Gaál Péter: Nagy jó tevékenységek

Ezek a nagy jó tevékenységek mind-mind a választások miatt vannak”, írja egy hozzászóló Kocsis Máté legújabb fizetett örömködésére, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj, meg egyebek.

Nagy, fekete, jó ember, jutott anno eszembe, amikor egy akkori barátnőm beszámolt róla, hogy a villamoson leszólította egy fekete útitárs. „Fekete férfi jó férfi”, mosolygott rá. „Sokkal jobb férfi, mint fehér férfi.” „De nekem férjem van”, rebegte a hölgy kínjában. „Nem probléma”, folytatta a hódító. „Fekete férfi diszkrét.” Nos hát, Máté barátunk és társasága is diszkrét, már a tekintetben, ami a kulisszák mögött zajlik. Egyebekben meg nem.

Akkor jönnek a nagy jó tevékenységek, az adófizetők pénzéből.

Ugyanez a régi barátnőm a minap megrándította a térdét. Sietni kellett vele, mert ki tudja, így az állami egészségügy szóba se jöhetett, maradt a magán, annyi előnnyel, hogy egy olyan barátom nézte meg, akivel még óvodába is együtt jártam, tehát alapos volt. Ez azonban a térítési díjakon nem változtatott, azok kívül esnek az ő hatáskörén. Alapból harmincezer, ma az MR még negyvenkilenc, aztán jön a következő vizit az eredménnyel, talán az utána valókat meg tudjuk csinálni államiban, de ez erősen kétséges. Akkor eddig száztíz, jelentem.

Hellóbelló malackácska, fizetni kell, itt a számla.

Ezért viszont nyugati szintű ellátást, figyelmet és gyorsaságot kap. És persze kontrasztot, ha szociológus, politológus, szociális munkás lenne, felbecsülhetetlen értékben.

De fájdalom, ő egyik sem.

E pillanatban a tb-járulék a bruttó fizetés 18,5 százaléka, ha jól olvastam. Ebből a régi tb 7 százalék, induljunk ki abból. Egy mai bruttó átlagfizetést 400 000 forintnak tódítanak, legyen ez csak 350 000, levonva belőle Mészáros Lőrincet. Ha ennek veszem a hét százalékát, és beszorzom tizenkettővel, az majdnem 300 000 forint egy évben, per dolgozó. És nem mindenkinek van térdproblémája évente, meg más sem, megjegyzem, ha műtétre kerül a sor, nem nagy műtétre, csak olyan műtétecskére, az is bőven belefér, a magánellátásba, még marad is. A kedves személyzettel, gyönyörű kórházzal, modern műszerekkel. De nem is kell a kontraszthoz ilyesmi: elég, ha „ingyen” be akarják tömetni a fogukat, aztán nem ingyen, ami tizenkétezerből megvan, és mindkét helyen kikéredzkednek a mosdóba. Találnak-e az állami „ellátásban” becsomagolt fogkefét, fogkrémet, törlőkendőt, egyáltalán, szappanfélét? Évi háromszázezer.

Ennyi az ára, szerelmem Várna.

Szóval ezek a nagy jó tevékenységek azért lehetnek, mert a többi tevékenység eredménye olyan, amilyen. Lerohadt, magára hagyott, és így tovább. Amerikában, mondta a barátom, aki a térdet istápolta, húsz évre terveznek egy kórházat. Közben felépítik az újat, és ha letelik a húsz év, a régit ledózerolják, mert addigra a falak már telítődtek mindazokkal a kórokozókkal, amelyek például nálunk a kórházak többségében ma sok százalékos biztonsággal megtalálnak bárkit, aki kénytelen befeküdni, alapbetegségétől függetlenül. Erről meg egy régi autószerelő szomszédom jut az eszembe, hozzá vittem mindig a Miskolci útra a Zsigulimat. Amikor megvettem, azonnal megkérdezte: „Jól működik?” „Miért ne működne jól?” – kérdeztem vissza, hiszen új volt, és akkor még nem mentem vele száz kilométernél többet, hogy legalább a generátor felmondja a szolgálatot. „Jövő héten viszem hozzátok átvizsgálásra.” „Hozd csak, majd mi elrontjuk!”

És így is lett.

