A ma reggeli egyetlen érdemleges hír (a sok rémüldözni való mellett) nem az orosz nukleáris fenyegetőzés (lassan megszokjuk), nem a további háborús borzalmak, az izraeli késelés, louisianai tornádó, hanem a varsói égetés.
Valamiknek az égetése a varsói orosz nagykövetségen. Nem ott lettem biztos az ukrán háborúban, ahol elkezdték kivonni a nyugati diplomatákat, hanem ott, ahol Putyin félkész jachtja elindult hazafelé. Ha olvasták Irwin Shaw: Oroszlánkölykök című regényét, talán emlékeznek az afrikai jelenetekre. Volt ezekben néhány sor, ami arról szólt, hogy „az angolok már megint elkezdték égetni Kairóban az irataikat”. Az angoloknak, gondolta a német főhős, valószínűleg temérdek égetni való iratuk lehet.
Az iratokat akkor kezdik égetni egy követségen, amikor valami miatt a követség elhagyására számítanak.
Persze lehet, hogy a maszkirovka része. Lehet, hogy semmi. Előbbit egyébként nem gondolnám: az oroszok nem ennyire bonyolult lelkek. Nem finomak. Kifejezetten otrombák tudnak lenni. A hasonló félrevezetések, mint ami „Martin őrnagy” segítségével a szövetségeseknek sikerült a szicíliai partraszállás előtt, olyan idegenek számukra, mint számomra volt még alkoholizáló korszakomban a Chinoin RCC kutatólaboratóriumában a mikromérlegekkel való munka egy átdorbézolt éjszaka után. („Martin őrnagy” egy katonaruhába öltöztetett holttest volt, megtervezett legendával, aktatáskájában félrevezető iratokkal, ami látszólag egy baleset következtében a németek által megszállt partra sodródott.)
Na mindegy, ne találgassunk, majd kderül. Nézzük azért kicsit meg a többit.
Például azt, hogy egyetlen percre se tévessze meg Önöket az oroszok állítólagos kifogyása mindenből. Az azóta visszavont csecsen „segítség” se (hogy azt elfogadni mi értelme volt, még az orosz észjárás erőltetett reprodukálásával se tudom megérteni), egy még annál is nagyobb baromság, a beígért negyvenezer szír (!!!) se. A belarusz hadsereget elvben el tudnám képzelni Ukrajnában, ha nem lenne mindenekelőtt belarusz oka a nemlétüknek. Lukasenka még a „választásokat” se heverte ki, úgy kell neki az ukrajnai konfliktus, mint a hátára egy púp. De hát fizetni kell, Izabell, és ő fizet, mint ahogy Horthy is fizetett 1941 tavaszán, aztán elszaladt vele a „fehér” ló, egészen Estorilig, na, ezt akarja Lukasenka megúszni.
Szóval ott lesznek a szírek, ha ott lesznek, Asszadnak édes mindegy, őt nem az emberei tartják hatalmon, hanem Putyin, minél kevesebb marad otthon, annál kisebb az esélye annak, ami a megboldogult Szadat kollégával történt. Negyvenezer szír, a jó melegből a jó hidegbe, bár talán addigra kitavaszodik, még a csecseneknél is frenetikusabb lelkesedéssel, egy tök ismeretlen és tök idegen vidéken. De hát ezek sem arról szólnak, amiről szólnak. Ezek kötelező felajánlások. Thököly se tehette meg anno, hogy kimarad Kara Musztafa nagyvezír Bécs elleni hadjáratából (azért csak elkalandozott közben, és amint lehetett, iszkolt is jó messzire, igaz, ez rajta már édeskeveset segített).
Ott is a lengyelek köptek bele a törökmézbe. Hogy mik vannak. Tényleg nem gondoltam volna, amikor ez a hasonlat az eszembe jutott.
Szóval nem hiszem, hogy az oroszok kifogytak volna mindenből, eltekintve az orosz trehányságtól. Abból azért nem fogytak ki, nem is fogynak ki soha. Hogy a Kijev előtti hatvanöt kilométeres karaván azért áll hetek óta, mert nem voltak képesek pár kanna üzemanyagot a sor végéről az elejére szállítani, még ezt is simán elhiszem. Hogy közben az ukránok mit csináltak a beragadt óriáskígyóval, egy újabb kérdés lenne, bár inkább úgy, hogy mit nem csináltak, de elvégre ők is olyan oroszfélék. Mindettől eltekintve azonban úgy gondolom, Oroszországnak annyi tartalék harckocsija, katonája és egyebe van, amennyit csak akar (más dolog, hogy milyenek), legalábbis Ukrajnához képest, az élelmiszer-ellátás pedig zabrálás kérdése, mindig is az volt. Se szírek, se csecsenek nem kellenek nekik oda. A hadvezetés összevisszaságában is csak egy cseppet hiszek, a fentiek fényében, annyiban, amennyi az orosz hagyományokhoz illik. Úgy gondolom, hogy most már valami egészen más készülődik itt. Persze, hogy lesz-e belőle valami, a jövő zenéje.
Valószínűleg nem lesz, azaz inkább nem úgy lesz.
Ukrajnát – jó nagy áldozatokkal – Oroszország simán legyűrhetné, ha akarja. Se a saját katonái (a németek mindkét világháborúban – ajánlom figyelmükbe az elsőből például a Bruszilov-offenzíva áttanulmányozását – nagy erőfeszítéseket tettek az orosz utánpótlási vonalak elvágására, mígnem szinte mindig rá kellett jönniük, hogy ilyenek nincsenek) ellátása-élete, se az ellenséges polgári lakosság nem érdekli. Soha nem is érdekelte. Nem biztos azonban, hogy annyira ezt akarja. Ebben hajlamos vagyok hinni a Kremlnek. Valami nagyobbat akar fogni, amit eredetileg is akart, csak közbejött a vártnál szívósabb ukrán ellenállás. Akkor most ugranak egyet, legalábbis terv szerint.
Reméljük, hogy csak az megy füstbe a közeljövőben.