Volt nekem egy fizikatanárom a gimnáziumban. Az volt a szokása, hogy amikor valakit kihívott felelni, feladta a példát, és innentől kezdve egészen addig nem mondott semmit, ameddig a delikvens be nem fejezte.
Bármit is írt a táblára. A kihívott időnként ránézett, és mivel nem látott reakciót, abban a biztos tudatban folytatta, hogy amit csinál, jó. Majd aláhúzta, és boldog mosollyal várta a dicséretet.
A tanár pedig megszólalt:
– Szemem se rebben. Ennyi butaságot!
Ezt kellene megtanulnom a mindenkori események kommentjeinek és feldolgozásainak olvastakor, származzanak – tisztelet a kivételnek – egyszerű polgárok, vagy bármely oldal hírmagyarázóinak a „tollából”. Vagy akár a saját tollamból, bár igyekszem. Tudomásul veszem a saját elfogultságaimat is. Ez alapbeállítódás, olyasmi, mint egy motornál az alapjárat. Én már minden valószínűség szerint örök rebellis maradok, eddig is az voltam, eztán se várható változás. Mindazonáltal próbálom, próbálom, próbálom kvázi elfogulatlanul nézni és hallgatni, ami a „nemzeti” „konzervatív”, azaz kormányoldalon megy, csak egyre nehezebb. Már azoktól az arcoktól feláll a nemlétező szőr a hátamon. Nem szeretnék Cesare Lombroso nyomdokaiba lépni, akkor már inkább Szondi Lipót, de ott sem a típusoktól – Alfred Rosenberg nyomdokaiba se szeretnék lépni –, hanem az arckifejezésektől. Szinte akármelyik plakáton kifüggesztett mamelukot nézem. Szinte akármelyik közszolgálati médiában nyilatkozó „képviselőt”. Az a valami, ami egy idő után óhatatlanul ráül a vonásokra. Az a Ianus-arcúság, oda a legteljesebb behódolás, ide a helytartó gőgje, aki egész egzisztenciáját a tartománya kifosztására építi fel, a császár engedelmével. De mit is beszélek? Nem is feltétlenül ezek, hanem a hajlam mindezekre.
Szondi doktor elmebetegei se produkáltak mindig tüneteket.
És akkor az én hajlamaim? Vannak számosan. Ami a témát illeti, annak ellenére, hogy érzem az összes visszásságát, nekem könnyebb elfogadni a jelenkort, a jelenkor nyugati irányát (meg persze ez a keleti irány is, csak úgy keletiesen), minden anomáliájával egyetemben, jól tudva, hogy ez ugyanolyan távol van a lét okaitól és rendeltetésétől, mint a jóga (a rendeltetésszerű jóga) és meditáció a tornától és agykontrolltól, ha nem távolabb. Jól tudva, hogy ez nem a sziruppal leöntött elembertelenedés, hanem az echte elembertelenedés, amit – ha már a jóga felmerült – kizárólag tantrikus felfogással lehet használhatóvá transzformálni, ha lehet egyáltalán. A különbség köztem és az involucionista felfogás között az, hogy én nem egyenesben, hanem körben gondolkodom. Nem azt mondom, hogy az emberiség zusammen hanyatlik, és kész, hanem azt, hogy a tradicionális szemlélet adja át a helyét egy nem tradicionális („tudományos”) szemléletnek, miközben mi éppen e kettő átmenetében élünk.
A nyelv változik.
Még az emberiséget is átmenetnek tekintem. Annak (is) megvan a maga parabolája, lesz, ameddig lesz, de ez nem befolyásol semmit.
Magamat éppen úgy „kapának” tekintem, mint az egész Univerzumot. Egyetlen szempontból értékelem: hogy tudom-e használni? És ez az egyetlen szempont, amiből bármit elfogadok (magamévá teszek). Megérteni megértem, de csak úgy, hogy „van ilyen is”. Kezdeni nem tudok vele semmit. Ha nem tudja, hogy miért, akkor nekem semmit nem mond, ha valaki azért elemzi saját magát vagy másokat, hogy valamilyen szempontból „jobb” legyen az élete. A „mert a nagypapám így csinálta” számomra ugyanannyira semmitmondó, mint az, hogy „mert ez a haladás”.
Legyen úri hóbort, így szebben hangzik.
Tehát akkor mi bajom azzal a – számomra – giccsparádéval, cukormázzal leöntött burkolt korkövetéssel, ami a jelenkor „keleti” gyakorlata? A cukormáz. Tulajdonképpen semmi más. A többi megy a maga útján, és nem lehet előle kitérni. Hogy saját házunk tájékánál maradjunk, a mai kereszténység – misztikáról rég nem beszélhetünk, legfeljebb az arra fogékonyakra ható „karizmatizmusról”, ami sokkal közelebb áll Szondi doktorhoz, mint akár Avilai Nagy Szent Terézhez, Eckhart mestert már meg se említem – mai kereszténység, más szóval egy hitetlen alapra rakott szokás- külsőség- és (lásd a karizmatikus vonalakat) rajongásvilág, utóbbi nem a vallás (pontosabban a religio), hanem sokkal inkább a pszichológia (esetenként pszichiátria) kompetenciája. Egyházi (intézményes) értelemben a mai kereszténység (nem csak nálunk, és nem csak például Oroszországban) annak a sok évszázados birkózásnak eredményeképp, amely ezer éve még képes volt (utoljára) a világi hatalmat (IV. Henrik német királyt, illetve német-római császárt) a pápa (VII. Gergely) előtti behódolásra rábírni, a politika csicskásává süllyedt.
Ehh, hagyjuk az egészet. Menjenek kirándulni, vagy templomba, templomba és kirándulni, de azért gondolkozzanak el a fentieken is egy kicsit. Tényleg, most jut eszembe, hogy Nagypéntek van. Azaz úgynevezett szabadnap, bocsánat. Ez utóbbival a mai emberek többsége is tud valamit kezdeni. Ami pedig az átmenetet illeti…
… valahogy azon is túl leszünk.