Kivételesen elolvastam a Bogár Laci bácsival (öt éves volt, amikor megszülettem) készített interjút (Vasárnap). Abszolút kivételesen, mert általában nincs szükségem újabb kormánypárti propagandára, elég nekem, amit nem tudok kiterülni.
És kivételesen volt benne valami. Nagy betűkkel kellene írnom, írom is: VOLT BENNE VALAMI.
Anélkül, hogy a részletekbe belebonyolódnánk (ki, kinek, mit, mennyit, mikor, mikor nem, mi kié, kié nem, hol van ez, hol van az, és így tovább), és anélkül, hogy agyoncizellálnánk: minket az erővonalak érdekelnek, és az a rendszer, ami ezekre épülve, magányosan (minden rendszer magányos), tehetetlenül (saját törvényeivel szemben), önmeghatározóan, egyben antagonisztikus ellentétben saját alkotóival fut valahova. A – talán – legkedvesebb Ady-versem a Kocsi-út az éjszakában:
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Fut, és aki rajta ül, ugyanúgy nem tud ezzel mit kezdeni, ahogy a szekér se tud nem futni. Nem kell ehhez Buddhának lenni: aminek kezdete van, annak vége is van, mi csak annyit teszünk hozzá, hogy ezért. Azokért, amiket a vers előtt leírtunk. Mindenbe bele van kódolva ennen vége, amit egyszerűen azért nem kerülhet el, mert
fut.
A történelem nem ismétli önmagát. Azért nem ismétli, mert a történelem történések egymásutánja. Akkor mi az, ami azt a látszatot kelti, hogy mégis? Az ismétlődő szakaszok. Helyiértékek. Összességükben a rendszer. Az, ami a saját útján fut, saját végzetébe, és ami se nem futni nem tud, se saját magát nem tudja megtagadni. Emberi történelemről beszélünk, nem a Földről, sem az Univerzumról, sem a Mennyországról, sem a Pokolról. Ezek mind képek. Természettudományos és vallásos képek.
Hosszú írás lesz ez. Nem annak szántam, de kénytelen vagyok idézni benne – saját magamat –, nem saját jóstehetségem miatt, legfeljebb saját lustaságom miatt, de minek fogalmazzam át, amit egyszer – tizenhárom!!! éve – már megfogalmaztam?
Bogár bácsi mondókájában három sarkalatos elem köszön folyamatosan vissza: az Amerikai Egyesült Államok, az Európai Unió és a NATO. Klasszikus hidegháborús szovjet propaganda is lehetne, klasszikus bűnbakokkal (a hanyatló Nyugat és az Amerikai Egyesült Államok), de nem az. Minden fideszes retorika ellenére sem az. A fideszesek a fideszes tévékben fideszes propagandát tolnak. Mi mást toljanak? Ezért fizetik (fizetjük) őket. De képzeljék, horribile dictu még a fideszes propagandának is lehetnek igazságelemei, ahogy a szovjet propagandának is voltak. Minden egyoldalú torzítás ellenére (ettől propagandák). Talán ezért írta Nietzsche a Zarathustrában, hogy „ami az én számból igazság, a te szádból hazugság”.
Hát mi most megpróbálunk nem hazudni, se ide, se oda. Persze elfogultak leszünk, és persze, amit leírok, az az én pillanatnyi, személyes véleményem, még ha ez a pillanat hosszú pillanat is, mint rövidesen látni fogják.
Lássuk a medvét (szamarat és elefántot):
„2009-02-15 11:21:38
Magna Hungaria 10. – A NATO
Ha az egykori Erdélyt Tündérkertnek nevezték, akkor a jelenkori Magyarország egy lepusztult gazdasági udvar, ahol tündérek helyett már csak a böllér szorgoskodik. Két szövetségi rendszernek tagja, egy katonainak és egy gazdaságinak. Mivel kronológiailag a katonai szövetséghez csatlakozott előbb, ezzel kezdjük.
Nagyjából Mohács óta a magyar katonapolitika rögeszméje, hogy a magyar érdekek érvényesítéséhez egy regionális vagy világhatalom segítsége nélkülözhetetlen. Két alkalom volt az újkori történelemben, amikor jó eséllyel felül lehetett volna vizsgálni ezt a dogmát: az első világháború és a rendszerváltás /-nak nevezett bohózat/ után /Rákóczit, Kossuthot, 1956. felkelőit magukra hagyták/. Magyarország mindkét alkalmat elmulasztotta, majd úgy kezdett viselkedni, ahogy mindig is viselkedett, amikor valaki elkapta: mintha ő tulajdonképpen egy úrilány lenne, aki választott az udvarlók közül, nem pedig egy sötét sikátorban erőszakolta volna meg egy briganti.
Ahogy az Európai Unió nem egy jótékonysági egylet, úgy a NATO sem egy tagjait óvó atyai kéz. Mivel én nem gondolom, hogy a környező országokkal katonailag konfrontálódnunk kéne, ezért nem az az abszurditása a NATO tagságnak, hogy potenciális ellenfeleink a szövetségeseink, hanem az, hogy maga a NATO az abszurd. Egyrészt azért abszurd, mert /mivel csak és kizárólag gazdasági érdekek védelmét szolgálja, ezek pedig országonként is
különbözőek/ teljesen hiányzik belőle a koherencia, belső összetartó erő. Másrészt azért abszurd, mert nem csak hiányzik belőle az összetartó erő, hanem európai tagjai kifejezetten ellenérdekeltek a szövetség lelkét adó Egyesült Államokkal szemben /tökéletes példája volt ennek a magyar vadászrepülőgép-vásárlás története/. A NATO nem katonai tömörülés elsősorban, legkevésbé védernyő: üzleti vállalkozás, egymással konkuráló tulajdonosokkal.”
