Elolvastam egy budapesti, vidéken szolgálatot teljesített szavazatszámláló írását. Semmi meglepő nem volt benne. Illetve igen: hogy mennyire hülyék vagyunk mi itt a nagyvárosban. Hogy mennyire kitekerten gondolkodunk, nem figyelve éppen arra, amire kellene.
De nem úgy, ahogy Önök most gondolják.
Előre bocsátom, nem fogom leírni a konklúziót, három okból. A legelső ok, hogy ne érjen az a vád, hogy magamat próbálom igazolni. A második ok, hogy ne adjak ötleteket a rezsimnek. A harmadik ok, hogy mindazt, amit leírnék, ők is tudják, de nem biztos, hogy a tegnapelőtti nap után figyelembe veszik. Még azt se írhatom ide, hogy mi a lényeg, mert annak is az a lényege. De tudják, mit? leírom rébuszokban: a súlypont. És egy statisztikai fogalom, amit úgy hívnak, hogy „legkisebb nyerő koalíció”. Nem legnagyobb, hanem legkisebb. Ezekre most minden valószínűség szerint minden figyelőember legyint. Egy jelentéktelen nyilvánosság a Facebookon, és egy jelentéktelen, relatíve (számukra) kis olvasottságú ellenzéki újság olvasótábora nem számít, a többiről (a hermetikus lezárásról) pedig már régen gondoskodtak.
Unwichtig, mondaná a német. Nem fontos. Nem számít. És valóban. Nem ez számít. Ami pedig számít, azon nincs az a propaganda, vagy elnyomás, ami változtatni tudna, a reakció durvaságát kivéve. De az se hat örökké.
Bennem is fölmerült, amikor megláttam a végeredményt, hogy ekkorát tévedtem volna? Nem akkorát, mint az ellenzéki győzelmet vizionáló ellenzéki kollégák, de elég nagyot, mert én arra tippeltem, hogy kétharmad nem lesz. És lett. Pár éve azt jósoltam, hogy 2021–22 a Fidesz végzetes megingásának az évei. Úgy néz ez ki? Nem, épp ellenkezőleg. Most. De hiába jut eszünkbe a Iulius Caesarnak mondott jóslat, majd Caesar hitetlenkedése, hogy hát március idusa már eljött, ő viszont még mindig él, és a válasz: igen, eljött, de még nem múlt el, ha azt látjuk magunk körül, amit látunk! Pont ez a kérdés, kedves Olvasó.
Hogy mit látunk.
Ugyanis nem biztos, hogy azt látjuk, ami fontos. Mindannyiunkba bele próbálja verni ez a mennyiségekre épített, fogyasztásközpontú világ, hogy a mennyiségek a fontosak. Az elsöprő többség. Amikor azt írtam régebben, hogy a „demokrácia” számszerű lényege az általános választójog és általános megválaszthatóság, akkor ezzel azt akartam mondani, hogy a „demokrácia” lényege a minőségről a mennyiségre való áttérés. Annak a valaminek a lényege, aminek ez a félrevezető kifejezés az emblémája. Amit a demokráciával (egy megvalósíthatatlan, soha nem létezett, természetellenes utópiával) feleltetnek meg. Az általános választójog azt jelenti, hogy a döntés a legbefolyásolhatóbb emberhalmaz kezében van, az általános megválaszthatóság pedig azt, hogy a jelölés nem alkalmasságfüggő. Bizonyos minimális kritériumoknak meg kell felelni, és kész. A valódi kritériumok teljesen másutt vannak: a lojalitásban. A lojalitásban azokhoz, akik befolyásolnak. Akik megfelelő eszközöket birtokolnak a befolyásoláshoz.
Ennyi.
Pontosan ezt láttuk tegnapelőtt.
Ez az egész semmi más, mint a manipulációk küzdelme? Az is, de csak IS. Az próbál lenni, de a matematika és fizika szabályai alól – ha már számokon alapszik ez a világ – a legnagyobb manipulátor se vonhatja ki magát. Az eloszlás és az entrópia szabályai alól. Az a bizonyos legkisebb nyerő koalíció ugyanis nem vidéken, hanem a városokban keresendő. A súlypont a város. Mindig is az volt, ha kétszázharminchárom évet, ha százötöt, ha hatvanhatot, ha huszonkettőt (taxisblokád), vagy ha csak tizenhatot megyünk vissza az időben. Az ókortól a legújabb korig. Miért? Azért, mert a város nyitott. Neve és egykori falai ellenére nyitott. Az entrópia (egyenletes eloszlás, és ez a véleményekre is vonatkozik) törvénye a zárt rendszerekre érvényes. A nyitott rendszer nyitottabb, a zárt rendszer zártabb gondolkodást jelent. Egy faluban mindig egyszerűbb dolga van a hatalomnak. Minél izoláltabb, annál inkább.
Onnét nem jön semmiféle rendszerváltás. Ezt már Horthy fehér tisztikülönítményesei is keserűen tapasztalták, amikor be kellett vezetniük a sorozást a Nemzeti Hadseregbe.
Nem voltak önkéntesek.
Ugyanezzel a dilemmával szembesültek a polgárháború, majd a Nagy Honvédő Háború szovjetjei éppúgy, mint a vietnami kommunisták.
A jól és könnyen manipulálható tömeg vidéki. Nem is egyszerűen vidéki, hanem falusi. Egy olyan országban, mint Magyarország, a vidéket kell megnyerni, pontosabban kézben tartani (a megnyerés a ráción, a kézben tartás az ösztönökön alapszik). Ez eddig közhely. Itt nem érvekkel operálnak, hanem hatással. És még csak mindenkire sem kell hatni, elég a legbefolyásosabbakra. Onnét tovább gyűrűzik.
Ez az, ami városban, különösen nagyvárosban a lehetetlennel határos.
Vidéken (falun) a hangadók döntenek. Városban a tapasztalatok. Vidéken a hangadók a legkisebb nyerő koalíció.
Országosan a városok.
Szemben a városokkal viszont a vidék nem egyetlen nyitott rendszer, hanem sok kicsi, zárt. Kézben lehet tartani, de csak addig, ameddig a hatalom erős. A hatalom pedig addig erős, ameddig a városok támogatják, vagy ameddig elfogadják a rájuk erőszakolt status quo-t. A hatalom valódi sorsa nem vidéken dől el. A vidék legfeljebb követ.
Próbálják így nézni a 2022-es magyarországi választásokat, és így elképzelni, hogy mi lehet a közeljövőben.