Szép, finoman kezd visszatérni a Gazdához.
A sajtójában is elmúlt az első pánik, még azért leírják, hogy két B-52 átrepült Magyarország felett, hogy megengedte a NATO-csapatok állomásoztatását, hadifegyverzet szállítását más NATO-országokba rajtunk keresztül, kiegészítők szállítását Ukrajnába, kivéve a fegyvereket, de már ott van az érzelmi spannolás a Fradi emberséges orosz vezetőedzőjéről, Sztanyiszlav Csercseszovról, aki „felülemelkedve az ellentéteken” (Origo) egy vasárnapi mérkőzésen, a harmadik harmad előtt két perccel beállította az ukrán szélsőt, Olekszander Zubkovot, ő pedig kiváló játékkal meg is hálálta a nagylelkűséget. A hála folytatása valahogy kimaradt a tudósításból: a lefújás után ukrán zászlóban megjelenő Zubkov.
Szergej Mihajlovics Eisenstein egyik híres (néma) filmje a Patyomkin páncélos, 1925-ből. Aki látta, látta, aki nem, ha akarja, bármikor megnézheti. A film egy sztrájkkal, majd egy matrózlázadással kezdődik, egy brutális sortűzzel folytatódik (azoknak, akik látták: itt gurul le a babakocsi a lépcsőkön), és a szolidáris flotta többi hajója által elengedett Knyáz Patyomkin páncélos vörös zászló alatti kifutásával végződik. Nos, ezt a filmet eladták Nyugatra, de a rendezőnek az volt a kikötése, hogy egyetlen kockát nem vehetnek el belőle, és egyetlen kockát nem tehetnek hozzá. Nem is tettek. Semmi mást nem csináltak, csak a kifutást a film elejére, a sortüzet a film végére vágták.
Hasonlóan működik a fideszes média is, de már stratégiai bátorsággal: ők bátran elvesznek és hozzáadnak, és még a pereket is vállalják. Miért ne vállalnák, hiszen a bírságot, így vagy úgy, végső soron a lakosság fizeti, ellenzéki és kormánypárti egyetemlegesen, adópénzből. Technika kérdése az egész.
Ebben a filmben gyakorlatilag a mai történések összes fontosabb eleme visszaköszön, személyes vonatkozásoktól a helyszínekig. Eisenstein pravoszláv hitre áttért, eredetileg Kijev környéki zsidó kereskedőcsaládból származott. Rigában, Lettország fővárosában született, Moszkvában halt meg. A Patyomkin páncélos Odesszában játszódik. Az odesszai lépcsőről is lehet, hogy hallunk még, bár ne hallanánk.
Grigorij Alekszandrovics Patyomkin herceg Nagy Katalin cárnő szeretője, barátja és tanácsadója volt, talán a férje is. Ő csatolta a Krímet az Orosz Birodalomhoz, és ő alapította a mai hírekből visszaköszönő Herszon, Szevasztopol, Mikolajiv (Nyikolajev) és Dnyipro (akkor Jekatyerinoszlav, majd Dnyepro/Dnyipropetrovszk) városokat. A Mátuska, Nagy Katalin szobra állt a mai nőnapi köszöntőjében rá hivatkozó Vlagyimir Putyin elnök mögött. Patyomkinról nevezték el az eredetileg valószínűleg sohasem létezett Patyomkin-falvakat, a Katalin oroszországi szemleútja során a cárnőnek mutatott megtévesztő díszleteket. Most már ezek is léteznek, többek között a Gazda és szolgái repertoárjában, Oroszországtól Belaruszig, Belarusztól Magyarországig.
Ukrajnát minden valószínűség szerint elfoglalják majd az oroszok. Zsidó elnöke, (a civilben kifejezetten tehetséges) Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij vagy elesik, vagy külföldre menekül, amit ma az Origo piros betűs főcímében finoman meg is szellőztetett. Ettől Ukrajna még nem lesz orosszá, sőt, de ne találgassunk. Putyinra se fogadjunk, mert úriember biztosra nem fogad, és mi nem vagyunk úriemberek. Neki egyszerűen Oroszország jelenlegi helyzetében nem lehet jó lépése. Ez se volt jó lépés. Akkor se, ha minden csoda három napig tart (jó, nem minden, Zelenszkijé három évig tartott), vagyis nem tart örökké semmi. Az ember elfárad. Belefárad a szörnyülködésbe, ahogy a tiltakozásba is belefárad. Ma is tartom, hogy most nem lesz atomháború.