De teljesen feleslegesen jártatom megint a számat, azaz az ujjamat. S akkor miért? Hogy ne kelljen azon gondolkodnom, amin kellene. Csak azért. Merő lustaságból. Nincs kedvem már senkivel se beszélni, azért néha beszélek, de csak néha. Nem ezekért. Úgy gondolom, hogy mindarra, amire az embernek rá kell jönnie, magától is rájön, ha nagyon akarja, a többi csak illusztráció. Nem igazolás, az szarvashiba, ha annak veszi, csak illusztrálás. Hogy mások is, rajta átfuttatva, hiszen a „másokat” is ő tudatosítja. Ötleteket adhatnak, adnak is sokszor, de a legjobb ötlet mégiscsak a félrehallás. Vagy félreolvasás. Ami voltaképpen nem „félre”, még csak nem is „el”, hanem oda, ahova kell.

Vagyis arról. Azt.

Megerősítés. Annak a megerősítése, hogy a világ együtt rezeg. Ha nem rezeg együtt, pontosabban nem harmóniában rezeg, akkor a Washington államban felhúzott, és négy hónapig se állt Tacoma-híd 1940. november 7-i összeomlásához hasonló következik, amelyben a híd először hullámzani kezdett, majd leszakadt a széllökések okozta interferenciától.

Ez érvényes – mióta mondom – a szent könyvekre, és a világ minden bölcsességére. Rá lehet jönni. „Kinek-kinek a maga szintjén.” Igen: a feladatra lehet rájönni. A feladat persze elhomályosít, mert könnyű azt gondolni, hogy mindenkinek ugyanaz az útja. Nem, csak az utak torkollnak egymásba. Minden út Rómába vezet, úgy is, mint a vallás központjába, egy képletes vallás képletes központjába, így jobb.

De a feladat akkor is elhomályosít.

Az enyém nem a tökgyalulás, gyereknevelés, lelki tanácsadás, és ez nem azt jelenti, hogy mindezeket lebecsülném. A tollnak, mondaná egy indián, az a dolga, hogy biztosítsa a levegőben a nyílvessző stabilitását, a hegynek az a dolga, hogy bevégezze. Egy echte apa általában mást mondana, ahogy egy echte tökgyalus is. Egy echte szektás. A szektássághoz nem kell vallásosnak lenni.

Ha elolvasnak valamit, ami megfogja Önöket, akkor legelőször az jusson az eszükbe, hogy nem véletlenül fogta meg. Vegyék úgy, hogy frappánsabban fogalmazott, mint esetleg Önök, illetve, egyáltalán megfogalmazott. Inspiráció. Az egész világ inspiráció, azzal a veszéllyel, hogy gondolathelyettesítővé válik. Valójában az összes szent könyvet csak az után szabadna elolvasni, miután az ember megtért. S hogy mi a megtérés? Tágabban a visszatérés a lét eredetéhez. Szűkebben arra a helyre, ahova születtünk.


Ennyi volt a kitérő. Az a rész, ami talán hasznosítható, nem mint szentencia, hanem mint módszer. És a többi? Azt most rövidre zárom, és visszatérek ahhoz, amit ez előtt elkezdtem, és ami csak sokára lesz publikus.

Ha – képletesen – végignézek a mai Magyarországon, Európán, az emberi világon, és elkezdem vesézgetni, el fogok veszni a részletekben. Akkor nem az eredőt nézem, hanem ezt és azt, majd megpróbálom racionálisan összegezni. Akkor jön, hogy mit mondott Márki-Zay január ötödikén déli fél egy és egy között, hányat bukfencezett Bangóné a Kunigunda utcában, hányszor csengetett be Orbán az ajtó mögött sík idegesen toporgó Márika nénihez, a félkínai magyar gyorskorcsolyázó lökte meg az egészen kínait vagy fordítva, hány harckocsit küld még kínjában Putyin az ukrán határra, hogy legalább egy részsikerfélének tűnővel asszisztáljon Oroszország végzetéhez, meg ilyenek. Akkor jön Jancsi és Juliska, kontra a gonosz boszorkány, köztük meg legfeljebb a sütőlapát, az ablakon keresztül vigyorgó farkassal, hogy ez egyszer nem ő van terítéken. Akkor jön a „józan paraszti ész”, amiről már a gimnáziumi fizikatanárom megmondta, hogy az körülbelül olyan, mint egy józan paraszt. Akkor kezd az ember okoskodni, holott érezgetnie kellene. Nem szükséges megmagyarázni. Akkor se szükséges, ha várnák.

Már csak ezért se szeretek beszélgetni mostanában.

