Nos akkor, ha már megígértem. Egy utolsó összefoglaló, amiben az a szép, hogy nagyjából ezeket már 2009-ben leírtam. Akkor még (illetve már) Orbán csak aspiráns volt.
Amikor egy évvel később hatalomra kerültek, Bencsik András – még beszéltem vele, pontosabban leveleztünk kicsit – nem értette, hogy mit nehezményezek a Fidesz politikájában, ugyanis amit fantáziáltam, elkezdték megvalósítani. Miért hőzöngök, mondta, amikor ugyanazt akarjuk? Hogy jobban értsék: másfél évvel korábban elkezdtem írni egy politikai naplót. Sorra vettem az alapokat, egészen az akkori minisztériumokig, és az általuk lefedett területekig. Ezeket az írásokat többeknek elküldtem, például az én Csókay András barátomnak, akivel hat éves korom óta ismerjük egymást, tizenkét évig (általánosba és gimnáziumba) ugyanabba az osztályba jártunk az Apáczaiban, együtt buliztunk, és így tovább, de elküldtem Bencsiknek is.
Volt azért, amit nem, és itt kezdtek érni a meglepetések. Az első meglepetés a csendőrség volt. Írtam róla, amit írtam, és mit látok a következő Demokrata címlapján? Egy kakastollas csendőrkalapot, amit a csendőrségről szóló írások követtek. Egyszer éjjel volt csak időm a politikával foglalkozni, jól emlékszem (én jól szoktam emlékezni, és elég sok mindenre, akik régebben ismernek, tudják), hajnali három felé járt, és éppen a mezőgazdaság volt soron, illetve az uniós mezőgazdaságpolitika. Hát hol fogjam én ezt meg? kérdeztem magamban, legyen a legkönnyebb és legnyilvánvalóbb, ami még fáradtan is jó szemléltető anyagnak tűnik, a szőlőtermesztés. Erről is leírtam, amit leírtam, az uniós szőlőirtásoktól kezdve, és… Ugye, kitalálták? Egy hét múlva ezzel volt tele a Demokrata. Így ment aztán egy darabig, olyannyira, hogy pártgyűléseken – akkor még vezetője voltam egy olyan pártnak, amit akkor utópisztikusnak tartottak, neves újságíró kollégám (nem Szele) ki is karikírozta a 2014-es választásokkor – felváltva röhögtünk és feszengtünk, hogy még a szavakat sem változtatták meg, a sorrendjüket is beleértve, aztán egyszer csak meguntam, és onnantól nem tudom, mert nem vettem több Demokratát. Minden írásom előtt ott volt a dátum, napra, órára, percre, az akkori portálunkba – nem lévén rendszergazda – soha nem tudtam belenyúlni, akkor se, később se, mindezt pedig még le is írtam „A hamis fáraó” címmel, aki akar, utánanézhet, első helyen dobja ki a Google.
Lássuk a medvét – nem azt a medvét –, mik is voltak azok a közös pontok? És mi volt velük a bibi? Sőt: mi van? Sokban rímelni fogok talán Tölgyessyre, noha én nem hallgattam meg az előadását, de tudom, miről szól, és másokra. Mit szoktak ilyenkor mondani? „Csak a véletlen műve lehet.” És tényleg. Csak a véletlen műve lesz. Se időm, se kedvem ollózni, és már nagyon unom a politikát, legalább annyira, mint Liudolf, másképpen Bajor Gizella, Szent István király felesége Szörényi-Bródy egykori rockoperájában. Amiben a leginkább rímelhet az én mondókám az egyebekre, az az, hogy Orbán nem hülye. Lehet parvenü, lehet uborkafára felkapaszkodott béka, lehet sok minden, de hülye nem lehet, mert nem az. Bizonyos megkötésekkel pontosan azt csinálja, amit csinálnia kell. És úgy csinálja, ahogyan azt kell. Két gond van velük: azok a bizonyos megkötések, és a történelmi rövidlátás. Vagy távolba látni nem akarás, egykutya.
Innentől pszichológia, és ebbe nem fogunk belemenni.
