Kezd mérhetetlenül idegesíteni az a huhogásözön, ami többek között az ukrán háborúval kapcsolatban megjelenik. Mintha nem volna elég a „hivatalos” riogatás, a szörnyű ítéletidő közelgésétől a „mindmeghalunk” különböző verzióiig.
Mintha nem volna elég az a már tragikomikusnak se nevezhető utójátékféle, amit az ellenzék művel önnönmagával. Gyurcsánytól Jakabig az egész társaságnak úgy kellene elhúznia a bánatba, ahogy vannak, persze nem fog, mert miért is tenné. Orbán se fog, bár muszáj lesz neki, csakhogy utána…. ne gondoljanak bele. Éljenek a mának, és vegyenek ki belőle annyi örömöt, amennyit csak ki tudnak, közben meg gondoljanak Epikuroszra.
Másra ne.
Mindkét oldal sajtója maga a katasztrófa. Orosz–ukrán ügyben – ez se sűrűn fordul elő – viszont az ellenzéké a rosszabb. „Ti következtek”, mondja minden önös érdek nélkül Zelenszkij, talán légtérzárat már nem akar, bár még akarhat, végül is ott már van háború, lehetne máshol is. Egymást taposva idézik az orosz állami huhogást, le kell radírozni az ukránokat, s utána az egész NATO-t, Európai Uniót, nem lesz kegyelem, és így tovább, és így tovább. Mert az új ballisztikus rakéták.
Jóvanazúgy.
Édes, riadozó őzikéim. Az orosz hadsereg olyan gyenge, mint a harmat, Oroszország határain kívül. A határokon belül a lakossággal együtt gyakorlatilag legyőzhetetlen. A tér, a tél és a motiváció. Ez a szó visszhangozzon az Önök fejében. Motiváció. Az tudja egyedül valamelyest ellensúlyozni a pénz- technika- kiképzési- utánpótlási hiányosságokat. Ha valaki nem követi el azt a hibát, hogy a katonaságát orosz földre próbálja léptetni, önmagában ezzel félig meg is nyerte a játszmát. Mariupol utolsó védői meg fogják ugyan adni magukat, vagy öngyilkosok lesznek, mint anno Masszada zsidó védői, de őket sem az orosz hadsereg gyűri le, hanem a víz- és élelemhiány.
És ez még csak Ukrajna keleti-délkeleti szeglete. Még ez se megy.
De az orosz emberáradat! Már az is a múlté. Ami maradt belőle, az csak a régi szellem: az emberélet semmibevétele és pazarlása, a „nasz mnógo”, „vagyunk elegen”. A hadsereg szerkezete se sokat változott: néhány hivatásos katona, rengeteg sorozott ágyútöltelék kétes értékű segédcsapatokkal, és a katonai rendészet záróosztagokkal. Egyedül ez utóbbi a szovjet újítás. És az eszme? Hát kérem, az eszme is a múlté. Már ez se motiválhat.
Nem motiválhat semmi, ha Oroszország Anyácskát nem támadják meg. Fordítva nem működik.
Innentől pedig technika csap össze technikával, hordák kiképzett, hivatásos hadseregekkel, egy természeti kincsek kizsigereléséből élő, harmatgyenge, korrupcióval a legkisebb porcikájáig átitatott gazdaság a nála minimum négyszáz évvel előbb iparosodott, szinte végtelen erejű nyugati gazdaságokkal. Az az ország csap(na) össze a Nyugattal, kvázi egész Európával és Amerikával, amely a 18-19. században Nyikolaj Mihajlovics Karamzin történész-polihisztort adta a világnak. Karamzin írta meg tizenkét kötetben Oroszország (addigi) történetét. Amikor egyszer valaki megkérdezte, hogy össze tudná-e röviden foglalni, Karamzin egyetlen szóval válaszolt: „lopnak”.
Kacag a máj, visítana fel Mézga Kriszta és Aladár kórusban. Csak a szájak járnak, hogy Önöknek legyen min rettegniük. Orosz specialitás, a maszkirovka része. Mint a verőköltő bodobács, tévesen mezei poloska mimikrije, tudják, az a vörös-fekete állatka, ami ilyenkor csuklósan szokott megjelenni erdőn-mezőn, és azért ilyen színű, hogy azt higgyék róla, csuda veszélyes.