…csak a szomszéd háza ég. A múlt század hatvanas éveiben énekelte a Gerilla együttes. Tényleg nem akarok sok szót ma is elpazarolni politikára, olyan felesleges. Semmi meg nem változik tőle, okoskodni meg mindig fognak.
Órát, percet és másodpercet pedig ne várjanak tőlem, ha mégis írnék, legyenek elnézők. Ami az irányt illeti, nem kell elnézőknek lenniük velem. De hát ki-ki úgyis felülírja magában, ha egyáltalán felülírja. Ez nem az én kompetenciám. Soha nem érdekelt a pszichológia és a pillanatnyi állapotokkal való pepecselés. Pedig rám férne, ami engem magamat is illet, sóhajtanak fel, akik ismernek. Hogyne. Aláírom. Ezért aztán meg is próbálok másokat nem kritizálni. Nehezen megy, de egy ideje próbálkozom vele.
Gyarló az ember.
Ezek a kavirnyálások a világban – mi is a világ részei vagyunk – beállítások. Mint amikor vesznek egy új laptopot vagy telefont és beállítják. Aztán újra beállítják, ha szükségét érzik. Nem többek, és vannak ráhagyási lehetőségek, egészen az „elégséges szolgáltatás”-ig. Tökéletesen nem fog sikerülni. Az már a Buddha-állapot volna, amelyben se önmagunkról, se világról nem beszélhetünk: egyáltalán nem beszélhetünk semmiről, a semmit is beleértve. Nem elméleti okoskodás ez sem, nagyon is gyakorlati, a létező leggyakorlatibb, még akkor is, ha az átlagember inkább a fakanál és a bankautomata közé szereti magát pozícionálni. Vagy a nappali és az óvóhely közé, hogy maradjunk a keleti aktualitásoknál.
Nem a háborún kell sápítozni. Háború mindig volt, és mindig lesz, ha már nem lesz, nem leszünk mi sem. A háború a játék része. A betegségek is a játék részei, a katasztrófák is, a halál pedig… nos, erre próbálunk rájönni az Őrölj, malom-ban. A halál valamiféle pont, valamiféle fikció, ami csak képletesen választ el egy előző állapotot egy következőtől. A halál megélése pedig nem halál, mert megélés. Ha egy játszma véget ért, újat lehet kezdeni, de ki is lehet szállni. „Néha ki kell, mert elfogyott a tétre való!” Nem egészen. Ebben a játékban ugyanis a tét is képzelt.
Nincs minek elfogyni.
De Önök Ukrajnáról szeretnének olvasni. Járulékosan talán arról is, hogy itthon mi lesz. De miért? Miért olvas az ember újságot? „Hogy tájékozódjon.” Ugyan miről? A valóságról? Lásd a fentieket: arról bajosan lehet. Akkor valamiféle valóságról? Valamiféléről, igen. Még csak azt se mondhatjuk, hogy az újságíró véleményéről, mert egy cikk korántsem biztos, hogy az újságíró véleménye. Ami biztos, hogy az újságíró személyisége, de itt megint a pszichológiánál tartanánk, ahol nem akarunk tartani. Az is pszichológia, hogy ki milyen sugallatokat vesz át, és miért. Az is, hogy miért olvas egyáltalán. Indíték, ha úgy tetszik. De ezek az indítékok odakanyarodnak a pozicionáláshoz. Orvosolni pedig mindenekelőtt ezért kell(ene) a személyiséget. Hogy jó (megfelelő) helyre pozicionálja magát.
Ettől persze még ott van, ahol van.
A háború, legalábbis ilyen formájában, a legtöbb nyájas olvasónak annyi, mintha egy kalandregényt olvasna. Még annyi sem. Mintha beállna egy baleset körül bámészkodók közé. Kalandregény. Akciófilm, ha nézi is. Jóleső borzongás a gerincen, hogy nem ő. De mit kellene tennie? Odamenni? Ájtatos képet vágni, pedig nem érez át semmit, mert a háborúról eddig is legfeljebb csak olvasott, vagy filmeket/híradókat nézett, és esze ágában se volt még belegondolni se? Minek próbálkozzon, ha így olyan nem beismerten kellemes? Mint egy idegen betegsége. Miért kellemes?
Mert nem róla van szó.
Egyelőre. Egyelőre csak a szomszédról.
