Mit tehet az ember szerda reggel kilenc óra tizenhárom perckor, ha beleakad a szeme egy – az elsőnek mondott – echte amerikai fánkozó promóvideójába, és félig meg is nézi?
Az összes túlcukrozott, tartósított habbal túlhabozott, agyonszórt, sűrű, ragacsos borzalmat, a már látványra émelyítően barbis, rettenetes színű, agyondíszített fánkszerűségekkel?
Lemond a reggeliről. Kávé, alma. Na jó, két kocka Lindt étcsoki, díszítés nélkül, és ezt még csak nem is fogadáson nyertem.
Akkor már inkább Németh Szilárd pörköltje. Szódabikarbóna kérdése, mosolyog a gyenge gyomrú Olvasó, és valóban, de egész Amerika is szódabikarbóna kérdése, Oroszország már inkább a kialvásé, huzamosabb ottlét után a májklinikáé, kivéve, ha a Gazda megsértődik valamin, és beutalnak Jakutföldre. Akkor marad a murokrépaleves, esetenként a főszakáccsal gazdagítva, ha hihetünk Szolzsenyicinnek.
Nincs egyébként nekem semmi bajom Amerikával, még akkor se, ha a nappali New Yorkról az első gondolatom az volt, hogy milyen szép is lehetett az az ország bevándorló amerikaiak nélkül. Olyan, amilyen. Ott azt tolják túl, itt ezt. Ott tulajdonképpen mindent, a méret a lényeg, macskától az emberek haskörfogatáig, a mértéket mint olyat is beleértve. Egy hadba vonuló, motivált amerikait az életformája megvédése motivál, és ennek az életformának a veleje a szabadság, ami a fánk agyoncsicsázásának a szabadságában realizálódik. Ez a jelképe, hogy úgy mondjam.
És egy hadba vonuló európait? Lassan semmi. A szájak persze járnak, de azok mindig járnak mindenhol, a tengeren túl is, végtére egy Donut előtt mégse teszi a szívére, jobban mondva szíve helyett a gyomrára a kezét az ember, bár az lenne a valóság. Először ő, aztán a sebész, hogy pontosak legyünk.
Az európai marad a zászlónál. Az európai magyar is, hogy aztán ez mit ér a gyakorlatban…. éjféli misére is elmegy, aki elmegy, békemenetre is, miért ne tegye a szívére a kezét egy kreált szimbólum előtt, ami mindenkinek mást jelent, ha jelent egyáltalán valamit? Hogy az emberek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka nem gondolkozott ilyesmin, arra mérget veszek.
Elvárják.
Akkor már inkább a pörkölt, mert mégse amerikai fánk. Meghalni érte persze már más kérdés.
Hogy ne így legyen, ahhoz lélekben félig vadembernek kell(ene) lenni. Sarokba szorított félig vadembernek. Mint most az ukránok, akik szerintem maguk se tudják, hogy kicsodák voltaképpen. Illetve tudják: megtámadottak. Ez pont elég a falkaösztönnek. Nekünk is elég volt (ezer-egyszáz éve), a németeknek is elég volt, az angoloknak is, a franciáknak is, az olaszoknak is, az oroszoknak is, a lengyeleknek is, a románoknak is, a szerbeknek is, a horvátoknak is, az albánoknak is, nem sorolom tovább. Persze mindez az óidők zenéje volt. Az újidők zenéje már inkább a csend, amit néha szakít meg egy kis kakofónia.
Óriáskörte alakú háziasszonyok, kontra a Részeg Szinódus, Nagy Péter cár egykori gyülekezete, amelyben a moszkvai pátriárkának éppúgy kötelező volt részt venni, mint az aktuális kegyenceknek. Egy vödör vodka (nem ám pohár vagy palack), a vége a Szentpétervár utcáin négykézláb végigmászó társaság volt, élén a cárral. Sztálin kicsit finomított rajta (kicsit), de a szellem máig nem hunyt ki. Nekünk Szilárd főzete, reggelire az Orbán által megtöltött kolbász. Ezek az ellenfelek. És mi a győzelem? Illetve mi a vereség?
Az, hogy ki hány előbb, kedves polgártársak.