Gaál Péter: A jelenlét

Miután az előző írásomban azt olvasták, hogy általában nincs kedvem beszélgetni, ketten is megkérdezték, hogy magányos vagyok-e? Vagy magányosnak érzem-e magam? Elszomorít, írja egy kedves hölgy. Akkor most ez megér egy éjféli misét (annyi idő van).

Melyikkel kezdjem? Kezdem a beszélgetéssel, mert az a fontosabb. Hogy személy szerint minek és hogy érzem magam, az azóta nem érdekel, amióta az eszemet tudom. Még gyerekkoromban se érdekelt. Soha semmiféle boldogságra nem törekedtem, mert erről mindig azt gondoltam, s gondolom ma is, hogy ha van, akkor következmény. Az elégedettség felsőfoka. De az elégedettség valamivel való elégedettség, legyen az munka, életkörülmények, emberi viszonyok, és így tovább. Előbb a valami, utána a boldogság. A valamin van a hangsúly. Mégpedig a valami csinálásán. „És a szerencse?” A szerencsének örülni lehet. Boldog ezen a vonalon akkor lesz az ember, ha úgy használja fel. Ha csinál vele valamit. És helyben is vagyunk. A boldogság minősége pedig egyenesen arányos a cselekvés minőségével.

Tehát a beszélgetési kedv. Sokféle beszélgetés van, még a „jó” beszélgetések között is sokféle. Vannak informatív beszélgetések, szórakoztató/lazító beszélgetések, inspiráló beszélgetések… és hopp. Az első az én szememben a vegetáció körébe tartozik. Az élet továbblökdösése körébe, olyasmi, mint a tüzelőaprítás, ebédfőzés, testápolás. Az élet fenntartását szolgálja. Az időt. A többletidőt. Tulajdonképpen ez az igazi vegetáció, mert a tüzelőaprítás már nem informatív, csak addig, ameddig el nem sajátítja az ember, és csak akkor, ha az elsajátításra szorítkozik. A szórakoztató beszélgetések szórakoztatnak. Már, ha szórakozni vágyom, és éppen erre a módjára van kedvem. Csak ahhoz szórakoztató emberek kellenek, szemben az információszerzéssel, ahol maga az ember is lehet információforrás. Ez se ilyen egyszerű, mert ez is csak projekció, és a saját személyiséget, ami az egész végén-elején-közben áll, még véletlenül se tekintjük azonosnak önmagunkkal, ugye? Ennyi Malmozás után. De kit érdekel az ember? Kit érdekel a saját személyisége? Gnóthi szeauton, ismerd meg önmagad, ha a dephoi szentély feliratára gondolunk. És a megismerés… pusztító aktus. Visszatérő spirál, egész a középpontig, ahol a spirál(vonal)… eltűnik. Belemerül saját kezdetébe. Ezt hívja a görög meta(g)noiának, a latin conversiónak, megfordulásnak, a magyar megtérésnek.

Maradnak a szeretetteli jelenlétek. Viszont azoknak se kell jelenlétnek lenniük. Manapság igen divatos az internet kárhoztatása. Pedig az is csak egy mód. Nem jobb és nem rosszabb mód a többinél. Az is jelenlét. Nem feltétlenül jelenvaló lét (Heidegger), csak jelenlét, de a többi se más, úgy általában. Volt nekem réges-rég egy barátnőm (volt egypár), aki egyszer azt mondta nekem: én a hiányodat szeretem.

Gondolják ezt jól át.

Eljutottunk az inspiráló beszélgetésekig. A közös építkezésekig, mondtam oly sokszor. Amikor valami lesz, ami addig nem volt. De ez sem igaz. A kéz, ami a kártyavár másik lapját rakja az enyém mellé, szintén az én kezem. Én építem a magam házát, ő az övét, egy esetleges harmadik, aki hallgat minket, pedig a sajátját. Ő a kulcs, de én nyílok ki. És eljutottunk a lényegig. Ugyanis

Ez a világ.

