Ez a kulcsmondat. Mármint az egyik kulcsmondata az életnek. A rövid távú jóslataim ott szoktak zátonyra futni – hányszor megfogadtam, hogy felhagyok velük, de hányszor –, hogy megpróbálok egy ésszerű cselekvést illeszteni a szóban forgó rendszer életfolyamába, azaz olyat, ami alkalmazkodik az előtte történtekhez és az utána reméltekhez.
Legutóbb ilyen volt az április első hetére jósolt orosz meglepetés, azaz valami, ami újat hoz a háború eddigi menetébe.
Ha már elindították ezt a szerencsétlen háborút, amit semmiképpen nem lett volna szabad elindítaniuk.
Természetesen ezt is kétféleképpen lehet nézni. Egyrészt úgy, hogy valami, ami kimozdít. Ami megszünteti azt a hovatovább tarthatatlan status quo-t, amiben x ideje toporog a világ. Miért kell megszüntetni? Azért, mert a lét esszenciája a változás. „Kimozdult volna másképp is!” Igen, ki. Ezért volt tévedés.
De úgy is lehet nézni az orosz–ukrán háborút, mint egy magánakciót. Hogy kit tájékoztattak félre, mennyiben és miért, az most nem érdekes. A személyes ambíciók az érdekesek. A „történelembe való bevonulás”. Amely ezzel egyáltalán nem úgy történik majd meg, mint teszem azt Napóleoné történt. Ez, minden szörnyűsége ellenére egy közepes csetepaté, amiben semmit nem lehet nyerni. Hannibál egyetlen csatája (még akkor is, ha a cannaeit elfelejtjük) nagyobb figyelmet érdemel, mint később ez az egész en bloc érdemelni fog. Ha világháború lesz belőle, az más, de Oroszországot illetően dicsőséggel abból se lehet kijönni, amennyiben az ellenfeleinek van annyi eszük, amennyi Dabljúnak (George Walker Bushnak) nem volt, és idegen katona nem teszi Oroszország földjére a lábát. Nem taktikai eszközökkel megvívott nukleáris háborúból meg pláne nem lehet dicsőséggel kijönni, sovány vigasz, hogy a többieknek sem.
Ami Magyarországot illeti: azt tanácsolom, hogy semmiképpen ne az elmúlt tizenkét évből induljanak ki. Ez nem volt válságkezelés, se gyarapítás, hanem – az országot tekintve – állóvízben pancsolással összekötött pocsékolás. És a vírus? A vírust is olyan rosszul kezeltük, ahogy csak lehetett, minden velejárójával. Illetve jól, ha a kezelők vagyongyarapodását nézzük. Ismét a szemüveg, tudják. Innét katasztrófa, onnét isteni szerencse. Innét tékozlás, onnét egzisztenciaépítés. Innét csapás, onnét lehetőség. Az eddigi Orbán-időszakról a történelemkönyvek semmi mást nem fognak feljegyezni, csak a hosszúságát és a korrupciót. A később elnökké választott Ulysses Simpson Grant amerikai polgárháborús (északi) tábornok hiába volt kiváló hadvezér, már amikor nem volt seggrészeg, mégis ez utóbbit jegyezték fel a neve mellé legtöbbször, és hiába volt személy szerint becsületes (amit a mai magyar vezetőkről nemigen lehet elmondani), ha kormányzatát mai napig úgy tartják nyilván, mint az amerikai történelem legkorruptabb kormányzatát.
Az egész ott kezdődik, hogy az ember tudomásul veszi, amibe csöppent. Ez tágabban a történelmi és földrajzi szituáció, a kor, amiben él, szűkebben a saját mozgási lehetőségei. Ez utóbbiak között választhat. Természetesen megteheti azt is, hogy fejjel nekimegy a falnak, akarom mondani a korlátoknak, ez esetben viszont nem árt emlékeztetni a szegről-végről orosz Yul Brynner, alias Julij Boriszovics Brinyer halhatatlan történetére A hét mesterlövész-ből, amelyben valaki meztelen fenékkel beugrott egy kaktuszbokorba. „De ember, miért?” „Pillanatnyilag jó ötletnek látszott.”
Hát most ezt csinálta Oroszország Anyácska is, vezetőjével, a vélhetőleg Orbánhoz hasonlóan történelmi névre pályázó Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal. Kimozdulni kimozdította a világot a pocsolyából, bár hozzá lehetne tenni, hogy „kérdés, merre”, ha ez kérdés volna, mint ahogy nem az. Ugyanarra, amerre magától is kimozdult volna. Pont nem az ellenkező irányba.
Ez volt a hiú ábránd. Ahhoz ugyanis a világ összes diktátorának az ereje sem lett volna elég.
Mi van akkor – nézzük csak Putyint és Orbánt –, ha Oroszország legyűri Ukrajnát, végleg és teljesen, nem csak a Don környékén, majd Orbán (hogy ez opcióként benne van a fejecskéjében, az sicher) mintegy „felszabadítja” Kárpátalját, Putyin pedig eltűri és úgy tesz, mintha az egészet nem beszélték volna meg előtte? Kárpátalját, ahol mostanra a lakosság körülbelül egytizede magyar, de ezzel ne foglalkozzunk. Akkor Orbán megdicsőül, második Horthy lesz, ha szerencséje van, világháború nélkül, Putyinnal együtt valamiféle országgyarapító, és megvan a történelmi titulus, plusz az életfogytig tartó glória és hivatal? Ha itt le lehetne horgonyozni a történelmet, akkor esetleg.
De fájdalom, éppen ez az, amit nem lehet.
Akkor még jobban kimozdulnak a dolgok, és addig mozognak, ameddig vissza nem térnek a „normális” folyásmederbe. Elkezdődik például egy partizánháború, amit Oroszország még csak-csak elvisel egy ideig, de mi nem. Jönnek a minket is sújtó szankciók, a biztos kiebrudalás az összes nyugati gazdasági és katonai szövetségből, és a többi. Mi jön helyettük? A Rakéta porszívó? Mert a boldog önállóság nem. Az ugyanis már az ántivilágban se volt lehetséges.
Ezért van szükség stratégiai látásra is a taktikai mellett. Ezért van szükség annak a tudomásul vételére, amin nem lehet változtatni. A taktika csak azon belül működik jól. Máskülönben az összes győzelem pürrhoszi győzelem. Okos ember belesimul a korba, nem karatézni próbál vele. Nem ellenüt, hanem azt csinálja, amin az aikidó alapszik: továbbviszi az ellene tett mozdulatot.
Na persze Kálvin is csak a kettős predesztináció létét állíthatta, a személyre szabott kimenetelét nem.