Az alapoktól kezdve: az emberi társadalom nagyon nagy vonalakban már egy páviáncsapatban benne foglaltatik. Bármilyen szervezett állatcsapatban (amely nem tévesztendő össze a rajjal). Egy csimpánzhordában, ha már ők állnak hozzánk a legközelebb. Mi van egy páviáncsapat élén? Basa. Vezér. Alatta pedig a szigorú hierarchia. Az a társadalom, ami erre nem hasonlít, halálra van ítélve. Minden emberi társadalom élén áll valamilyen vezető, kérdés, hogy ez a vezető jogköreiben és kiválasztásában mennyiben hasonlít a páviánbasára. Ha nagyon hasonlít, akkor a társadalom nagyon vezethető, ha nem, akkor kevésbé. Akkor jön az az összevisszaság, amit majomcsordaszerű összevisszaságnak szoktak mondani, mint láttuk, tökéletesen helytelenül. És a nagy demokráciák, kedve az ókori Attikától (ennek a vezető polisza volt Athén)? Az itáliai „köztársaságok”, Firenze, Velence? Svájc? A mai parlamentáris demokráciák, a kvázi-királyság Nagy-Britanniát is beleértve? Nem akarom, hogy még annál is hosszabbra nyúljon, mint amennyire nyúlni fog ez az írás, így csak segédanyagot adok: arkhónok, türannoszok, majd Periklész, a firenzei hercegek, a velencei dózsék, a svájci bankrendszer (külső lélegeztetőcső, Snorkel, mondja a német tengaralattjárós szaknyelv, egyáltalán: „demokrácia” ott tudott huzamosabban kialakulni, ahol erre lehetőség adódott, ilyen a sokszor diaszpóra-képzéssel és gyarmatosítással egybekötött tengeri kereskedelem, a gazdasági megtámogatás, mint például a második világháború utáni segélyezés, stb). Az Amerikai Egyesült Államok, noha nem parlamentáris, hanem elnöki demokrácia, a „demokrácia” állatorvosi lova és mintapéldája. Nem véletlenül volt (van) Donald Trumpnak akkora hatása, mint amekkora hatása volt (van). Ő csak egy első fecske. Előrejelzés. Amerika most nagyjából ott tart, mint a császárkor előtti Róma. A java még hátravan. Vagyis…
Lenne.
Akkor lenne, ha a kor (ezt is hányszor megbeszéltük) nem olyan lenne, amilyen. Ha egy korábbi rendszerfázisban tartanánk. De nem ott tartunk. Az emberi parabola leívelő szakaszán tartunk. Minden van még, ami az akármeddig fennmaradó társadalomhoz feltétlenül szükséges, csak másképp. Truman Capote-tól merítve: other voices, other rooms. Más hangok, más szobák. A vezető is más.
Ezért hamis a fáraó. Az elnök (teljhatalmú miniszterelnök) pozícióját tekintve ugyanott van, ahol a fáraók, királyok, de nem király, pláne nem szakrális király.
A hamis vezető pedig hamis produktumot hoz létre.
Látszólag nem. Orbán magát talán Bethlen Gábornak tartja. Hogy hívei minek tartják, lehet, hogy Bethlennek, még inkább Mátyás királynak, aki szereti az egykori kormányzót, második Horthynak, ki-ki ismeretei függvényében annak, aminek akarja. Ami közös az említett három – Orbánnal négy – emberben: az egyensúlyozási kisérlet. Bethlen Gábor és Hunyadi Mátyás tehetséges politikusok voltak, Horthy Miklós – a kormányzó jogköreit illető lavírozásait kivéve – nem volt az. Volt azonban egy döntő különbség Bethlen, Mátyás, Horthy és Orbán között: se Bethlen, se Mátyás, se Horthy nem volt pártember. Pártok támogatására – akárhogy is hívták azokat – nekik is szükségük volt, de nem voltak egyikhez se hozzákötve.
Orbán viszont igen.
Mindez az összes mai értelemben vett pártemberre vonatkozik, Lenin-Sztálintól Hitlerig. Utóbbiak bárkit megölethettek, pártembereket is, meg is öltek, egyet azonban nem tehettek: nem szüntethették meg saját pártjukat. Innentől a – meddő – szabályozási kísérleteket felülírja a rendszer (a párt) kényszerítése. Egy király sem csinálhat azt, amit akar, egy pártember sem. A különbség a függőségekben van. A pártembernek a párt az első. Ha ezt elfelejtené, saját hatalma alapját felejtené el.
Ezért az osztogatás.
