Olyan végtelenül unalmas. Nem a háborúra, vagy az itthoni háborodottakra mondom, hanem a kommentekre, legyenek újságírói, elemzői, vagy olvasói kommentek. Mindegy.
Az újságíró – elvégre ő számít a legáltalánosabb hírforrásnak – összevissza ollóz, és leírja a nagy semmit. No de akiktől ollóz? Akiktől ollóz, azok nagy vonalakban három dologra támaszkodhatnak: nyilatkozatokra, közzétett hírszerzői jelentésekre és haditudósítói élményekre.
Erre az utóbbira mondanám, hogy érdekes lehet, ha egy Hemingway írná meg, de fájdalom, általában nem Hemingway írja meg. Robert Capa se fényképezi, persze ő is nagy kujon volt, csalt is, ferdített is, de legalább művészként. Kissé elmosódva, de inkább
nagyon.
Azok a niemandok, akiket itthon olvasunk, bárhol, azonban – tisztelet a kivételnek – nem mennek sehova. Rendelésre gyurmáznak, vagy szájízre, amiért közvetlenül és/vagy közvetve fizetnek. Mert olvassák őket, azok, akik azt akarják olvasni, amit olvasnak, úgy, ahogy olvassák. Van azért egy különbség köztük, ollózók/gyurmázók között is: vannak, igen kevesen, Bayert kivéve általában az ellenzéki oldalon, akik élvezetesen gyurmáznak. Mit is mondott TGM Wass Albertről? „Fasiszta, fasiszta, de legalább szórakoztató fasiszta.”
Tök mindegy, hogy napi szinten mi történik. Egyáltalán, az is mindegy, hogy általában mi történik. A dolgok azért történnek, mert ettől vannak. Ilyen a természetük, és ebbe a kauzalitás is bőven beletartozik. Az okozat azért okozat, mert ok előzi meg.
Minden vezér hazudozik összevissza, a vezérnek pedig az alattvalói hazudoznak. Ezeket a hazugságokat kapják meg Önök, előemésztve. Átfuttatva különböző agyakon, érzelmekkel és előítéletekkel megspékelve, szándék és természet szerint. Esze ágában sincs az orosz vezérkarnak békét kötni, tárgyalni is azért és addig tárgyal, ameddig az ellátmány oda nem ér Ukrajnába. Esze ágában sincs senkinek atomháborút indítani, egész egyszerűen azért, mert semmiféle eredményre (nem következményre) nem vezethet, az olyan pátoszok pedig, hogy „ha Oroszország nincs, a világ többi része se legyen”, csak merő pátoszok. Az ilyesmi különben sem egyszemélyi kivitelezés, hanem egy egész láncé, amelynek minden láncszeme egy-egy különálló világ. Egy-egy különálló érzelem-gondolatkavalkád, tele gátlásokkal és félelmekkel. Ha az egyik el is tudja nyomni, a másik már nem, és mindig többen vannak, akik nem, mint akik igen.
Sokkal kevesebb Dugovics Titusz szaladgál a világban, mint Lord Jim, persze ehhez azt is kellene tudni, ki volt Lord Jim, de ennek könnyen utána lehet nézni.
A bátorság is fikció.
A békemeneti és ellenzéki lózungok is unalmasak. Nagy Blanka legalább vicces volt, de ugyanezt a viccet a Műegyetem előtt is elsüthette volna. Most már azt se feltétlenül tartom, hogy nem lesz meg a kétharmad, lehet, hogy meglesz (nem kellene meglennie, nem azért, mert én így kívánom, hanem azért, mert már önmagában a kifáradás miatt is ez volna a természetes), két dolgot azonban tartok: hogy nem számít, és hogy nem az ellenzék miatt nem számít. Putyin tevés-vevése sem számít, az átmeneti sikerei sem, sőt Putyin személye sem. A történelem más léptékben számol. Ez persze a megváltásra várókat nem fogja megvigasztalni, kivéve, ha rájönnek, hogy a megváltások is csak addig megváltások, ameddig jövő időben beszélünk róluk. Lehet másképp is, ezt azonban némileg árnyalni szokta a mindenkori körültekintés.
Én sem tudtam, amikor – szintén évekkel ezelőtt – az Orbán-rezsim 2021-22-es megingására (ne tévessze meg Önöket a Békemenet), majd Putyinra tippeltem, mint következőre, hogy hogyan. Egyet tudtam, hogy nem belülről. Még az évben is tévedhetek, mert mindig közbe jöhet valami, ami kitol vagy előbbre hoz. Emlékezzenek csak Asimov Alapítványára és az Öszvérre. Egy mutánsra (nevezzük véletlennek), aki (ami) teljesen felborította a dolgok menetét.
Legalábbis sokáig úgy látszott.
„De Putyin saját maga döntött, hogy háborút indít, nemde?” Ha így teszik fel a kérdést, igen. Ha nem teszik hozzá, hogy miért. Azért, mert ki kellett valahogy mozdulni a patthelyzetből, ami azért volt patthelyzet, mert nem fogadta el a történelem menetét. Nem a jelennel akart harmóniába kerülni, hanem a múlttal. Lehet itt is hablatyolni Egyesült Államokról, háttérhatalomról, bármiről, de azok is csak végrehajtók. Azért lehetnek, mert megengedett lenniük.
Hogy úgy mondjam, szükségszerű. Valamiképpen úgy lesz, ahogy a rendszer továbbkényszerül, mert nem lehet másképp.
A napi események olyanok, mint a falatok Pavlov kutyáinak. Vagy mint a víz Münchhausen báró félbevágott, szomjas lovának. Mi marad hát?
Egy ló és más semmi.