Pont az orráig lát. Mindig is addig látott, és ez eddig bejött neki, legalábbis látszólag. A hitre szomjas közönsége pedig úgy vélte, ő alkalmas lesz bálványnak. Aranyborjú helyett aranydisznó is megteszi.
Hát nem teszi meg. Már az aranyborjúval is bajok voltak.
Hogy ez az egész vircsaft tizenkét éve tart egyhuzamban: egy embernek sok idő, de egy országnak, ami már ezeregyszáz éve vegetál itt az idegenben, idegenek között, beszorulva egy amúgy nem kellemetlen medencébe, nem sok.
Az emberiségnek pláne nem sok. És ez a korszak a végéhez közeledik, itt is, meg mindenütt. Mi ez a korszak? Egy intermediális idő, a régi szakralitás maradványai és egy szakrum-mentes pragmatizmus utóbbi felé eltolódó keveréke. Spiritus contra corpus, azaz szellem kontra test, e kettő között pedig továbbra is a szellemi lélek, az anima az egyetlen remény arra, hogy a szakrum-mentes, korporális-racionális pragmatizmus találkozik egyszer majd a szakralitással.
A lelken keresztül történik minden. Az ember annyiban különbözik a világ többi részétől, hogy ő gondolatokba foglalja, a gondolatait pedig szavakba. Ezekkel a szavakkal viszont az a feneség, hogy mindig az aktuális állapotot fejezik ki ugyan, de nem mindig azt jelentik. Másra lehet róluk asszociálni. A tényszerű tartalom (az, ami mindig egy konszenzus végeredménye, vagyis amit általában érteni szoktak az illető kifejezés alatt) eltávolodik a személyes állapotjelzéstől. És e tekintetben beszélő és hallgató nem különbözik. A beszélő nem véletlenül mondja, amit mond, a tömény hazugságot is beleértve, a hallgató pedig nem véletlenül hallja ki, amit kihall belőle. A hazugság akkor hazugság, ha a konszenzusos jelentés ellentétes az aktuális személyes jelentéssel. A hiszékeny ember pedig attól hiszékeny, hogy ezt a különbséget nem veszi tudomásul.
Ha elvonatkoztat a hozzá szólótól, de nem csak a hozzá szólótól, hanem a közléstől is: ha ráhúzza valamire, ami alkalmasint teljesen mást takar, körülbelül úgy, mintha a könnyedséget egy elefánttal szimbolizálnánk.
Ha a világot igazolásra, és nem tanulásra használja.
Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corporis,
Quæ nunc abibis in loca,
Pallidula, rigida, nudula,
Nec, ut soles, dabis jocos.
***
Lelkecske, kóborka, dévajka
Testem vendége, s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,
Kis tréfáidnak vége már.
Ez Hadrianus római császár állítólag halálos ágyán tollba mondott verse volt, Móra Ferenc fordításában.
Nincs olyan, kedves barátaim, hogy „az ország érdeke”. Ország sincs, hanem ha absztrahálva. Vonalak vannak egy térképen, a terepen, és megfeleltetések, rengeteg áttéttel. Ha mindezektől eltekintünk, és maradunk a konszenzusos jelentésnél, akkor az „ország” egy önkényesen behatárolt területen élő állampolgárok összessége. Akik ahányan vannak, annyifélék. Ha bármely politikus ehhez a zagyvasághoz nyúl, akkor ezzel:
– a saját érdekét fejezi ki, nem az ő érdeküket, hiszen ilyen nincs;
– de még a saját érdekét sem fejezi ki, csak a saját lelkiállapotát;
– amely alkalmasint nem azt a tartalmat hordozza, mint amivel szavakban kifejezhető.
Végtelenül le fogom Önöknek egyszerűsíteni. Amikor Orbán Viktor azt mondja, hogy „Magyarország érdeke”, akkor az nem Magyarország érdeke, hiszen Magyarország, a többi országhoz hasonlóan csak elméletben létezik, hanem az övé. Amikor ez alatt azt érti, hogy kimaradunk egy szomszédos konfliktusból (amiből akkor se maradunk ki, ha kimaradunk, mert ez is egy állásfoglalás), akkor ez azt jelenti, hogy megpróbál úgy lavírozni, hogy neki ne kelljen konfrontálódnia az egyik patrónusával.
Amikor a sajtóját középutas tudósításokra utasítja, vagy megszavazza, hogy egy jelentéktelen, szedett-vedett katonai erő Magyarországra települjön, szintén saját vélt érdekei szerint cselekszik. Hátha meg lehet úgy oldani, hogy a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Nem a NATO vezetőit fogja megtéveszteni, sem a nyugati hírszerzést, hanem a hinni akaró magyar és nyugati lakosságnak ad anyagot a hithez, mindezt pedig úgy, hogy mindenki lefordíthassa a maga vágyai nyelvére. Aki a NATO védelmében bízik, bízzon ezentúl is, aki az oroszokban, láthassa a mimikrit.
És ennek az egésznek egyetlen mozgatója a Vlagyimir Putyinnak való megfelelés. Ez nem pusztán üzlet: őt, Lukasenkához hasonlóan hosszabb távon egyedül az orosz elnök (amennyiben Putyin marad az orosz elnök) tudja hatalomban tartani. A világidő nem neki dolgozik. Igaz, Putyinnak sem, de ezt ő egyrészt nem látja, másrészt nem akarja látni. Saját magát is megtéveszti, mintha ő is egy volna a szavazói közül. Megpróbál a fejével érezni.
Nagyon nagy bajban lenne, ha ő ülne most Ukrajna elnöki székében. Akkor vagy mutatnia kellene valamit, amiben a corpus kifejezetten ellenérdekelt, vagy… Ne kérdezzék, hogy melyikre tippelek.
Viszont senki nem bombázna le semmit, könnygázt és vízágyút pedig annyit kapna Oroszországtól, amennyit csak akar.