Na persze, aki épp most ott van. 1939. szeptember elsején anyukám a nagymamámmal Milánóban üldögéltek a Galleria Vittorio Emanuele II passzázs egyik kávézójában – velem is elment oda nosztalgiázni –, és egyszerre minden lámpa kialudt. „Áramszünet?” – találgatta a nagymamám. „Elsötétítés”, válaszolta anyukám.
Szóval, kedves Olvasó, válasszunk együtt. Legyek buta, butább, vagy még butább? Én, nem Önök. Kezdjek el elemezgetni, hogy ki, hova, meddig, mit – amúgy elkezdtem, Szele kollégának pár napja és ma is megírtam, hogy a fő támadás északon lesz, nem máshol, erre ő visszaírt, hogy mindenhol támadnak, mire megkérdeztem, hogy ugye, látott már bűvészt, amint a paklit kevergeti? hadtörténetet pedig egészen biztosan tudom, hogy olvasott, tehát elkezdtem, de sürgősen be is fejezem mára –, vagy kezdjek felelőst keresni? Ugyan minek? Ugye, Önök se gondolják, hogy ez a vircsaft most kezdődött? Ez csak a folytatás, más eszközökkel, ahogy a jó Carl Philipp Gottlieb von Clausewitz (az ő életének is voltak bizonyos orosz vonatkozásai) megmondta kétszáz évvel ezelőtt.
Tegnap azt írtam, hogy Oroszország védekezik. Az „Oroszország”, az olyan képletes Oroszország, hogy mégis legyen mihez kötni a dolgot. Az államhatárok, államok, hőbörgések a film részei. Azé, amit egyelőre a fotelból nézhetnek. Ha a kezdet (ami nem kezdet) a második világháború kezdetére emlékeztet (márpedig arra emlékeztet, és ha szigorúan vesszük, a második világháború sem 1939. szeptember elsején kezdődött, hanem jóval előbb, vagy két nappal később), akkor a háttér arra, amitől az igazán világháború lett. Japánra és Pearl Harborra, utóbbi okaival, például az amerikai gazdasági blokáddal. Azok is tekergések voltak, Németország és Japán tekergései. Reménytelen tekergései, bármennyire is nem úgy látszott akkor. A második világháború gyökere az első világháború volt, ez már közhely, már akkor is közhely volt, amit Ferdinand Foch francia marsall Versailles-szel kapcsolatban úgy fogalmazott meg, hogy „ez csak húsz évre szóló tűzszünet”, az első világháború előzményei viszont a felvilágosodásig, azelőtt az enciklopédistákig, azelőtt a reformációig, azelőtt a reneszánszig és humanizmusig (így nevezik őket) nyúlnak vissza. Addig a háborúig, amit a szellem vív a testtel (anyaggal). A feltételes mód kitörléséért vívott háborúig. A „szabad” és „lehet” közti egyenlőségjelig, amely a „ha” szócska törlése miatt egyszerűen tragikus tévedés. Tragikus tévedés, hogy a világrendet meg lehet változtatni. Nem lehet. Arra csak adoptálni lehet ezt-azt, így vagy úgy. A fizikai hatalom (latinul potestas) önmagában semmi. Az uralom (dominatio) ott kell(ene), hogy legyen mögötte, amögött pedig az uralomra való alkalmasság, a fensőbbség (suprematia). Mindezek ma egyik oldalon se játszanak. Egy diktátor vagy kvázi-diktátor (az is diktátor) nem király. Pláne nem a király etalonja (a gyakorlati királyság és a normatív királyság is különbözik). Semmilyen értelemben nem király, annyiban viszont emlékeztet rá, hogy egyszemélyi döntéshozó. Egy diktatúra és egy páviánhorda, farkasfalka vagy hiénacsapat vezetése között kevés különbség van, és ezt most nem pejoratív értelemben írom. Egy királyság és említettek között még kevesebb.
