. Ilyen a kapitalizmus, amit ma nagy, baloldalinak sértegetett értelmiségi divat szidalmazni. Az alakuló „világrendet”, a „pénz beszél, kutya ugat”-jelenséget, a divatos anglomagyarral self-made mannek titulált hipertőkéseket, a tőke hatalmát kontra…. hogy ha ez ilyen egyszerű lenne, de hogyha érdemes volna akár egy fél percet is rászánni a bonyolultságára, ahogy nem érdemes. Ilyenkor az ember a zsidó Templom lerombolása utáni jabnei zsidó doktorokra gondol, akik napokat képesek voltak vitatkozni a templomi szolgálat rendjén. Hogy ha majd a Messiás… de valójában ezt nem is kellett hozzátenniük.
Se a kapitalizmuson, se az emberi szellem hanyatlásán nem érdemes gondolkodni, úgy legalábbis nem, mintha tehetnénk ezekkel valamit. Nem tehetünk.
Ezek ugyanis történések.
Le fog zárulni (tulajdonképpen lezárult, már a végvonaglások zajlanak) egy irány, egy jelképes ponttal, hogy a másik irányból térhessünk vissza ugyanoda. Ianus másik kapuján át. Nemigen tehet mást. Hogy én ezt honnan tudom? Onnét, hogy a Föld (is) gömbölyű. És én kifejezetten szeretek a horizont felől nézni.
Megpróbálom a két gondolkodást másképpen megvilágítani. Adva van valaki, akiről véleményt nyilvánítunk. Róla? Róla nyilvánítunk véleményt? Persze, hogy nem, persze, hogy magunkról, akit a helyébe képzelünk, de ezt se akárhogy. Az ember ugyanis statisztikákban gondolkodik. Abban és csak abban. Ha nem abban, akkor legfeljebb annyit mondhat, hogy „nem biztos”, s ezzel el is lehet lenni egy darabig, okosan egy asztalnál, akár egy katedrán, egészen addig, amíg csinálni nem kell valamit. Onnantól jön a statisztika. A statisztika alapja pedig a tapasztalatok száma lesz. Ha egy, akkor egy. Ha kettő, akkor kettő. A szituációk számai, amely szituációkban az illetőt láttuk, vagy – egyenértékűen, hiszen ez is képzelgés, az is, ha így nem érthető, akkor hiedelem – látni véltük, esetleg amiről hallottunk. Így és így viselkedett ezekben. És a többi végtelen sokban? Hát ez a bibi. Arról fogalmunk sincs. Azt elegánsan kihagyjuk. Szinte a demokratikus választásoknál tartunk.
Ez volt tehát az egyik gondolkodás. A másik pedig az, hogy megpróbálok az illetőre ráérezni. Ne akarják se elemezni, se az összetettséget a szememre vetni. Igen. Összetett és elemezhető. És itt is a saját képzelt színészlényünkre érzünk rá. De nem is a pontosságot firtatom én. Pont azt nem. Csak azt a személytelen lényeget próbáltam érzékeltetni, azt az egyetlen számjegyet, nem az ikonját, hanem a jelentését. Épp ez a fontos: a személytelenség. Így, ahogy leírtam, „az én személyemtől-az ő személyétől való mentesség”. Annyi a kiemelés, hogy ezt már nem akartam.
Belehallgattam tehát tegnap egy haknivitába. Én hívom így, sok ilyen van, tévében is, jutúbon is, ez tévében volt. Három igen ismert értelmiségi figura, akik mindjárt az elején beleütköztek a demokrácia anomáliáiba (tizenhárom éve várom, hogy terítékre kerüljön, úgy tűnik, az antikapitalizmus ezt is magával hozta), majd felvetődött a törzs (itt mint értelmiségi klisé, nem antropológiai fogalom) – nép – nemzet. Elkezdték ezeket meghatározgatni, rávetítve a mai társadalomra. Épp a nemzetnél tartottak, vártam, ki mondja ki, hogy „a nemzet a nép ideája”, de nem mondták ki, mert ezzel rövidre zárták volna az egész locsogást, ezért én szépen átmentem egy kutyás csatornára. (Ha akarnak értelmeseket hallani-látni, javaslom az Erdélybe költözött Bartha Lászlót, sok videója van fent, ő pásztorkutyákra specializálta magát, ráadásul azon a vonalon, ami már nem az a fajtatiszta tenyésztési vonal, ami csak degenerációba torkollhat, és torkollott már mostanra. Ezt egyébként szűk huszonöt éve írtam le én is egy rakás cikkben különböző kutyás szaklapokban, és egy könyvben.)
Ponyva, kedves Olvasóim. Ezek ponyvák, az összes okoskodással együtt. Csak legalább jó ponyvák lennének. De úgy tűnik, bizonyos Reich Jenővel azoknak is befellegzett valahol a Don mentén, 1942 utolsó, vagy 1943 első napján.
Még ezt se tudjuk biztosan.