Orbánnak háromfelé kell egyensúlyoznia: a világon, az országon és a pártján belül. Ha király lenne, akár csak kormányzó, utóbbit figyelmen kívül hagyhatná. Ha ennek nem tetszik valami, akkor majd arra támaszkodik. Így azonban ezt nem teheti meg. Ezért gondoltam a dolgok logikájából kiindulva elkerülhetetlennek a parlamentárisról a tiszta (amerikai/francia/orosz stílusú) prezidenciális rendszerre való áttérést, talán Debreczeni Józsi is. Eddig nem következett be, noha még mindig logikus lépés volna. Így: hiba. Orbán szempontjából, mielőtt félreértenének, nem az Önökéből. A nézőpontokat soha ne hagyják figyelmen kívül. Sok mindent megértenek a segítségével, például azt, hogy miért élvez ebben a rezsimben sokkal nagyobb prioritást a pártemberek honorálása, mint a szociális szempontok: egy pártembernek a párt az első. Az a „becsatornázás a társadalomhoz”, hogy politikai szaknyelven fejezzem ki magam. Azt is megérthetik, hogy az extra juttatásokból nem részesülő híveket miért nem zavarja ugyanez: mert ennek hiányában a másik oldal erősödne.
Ha valakihez a közelmúltból hasonlítanom kellene Orbán Viktort, akkor a néhai portugál diktátorhoz, António de Oliveira Salazarhoz hasonlítanám. Salazar – szintén „csak” miniszterelnökként – harminchat (!) évig volt hatalmon, a többit megnézhetik bárhol a neten. Portugália, ahol egymásnak adták a kilincset az akkori világ minden oldali hírszerzői, a második világháborúban semleges maradt. Salazar berendezkedése is emlékeztetett a fasizmusra, amivel Orbánt szokták vádolni, Salazar ugyanúgy tagadta, mi több, Orbánhoz és Horthyhoz hasonlóan ő is tett olyan lépéseket, melyek ezt igazolják. Itt se szembenállásról van szó: egyszerűen két dudás nem fér meg egy csárdásban.
A központosítás, a belügyi átszervezés, az egyházak felhasználása (aminek semmi köze a valláshoz), az adott, lefelé nivelláló választási rendszerből adódó politikai nyelv, amit a primitivitással azonosítanak, noha nem Orbán a primitív, hanem azok, akiket céloz, az érzéketlen külpolitikai pragmatizmus, ide-oda lengés, aminek a feltétele, hogy bent legyünk egy olyan katonai-gazdasági szövetségben, amely egy másikkal ellentétes, de amelyikkel „jóban vagyunk”, a kulcsemberek cserélgetése, az általánosan elfogadott viselkedési szabályok relativizálása (addig vagyok úriember, ameddig nekem jólesik), a korlátlan hatalomból való korlátlan lavírozási szabadság felismerése, miközben a partnereket megbénítja önnön egyenjogú döntéshozatali metódusuk, ezek mind-mind nem kárhoztatandó dolgok, hanem lehetőségek. Ha valami miatt, akkor ezek miatt van némi halvány remény az időleges túlélésre. Hosszú távon viszont ilyesmi nincs.
Hosszú távon, ebben a szakralitást (ideológiát) nélkülöző világban a politika jövője nem a demokrácia, hanem a technokrácia. Az, amit ma nálunk a legmarkánsabban a Momentum képvisel (ezt is megírtam, ha el is felejtették). Az a tizennyolc, kultúrán kívüli fiatal, aki most bekerült a Parlamentbe. Most senki nem figyel rájuk.
A színdarab, amit a nagyközönségnek játszanak, körülbelül annyira lesz érdekes, mint a Barátok közt, vagy az egykori Szabó család. Ugyanazoknak is fog szólni. Versenypálya, limitált számú résztvevővel, akik azonban a – köztük levő – versenyhelyzetet szigorúan felügyelik majd. Még annál is szigorúbban.
Volt nekem egy régi barátnőm, akinek volt egy másik barátja is. Az inkvizíciós éjszakáival, azaz hajnalig tartó szeretkezéseivel, mesélte nevetve a barátnő. Nem voltak nekem soha skrupulusaim, legalábbis nem mindig. Egy ízben, ezt is hallomásból tudom természetesen, az aktus végén a hölgy valami olyasmit akart sóhajtani, hogy „szeretlek”, amikor az úr gyorsan befogta a száját. „Csitt. Most mondja gyorsan azt, hogy ‘banktisztviselő’.”
Hát ennyire lesz érzelmes ez a világ.