Ha most akár tizenöt évvel ezelőtt lenne, azt írnám, hogy a világ erőforrásai feletti uralom a vetélkedés tárgya. Egyik oldalon ilyen érdekcsoportokkal, másik oldalon olyanokkal, de súlyosbítva egy-egy diktátorral. Az egyszemélyi vezetés mindig eredményesebbnek látszik, és az is lenne – ha nem volna egyszemélyi vezetés. De az. Ez pedig a hibalehetőségek számát is megnöveli. A minap írtam róla, hogy Orbán talán elfáradt, ezért kezdte ki Iványi Gábort. De talán nem ezért, hanem azért, hogy még jobban megossza az ellenzékét, amelynek hangadó része mást szemelt ki köztársasági elnöknek. Lehet, hogy így van. Mindazonáltal még mindig tartom, hogy több megy el ezzel a réven, mint amennyi bejön neki a vámon. Tudják, milyen fárasztó minden lényegeset egyedül koordinálni? Még ha tanácsadókkal is, akik egy diktatúrában gyakorlatilag bólintóemberek. Ugye, nem gondolják, hogy Orbánnak szórakozás a százharminc bátor embert (illetve többet, ez csak a maradék) egyedül, személyesen kiválasztania? Egy páviánbasa, falkavezér se bírja sokáig. De ők idejében kirostálódnak, ellentétben a mai diktátorokkal. Mögöttük nem érdekcsoportok állnak, hanem a természet törvényei. Az alkalmasság.
Adva van tehát egy nagy halandzsa, demokráciától a választásokig, országhatároktól a nemzeti pátoszig, mögöttük viszont ott a korszak, ott vannak a régi, tényleges, működő emberi társadalmi rendre emlékeztető társadalom-zombik, és ott van a lehetetlenség megkísérlése, azaz az összefogott irányítás nélküli irányítás. Ha magyar példát akarnak, emlékezzenek az MSZP-SZDSZ korára. (Az elfáradt diktatúrát pedig éppen most élvezik.) Ott van persze az erőforrások feletti vetélkedés, állandó visszakanyarodási vággyal a szellemhez (lásd a nemzedékenkénti lázadásokat), de ez nem a szellemhez kanyarodik vissza, csak az absztrakciókhoz. Azokhoz az absztrakciókhoz, amelyek már nincsenek semmiféle egységben a matériával, amelyek már nem jelképezik a fizikai világot, ahogy a fizikai világ se jelképezi őket. Legjobb példa erre a pénz története árutól a nemesfémalapokig, nemesfémalapoktól a virtuális pénzig, amelynek (sokkal) nagyobb része mögött semmiféle fedezet nincs. A politika már csak járulékosan az erőforrások feletti vetélkedés, ténylegesen mindentől elidegenedetten hatalmi vetélkedés.
Itt is, ott is.
Ez a hatalmi vetélkedés folytatódik Ukrajnában. Nem Ukrajnáról van szó, nem is Oroszországról. Ezek csak eszközök, színpadi kellékek. Nem is ma kezdődött, ahogy mondtam. A legközelebbi múltban Greta Thunberggel kezdődött, a környezetvédelemmel (amely egyébként kétségkívül hasznos és kívánatos, csak erre írta Nietzsche – nem pontosan idézem –, hogy „ami az én számból igazság, az a te szádból hazugság”), a felmelegedésre való hivatkozással, a koronavírussal (amely szintén létezik), mindezek eredményeképp gazdasági manipulációkkal, ami „Oroszországot” illeti, a legfőbb bevételi forrásai kilövésével. És mindennel, ami megingat. A nyugati véleménydiktatúrával, amit, ha úgy adja a sors, gátlás nélkül a keleti diktatúrák is átvesznek: itt jön a képbe a korszak. Tizenhárom éve megírtam, még egy pártot is alapítottam rá (harmadik éve nyögöm a megszüntetési procedúrát, de tapasztalat volt ez is, s ha az, hasznos), hogy a megoldás a pártnélküli társadalom lenne. Az a társadalom, amelyben a politikai főhatalom nem pártok kezében van. (Ez volt az egyedüli magyar politikai párt, amely alapításakor deklarálta saját megszűnését.) Lassan kezd ez is eljutni a tudatokig, valójában meg is valósult, csak nem úgy. Nézzék meg a mai magyar politikai elitet (elitet írtam, nem mindenkit). Mintha egy társaság lennének.
Azok is.
És most ég a szomszéd háza. De higgyék el, itt is meleg lesz, talán még nem annyira és másképp. Hogy visszautaljak ennek az írásnak a legelejére: próbálják önmegvalósítási esélynek tekinteni. Mindent próbáljanak annak tekinteni. Próbálják meg kifejezni magukat. Kifejezni az egojukat, bármennyire gyűlölöm is ezt a szót. „Mert mi van, ha kifejeztük?”
Akkor… kint lesz.