Eddig is ezt éreztem, le is írtam, bár néha, mint látták, meginogtam: az eszem és csekély logikai érzékem mást mondott, mentségemre legyen, hogy abból a reménytelen patthelyzetből indultam ki, amibe Putyin lavírozta magát ezzel az invázióval. Egyik pattból a másik pattba, és ezek a pattok csak az ő letűnésével tudnak megszűnni. Miért is nem lesz atomháború? Miért nem lehetséges (finomítsunk: valószínű), hogy egy ember „megnyomja a gombot”? (Nem egy ember nyomja meg, ehhez az oroszoknál is minimum hárman kellenek, de az se változtat azon, amit írtam.) Miért nem lehetséges, hogy egy – tételezzük fel – mentálisan és/vagy egyéb módon beteg elnök ugyanazt játssza el, amit Hitler is el szeretett volna játszani az úgynevezett Néró-paranccsal, az istenek alkonyát, egybekötve saját pusztulását a totális pusztulással?
Miért nem lehetséges, hogy azt mondja, amit egyébként az emberei mondanak (értsd: mondanak) is, hogy Oroszország akkora, hogy még egy nukleáris háború után is több marad belőle, mint a nyugati országokból? Hogy legalább keveseknek (például a vezető garnitúrának) túl lehet élni egy atombunkerban, ahol van víz, élelem, szűrt levegő? Utóbbi kérdésekre a legkönnyebb válaszolni. Azért nem lehetséges, mert a totális nukleáris háború közvetlenül megkímélhet ugyan területeket, de a nukleáris téltől a sugárzásig közvetve már nem kímél meg semmit. A bunkerban is el lehet egy ideig lenni, sokáig is, de aztán az ember vagy meghal ott, a föld alatti börtönben, vagy ki kell jönnie, és kint… nem talál semmi olyat, ami az élettel összeegyeztethető volna. Nincs sugármentes konzerv, növény, állat, akkor se, ha ezek közül valami átvészelte volna a kataklizmát.
Sötét van és hideg.
Válaszolunk az első kérdésekre is, a mentálisan és/vagy fizikailag beteg ember dilemmájára. Ha már Eisenstein előjött, jöjjön elő egy másik filmes híresség is, a japán Akira Kuroszava és a Dodeskaden című 1970-es remekműve. Ez a film – emlékezetből idézem – kisebb jelenetekből áll. Az egyikben egy öngyilkosságra készülő ember bemegy egy patikushoz, és kér tőle valamilyen mérget, amitől elhagyhatja ezt az árnyékvilágot. A patikus ad is neki egy fiolát. Az ember elmegy, de kisvártatva verejtékben úszva visszarohan, hogy meggondolta magát, gyorsan szeretne egy ellenmérget. „Csak vitamin volt”, válaszolja neki a patikus. (Nem biztos, hogy vitamin hangzik el, az apró részletek se biztosak, csak a történet egésze és a lényeg.)
Hát valahogy ezért.
Ha az ember minden nap látja magát a tükörben, olybá tűnhet számára, hogy alig változik. Megszokja a szaporodó testi anomáliákat is, aztán egyszer csak… és az egész úgy tűnik számára, mintha akkor történne. Pedig folyamatosan történik.
Így van ez valahogy a világgal is. Meg fogjuk szokni a változásokat, mintha mi se történt volna, mert holnap az lesz a hétköznapi, ami ma a rendkívüli, és aztán… itt fogunk állni Putyin nélkül, Orbán nélkül, Lukasenka nélkül, Kim Dzsongun nélkül, uram bocsá’ egyszer Hszi csin-ping nélkül, egyáltalán, diktátorok nélkül.
Aztán azt is megszokjuk, három nap vagy három év, és jönnek új szereplők, új történések.
Onnantól azokat szokjuk majd.
Nem mintha ez lenne a fontos, de egy cikket megért.