Illetve igen, ha van nálam telefon, és gyorsan fel tudom írni, amire jutottam, hogy valamiféle választ produkáljak. Én jutottam, magamnak, és a leírt gondolat is általában olyan, mint a rejtjelekkel írás: csak az tudja elolvasni, aki ismeri a kódot. Innentől inspiráció, ez is, talán, ha Önök olvassák, akkor Önöknek. Ha kikerült a kezeim közül, számomra csak egy bevégzett munka jóleső öröme, már, ha jónak gondolom. Vagy legalábbis találok benne valami értelmeset, ami jelen esetben pont nem ez a rész itt a végén, meg az elején.


Hogy azért ne maradjanak szörnyülködni való nélkül: én – például – Márki-Zay Péterben ez idő szerint semmiféle kivetnivalót nem érzek. Összevisszaságot, rendezetlenséget, megfelelni akarást igen, de az pont már az, amitől fentebb óvtam. A Fidesz-féle giccsjobboldalban pedig semmi mást nem érzek, mint Bencsik lovagi/vitézi ambícióival párosult borkaiságot. Borkai annak az egyik etalonja, ami a mai magyar familiáris berendezkedés: az elpazarolt életé. Orbán, Rogán, és így tovább annak az etalonja, ami nem lehet. A népmesei békáé, amiből soha nem lehet királyfi, de még inkább a királyfié, aki valójában béka. De eddig még csak szimplán gyarlóságokról van szó. Idegesítő gyarlóságokról, de mégiscsak gyarlóságokról. A másik oldalon viszont a világ irányáról. Arról a kérlelhetetlen semlegességről, amelyben összenő a – hogy mondaná Esterházy? – geróf és proletár, egyazon ideológiamentes, echte materialistává. A mai kapitalizmus a materializmus megtestesülése. Anyagelvűség, így együtt. Elvonatkoztatott anyag: tőke, de nem anyagi tőke, hanem javakká konvertálható virtuális tőke. Mint egy ember, akinek a lelke is test. A magára hagyott anyag kérlelhetetlensége. Egy ember, aki él, de az „ördög” már elvitte a lelkét. Lehet még csavarni rajta, mert van idealista kapitalista is, ő a kivétel. Én egy ilyet ismertem (ismerek) egész eddigi pályafutásom során.

A másik oldalon semmi más nincs, csak a tárgyi (a nem emberi) gonoszság. Mielőtt felhorkannának, gondolják át, hogy hogyan lehet egy tárgy gonosz, még inkább gondoljanak a gonoszság tárgyiasulására. Egyetlen szubjektív definícióval segíthetek: gonosz az, aki minden érdek nélkül tesz rosszat.)

Az az érzés, amikor nincs semmilyen érzés.


Én azért, és csak azért támadom – ha épp ehhez van kedvem – a „jobboldalt”, mert az már rég nem jobb oldal. Egyrészt maradvány, hamis idő, hamis hely, hamis anyagok, also giccs, másrészt lényegileg megfertőzött. Ugyanazzal megfertőzött, ami a „baloldalon” tisztábban jelen van. De az a haladási irány. Oda jutunk. Nem az lesz benne a jó, hogy bármi jó lesz benne, hanem az, hogy onnantól azon kell túl lenni. Van rá némi remény, de az még csak elmélet. Ha a túljutás a körön való tovább haladás. Köszönöm, hogy kijavítottak: én így gondolom most. A túl levés nem azt fogja jelenteni, amit a mai materialista Kánaán-fogalom jelent. Nem a világ egyik felét, hanem mindkettőt, egyben. Ha most még csak néhány kvantumfizikus, polihisztor és művész agyában mozgolódik is. Én úgy gondolom, hogy a kör mindenképpen bezárul, s onnantól már – értelemszerűen – nem hanyatlásról beszélünk, hanem emelkedésről.

De addig minden nap, amit ebben a posványban töltünk, pazarlás, egyben garancia, hogy annyival nehezebb lesz a magában is nagyon nehéz. Mint a depresszió (valahol ez is az). Vagy mint egy műtét nélkül meggyógyíthatatlan betegség. Át kell esni rajta, de minél később esik át az ember, annál hosszabb és bizonytalanabb lesz a felépülés.

Viseljék el, ami jön, és ne sírják vissza a parvenük öncentrikus giccsvilágát. Nem volt jobb Önöknek Egyiptomban, mint a pusztában lesz.


Oszd meg másokkal is!