Hogy a másik ember is ez-e? Akkor nem lenne ez, ha nem a világ része lenne. A másik emberben nem az a fontos, ami különbözik, mert az különbözni is fog, hanem az, ami egyezik. Már ember-voltától kezdve. Egy kaviccsal is egyezek bizonyos vonalak mentén, de a kavics nem az én minőségem, ellentétben az emberrel. És az emberen belül azzal a kevéssel, aki méginkább. S ha ez spirálszerűen végigmegy…. találják ki a többit.

Mindinkább úgy tűnik nekem, hogy van egy fiziológiai és egy szellemi határvonal. A fiziológiai úgy negyven éves kor körül, a többi ráadás. Nevezhetjük kegyelemnek, annál is inkább, mert kevés kivételtől eltekintve általában nem élnek vele. A többség arra gondol, hogy majd „pihen”. Mit pihen ki? A vegetációt, ami megelőzte, és amit ugyanez a többség dolgos életnek nevez. Ha etilbenzin-keveréssel töltötte az idejét, akkor is. Ha gyerekneveléssel, és ez nem szorítkozott többre, mint a gyereknevelés, amit egy róka ugyanúgy elvégez, egy rigó is, csak emberben valahogy erénynek számít. „S ha nem ez az erény, akkor micsoda? Nem erény, ha tisztességgel felnevelünk valakit, aki…?” Az már ő. Itt nem szabad lemérni semmit. Őbenne ő mérheti saját magát. Számunkra egy ugyanolyan példa, mint bármi más. Ha ez a mi példánk, akkor rendben van, de ne keverjük a szezont a fazonnal. Nem mi vagyunk se a társadalom, aminek szüksége van saját vegetációjához a munka- és hadképes kis állampolgárokra, tehát hivatalból ajnározza a nagycsaládokat, és nem mi vagyunk saját szaporulatunk sem. Számunkra a társadalom is a vegetáció része. Az is csak időt tud nyújtani, már amelyik, és már amilyet. A jó társadalom többet, több térrel, a rosszabb kevesebbet kevesebbel.

Ez a művészet, nem az, amit én csinálok. Egyben, a határvonalig kihasználni az időt, nem leírni, hanem megélni, egy sor írás nélkül. Végtelenül irigylem a kínai, indiai és görög mestereket. Azokat a mestereket, akik semmilyen írásos nyomot nem hagytak maguk után. Az olyanokat, mint Püthagorasz, de még inkább, mint Szókratész.

A másik határvonal a szellem határvonala. A befogadóképesség határvonala. Ennek az elérése azt jelenti, hogy elégséges anyag gyűlt össze. Ez a kegyelmi időbe nyúlik, talán további húsz-harminc-negyven évig, addig az időig, amit demenciahatárnak is nevezhetünk. Én nem hiszek különben a demenciában, úgy biztosan nem, ahogyan látszik: semminek az elvesztésében nem hiszek. Ami elvesztésnek tűnik, az számomra előhívási képtelenség, például azért, mert az emberi szervezet már nem alkalmas rá. Ettől még ott van a legutolsó sejtecskénk legutolsó részecskéjében is. Az összesben, minden, egyformán. Nem betű szerint, lényeg szerint. Másra nincs is szükség, mert ha a lényeg adott, az alak is adott, csak mint lehetőség. Mint egy lehetőség. Ez a „nulla” értelme, ha onnét kiindulva visszafelé (lásd metanoia) nézzük a kört, amin eljutottunk hozzá. Ha bárhonnét máshonnan nézzük a nullát, akkor nulla. Így minden, úgy semmi.