Nos, pontosan ezekről beszélt Bogár Laci bácsi.
Engem „ellenzéki” oldalról általában támadni szoktak, amikor azt mondom, hogy az Amerikai Egyesült Államok még nincs hatalma/befolyása zenitjén. (Kormánypárti oldalról is támadnának, ha volnának kormánypárti olvasóim.) Pedig most is ezt állítom. Még nincs. Közel van hozzá, ha egy atomháború el nem pusztítja, oda is fog jutni, aztán hanyatlik majd, ahogy a nagy birodalmak hanyatlani szoktak, végül jön helyette más. Parabola, az egysejtűek életétől magáig az Univerzumig. (Apropó, birodalmak: a szerveződés szabály, nem kivétel. A széthullás – ezek lennének a patetikus szóval a „nemzetállamok” – következmény, a rendszer szétesése saját szétfeszítő – lásd fentebb – erőinek következtében, amit új szerveződés és új rendszer követ, aztán nem követ semmi, csak amit entrópiának hívunk. A fajok életének is megvan a maga parabolája.) Ha történelmi párhuzamot keresnék a jelen helyzettel, ami Európát illeti, akkor a kétszázharmincnyolc évig fennállt Óbabiloni Birodalom kontra a hetvenhárom évig regnáló Újbablioni Birodalomhoz hasonlítanám. Az Európai Unió az utóbbi lehetne. (Rajta múlik, hogy lesz-e.)
Aztán jöttek a perzsák. A perzsák után a görögök, a görögök után a rómaiak.
Bogár bácsi szeret dramatizálni. Nem egyedül szeret, de ő is szeret. „Ez már a harmadik világháború.” Innentől mindössze az a kérdés, mit értünk világon és mit értünk háborún. „Az első- és második világháború is kis helyi konfliktusként kezdődött, és aztán szép lassan belerángatták az egész világot”, szól a leegyszerűsítő Bogármese. Sem az első-, sem a második világháború nem kezdődött „kis helyi konfliktusként”. Amit ez a derék ember kis helyi konfliktusoknak nevez, azok az ürügyek voltak, bár jószerivel ez is csak az első világháborúra igaz. Aztán jöttek a mozgósítások és a hadüzenetek, ha szigorúan vesszük, pontosan, ha kevésbé szigorúan, bő egy hónappal a szarajevói merénylet után. A második világháború már nehezebb dió, éspedig a „világ” szó miatt. Mert a világ nem Európából áll, és a kínai japán invázió, ami Pearl Harbor közbeiktatásával Amerika későbbi hadba lépéséhez vezetett, igazán nem nevezhető kis helyi konfliktusnak. Lengyelország lerohanása se volt kis helyi konfliktus, még ha a britek és franciák hadüzeneten kívül nem csináltak is semmit. Akkor még.
De a fél Nyugat-Európa méretű Ukrajna se kis helyi konfliktus!
Nem. Viszont egyelőre nem üzent hadat senki senkinek. Még Oroszország se Ukrajnának, talán többek között ezért tilos ott a „háború” szó használata. Az oroszok mindig szerették a behin szóhasználatot, hogy Szathmári Sándor örökbecsű Kazohiniájából is merítsünk (aki nem olvasta: ellentétes jelentésű szóhasználatot, amelybe a kitekert jelentés is beletartozik). Minek bíbelődni felesleges papírmunkával? Se a babilóniaiak, se a perzsák, se a görögök, se a rómaiak nem bíbelődtek.
És akkor most mi van?
Akkor most az van, hogy van egy Kínától függő Európai Unió, egy Kínától függő Oroszország, egy (például pénzügyileg) Kínától függő Amerika, Európa katonai szövetségese, egyben Európa és Kína gazdasági riválisa, van egy igen ingatag, átmeneti érdekszövetségnek látszó valami Kína és Oroszország között (amely országok már csak helyzetükből adódóan is természetes potenciális ellenfelek, ezt pedig semmivel nem lehet kivédeni), és van egy ukrán háború, ami minden szörnyűsége ellenére mindössze valamiféle elmozdulás a holtpontról.
De még nem világháború.
Amerika ugyan az Európai Unióval szemben ellenérdekelt, de a világ többi részével szemben is ellenérdekelt. A kulcs, ahogy hetek óta írom, nem Oroszország, hanem Kína. Mint a fentiekből is látható. Oroszország legfeljebb Kína csatolt részének tekinthető ebben a helyzetben. A kezének, de csak az egyik kezének. A másik ott van (még) a háta mögött. A harmadik világháború akkor lesz igazán esélyes, ha e hármas (Európa-Amerika-Kína) egyensúlya valamiképpen megbomlik. Ha bekövetkezik az Európai Unió kvázi megszűnése (gazdasági) tényezőnek lenni. Akkor már nem hármas, hanem kettős szembenállásról beszélünk, ahogy mindkét világháború előtt és közben történt (antant-központi hatalmak, szövetségesek-tengelyhatalmak). Ha Kína van olyan bölcs, és megfogja azt a kezet, amit Oroszországnak hívunk, még nem lesz harmadik világháború. Az majd akkor lesz lehetséges, ha Nagy Kürosz végez Babilonnal, és Amerika elér pályafutása zenitjére.
Aztán majd meglátjuk – meglátja, aki meglátja –, mi marad a szekér mögött: félig mély csönd-e, vagy egészen.