Húsvét van. Aminek Karácsonykor kellene lennie. A téli napforduló utáni három (!) napban. Az ókori szaturnáliák ünnepekor.
A Napisten (Sol Invictus, Legyőzhetetlen Nap, egyben Krisztus jelképe, amit a keresztény glóriák, a régebbi korok szerzetesi tonzúrái is kifejeztek) halála, „alászállása a poklokra”, azaz az „alvilágba”, amint az egyiptomi Ré napisten teszi minden áldott éjjel, vagy az azték Quetzalcoatl, Tollaskígyó, mielőtt feltámadna, fényt hozna, azaz Fényhozóvá (latinul Luciferré) válna, aminek égi megjelenítője az Esthajnalcsillag, Vénusz, aki egyébként…
Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, amit teljesen feleslegesen ma, a Biblia folyamatos nyelvhasználathoz igazításának idején is malasztnak mondanak.
De a malaszt mást is jelent(ett): be nem teljesülő ígéretet. Máig megmaradt ez is, mint olyan erkölcsi oktatás, ami lepereg.
Ezek – a Karácsony, a Húsvét – képek. Sőt jelképek. De nem csak képek. A „valóságos test és valóságos vér”, és az időn kívüliség. A katolikus miseáldozat – ellentétben a református úrvacsorával – kívül van az időn. Krisztus a miseáldozatban most van jelen, ahol a „most” múlt és jövő nélküli, másképpen ami akkor történt, most történik. A református dogmatika „egyszeri és elégséges” keresztáldozata itt nem anno volt, hanem állandóan van, minél fogva ebben sem az „anno”, sem az „eljövendő” nem értelmezhető, ahogy az időbe (megelőző és következő közé) helyezett „ma” sem. Ismerünk még ilyet a mindennapokban? Hogyne ismernénk. Az összes könyv. Az összes zenemű. Az összes festmény. Az összes műalkotás.
Mind időn kívüli.
Mi a helyzet a „valóságossal”? A valóságos testtel és valóságos vérrel? A misztikus átváltozással? „Én csak ostyát (kenyeret) és bort látok!” A protestáns lát kenyeret és bort. A katolikus feltételezi, hogy az az átváltoztatás után többé nem kenyér (kovásztalan ostya) és bor, hanem Krisztus. Ha jó katolikus, nem akárhogyan feltételezi, hanem erősen feltételezi. Valóságos testnek és vérnek. Ismer ilyet is a mindennapi élet? Például a jog, ami a mindennapi életet szabályozza? Ismer bizony. Ez a fikció. A jogi fikció attól jogi fikció, hogy a jog valóságos tényállásnak tekinti, azért, hogy jogszerű legyen, azaz saját szó szerint értelmezett lényegének (a jognak) megfeleljen.
Fikció az, amikor egy tudottan nem valós tényállást valósnak tekintünk.
Ha ezeknek az egysége nincs meg, az összes egyházi tanítás nem lesz több, mint malaszt. Ígéret, ami soha be nem teljesül. Ehhez azonban nem átlagkereszténynek kell lenni, még csak kereszténynek se feltétlenül. Nem kihelyezett „tárgyakban” kell(ene) gondolkodni, hanem abban, amire ezek a tárgyak alkalmasak. Ha ez nincs meg, semmi mássá nem silányul az egész, mint szajkózássá.
A fikciókat nem önmagukért állítják fel.
És mi a helyzet a dogmákkal? Az egyházakkal? Az egyházak és vallás viszonyával? Az egyház egy társadalmi szervezet. Mint ilyen, a társadalom tükre, nem egyéb. A tant, amire épül, úgy értelmezi, ahogy az adott társadalomnak (saját, társadalomban elfoglalni szándékozott helyének) megfelel. A dogmák egy diszkurzív-logikai rendszer részei, s mint ilyeneket, a rendszer, és csak a rendszer determinálja. Ha Jézus isten, akkor Mária istenszülő, ha Mária istenszülő, akkor Mária csak bűntelenül fogantathatott, akkor, egyszer, már ami Mária szüleit, Szent Annát és Szent Joachimot illeti. Így jutunk el a Szentháromságtól Jézus nagymamájának a nemi életéig.
És ezek egyikéről se mond a (kanonizált) Szentírás egy szót sem.
Se Szentháromságról, se Annáról, se Joachimról, se szeplőtelen fogantatásról. Ezek csak puszta rendszerlogika. Nem élnek. Az egész Húsvét nem él, ha lehorgonyzunk ezeknél. De miért írok Húsvétról? „Mert Húsvét van.” Csakhogy….
A Húsvét (is) időn kívüli. Mindig húsvét van. Vagy Karácsony.
Ahogy tetszik, mondaná Shakespeare William.