A felejtés a nem fontos elfelejtése. A felejtés adatok elfelejtése. Részleteké, amelyek másban megismétlődtek, olyannyira sokszor, amennyi a megértéshez több, mint elégséges. Az évek azért telnek gyorsabban és gyorsabban, mert már közömbös a tartalmuk. Nem figyelünk rájuk. Az idős ember azért emlékszik az ifjúkorára, és nem emlékszik…. egy bizonyos határtól a többire, mert már akkor megkapta az anyagot. A többi ugyanolyan ráadás, mint a negyven éven felüli évtizedek. Nem kell annak százhúsz évig élni, akinek negyven év is elég. Ötven. Vessenek egy pillantást például a Nyugat iróinak élethosszára. Petőfit és József Attilát fel se hozom. Radnótit. Rejtőt. „És még miket írhattak volna!” Bizonyára, de az is lehet, hogy a többit már csak cizellálásnak hívnánk.


Ha ez az anyag megvan, és az a páratlan szerencse ért bennünket, hogy jóval az említett határokon túl van lehetőségünk még a feldolgozásra, akkor már nem szükségesek a beszélgetések. Ez nem magány, semmiféle szempontból, hanem a felesleges körök kiiktatása. Mindenre rá lehet jönni, egy üres szobában. Minden misztikumra, minden jelkép értelmére, mindenre. Mindennek van megfelelője ott is. Ha lettek volna magánzárkában, tudnák, hogy a legüresebb térben, legyen inkább egy sivatag (a sivatag az üresség szimbóluma is, azé, amit a szanszkrit „súnjata” és a mi nullánk jelent, innét is, onnét is), ahhoz kevesebb büntetőjogi vonzat fűződik (nekünk, európaiaknak, egy Mózes korabeli zsidó papnak más volna a véleménye), tehát egy sivatagban és egy zárkában is ugyanúgy vannak jó napok és rossz napok, sőt, kifejezetten vidám napok is.

Nem kellenek hozzá ingerek.

A magány a társas lét illúziójához való ragaszkodáson belül egy hiányállapot. Amikor egyedül tudom magam. Amikor a nulláig nézek vissza, nem a nulla felől. Nem fizikai jelenlét oldja, mert ha az oldaná, akkor nem érezhetnénk magunkat tömegben magányosnak. Pedig dehogynem, mindenki tapasztalhatta, és a tömeg – társaság – a kontraszt. A kulcs a tudat. Annak a tudata, hogy nem vagyok egyedül. Nem kell hozzá fizikai test. Még számítógép sem. Egyedül a társas lét tudata. Nem folytatom, mert most sem Avilai Nagy Szent Teréz, sem Buddha életét nem akarjuk reprodukálni. Most elég nekünk annyi, hogy a jelenléthez nincs szükség perszonális jelenlétre.

Ebből a nézőpontból halottak sincsenek.


Abban az illúzióban ringatom magam, és hagyják meg nekem, hogy amire rá lehet jönni, arra minden új segédeszköz nélkül képes vagyok rájönni. A Malom írása közben naponta többször szembesülök ezzel, Hegeltől a buddhista mesterekig, muszlim szúfikig, zsidó kabbalistákig vagy a keresztény szentírókig, hogy tudniillik más szavakkal, alkalmasint nálam sokkal tömörebben, összetettebben és jobban, de ugyanazt mondják el. Ugyanazt látom a „halottaskönyvekben”, mint amit egy pontig magam is átéltem. Hatvanhat év ha másra nem, de erre talán elég volt. Kevés dolog tartott vissza bármitől.

Most újították fel a Kopaszkutya című filmet, én a Szigeten néztem meg, nem volt könnyű, mert maga Hobo ült előttem, és az ő háta mögül elég nehéz volt kilátni. Nos, szolgálatukra, volt alkalmam párszor lemenni kutyába. És lesz is még, ha a magatehetetlen öregség jut osztályrészemül. Talán azt is elfelejtem majd, mint a sokszor megélt többit.

De arrafelé már csak Isten jelenléte számít, aztán már az sem. Aki bújt, bújt, aki nem, nem.


Oszd meg másokkal is!