Mármint ők. Csak mi nem érdemeljük meg, de hát ez kit érdekel. Illetve nem érdemlik meg. Mi ez a katyvasz, amit leírtam?
Nem katyvasz. Én aztán nem vagyok kritika nélküli, se ide, se oda, ha valakit a guta kerülget attól a színvonal alattiságtól, ami en bloc a mai világ (meg a tegnapi, meg a tegnapelőtti, meg az azelőtti, de azért akad különbség), ezen belül a kontraszelektált magyar kormánypárti újságírás, de most némely dologban igazat kell adnom nekik. Még a nevét meghazudtoló termetű Medvegyevnek (ezzel az erővel Putyin lehetne Vlagyimir Vlagyimirovics Szlon) is igazat kell adnom, ami az orosz gázszállításokkal kapcsolatos európai következetlenségről írt Twitter-bejegyzését illeti. A színvonal alattiság különben elég régi mellékterméke annak, amin már Cato Maior, a pun háború lelkes pártolója is kiakadt, azaz a szellem hanyatlásának, pedig ez is természetes, az is, mondhatni, az emberi élet velejárója: vagy kényelem, vagy erkölcs és vallás (religio), illetve filozófia, mindezek együtt úgy tűnik, nem mennek. Ezek (is) korjelenségek, nincs mit tenni velük, és nem is kell. A tennivalók elsősorban, másodsorban és harmadsorban belül vannak.
Ettől persze még megüthet a guta.
És attól, hogy itt és keletebbre a jóformán egész politikai elit, pártállástól függetlenül az adóbevételek ellopására szakosodott, Brüsszelben is, ahogy az Origo írja, meg Moszkvában is, ahogy Budapestet nagy ívben kikerülve nem írja, még legalább a látszatra adhatnának, de már ez is meddő vágyakozás lehetne, ha vágyakozás lenne. Ezúttal eltekintünk a finomításoktól: hogy nem mindegy, milyen mértékben, és az se mindegy, milyen ellensúlyozással és szankcionálással. Hogy az, amit jognak neveznek, mennyire fedi, amit fednie kellene. Hogy világosabb legyen: ül a kávézóban a jogászprofesszor és a joghallgató. Megkérdi a professzor a hallgatót: „Képzelje el, hogy megisszuk a kávénkat, kifizetjük, majd a borravalót az asztalon hagyjuk. Az ajtóból visszanézve látjuk, hogy a volt asztalunkhoz leülő férfi zsebreteszi. Minek nevezné maga ezt a cselekményt?” „Lopás.” „Nem.” „Sikkasztás?” „Dehogy!” „Kifosztás?” „Ugyan!” „Rablás?” „Az aztán végképp nem.” „Akkor micsoda?” „Disznóság.”
Nos, itt és keletebbre a jog mintha kevésbé fedné, amit fednie kellene. Mintha szó szerint azt jelentené, hogy a jogalkotónak arra van joga, amire jogot alkot magának. Ezeket innentől maximum disznóságnak lehet nevezni, mert kívül esnek a büntetőtörvénykönyv szó szerint értendő paragrafusain. Nem lopnak el semmit, hanem a törvény által biztosított szabad mezsgyén, lepapírozva zsebre teszik. Ha pedig véletlenül kicsúsznának az önnön maguk szabta keretekből, még mindig ott van a büntethetőség határideje, szebben szólva az elévülés, ami egyedül abban az esetben nincs ott, ha a delikvens elfeledkezik a tökét markoló kézről.
De térjünk vissza arra, hogy ki érdemel meg, mit és mit nem?
A pénzt nem, legalábbis így nem. Erről bő tíz éve sokszor írtam, még a képviselői költségtérítések és Seres Mária adatgyűjtő akciója kapcsán. Azt tudniillik, hogy – régebbi formájában pláne – az egész magyar képviselői ellátmány és fizetés azt sugallja, vagy inkább sugallta (lásd amit fentebb a jogról leírtam), hogy az csak afféle tiszteletdíj és kompenzáció, egy lánglelkű honatyának vagy honanyának, különös tekintettel előbbire. Ha pedig a tiszteletdíj kevés, akkor az élelmes magyar képviselő/nő abból csap hozzá, amiből tud, kezdve mindjárt a költségtérítéssel. Így lesznek titkárnők és titkárok a feleségekből/férjekből, keletkeznek a régebbi árakon számított havi félmilliós benzinszámlák, és így tovább. Ha a költségtérítés megnyirbáljuk, akkor a szegény képviselő/nő onnét pótolja a kiesést, ahonnét tudja, s hogy az honnét lesz, az Önök fantáziájára bízom, lásd szintén a fentebbieket. Ezzel ellentétben, ha valaki emlékszik még a Tocsik-ügyre, a sikerdíj más kategória (lenne). Ehhez persze mindössze sikerre volna szükség, nem parlamenti szundikálásra, amit csak a szavazógomb kötelező megnyomása szakít meg egy-egy röpke pillanatra. „Volna”, mondom, ahogy nem lesz.
Lépjünk is tovább. Mit érdemel meg az ellenzék?
Mindazt a röhögést, amit az ellenzéki következetlenség kormányoldalon kivált. Teljességgel. MZP beszédei, GyF, JP árulásai, Bangóné Borbély Ildikó (BBI) fetrengései a tévészékházban, a bemegyünk az alakuló ülésre – nem megyünk be, de a mandátumunkat átvesszük, mert azzal jár a zsé, felesküszünk arra az alaptörvényre, amit nem ismerünk el alkotmánynak, folytassam? Nem folytatom.
Tudják, mi ez? Ez saját maguk lefokozása. Nem kis lefokozása, hanem totális lefokozása. Cato Maior és Cato Minor egy köpésre nem érdemesítette volna őket. Egy udvari bolond méltóságteljes úr volt hozzájuk képest, még akkor is, ha elfelejtjük, hogy az udvari bolond általában távolról sem volt bolond, inkább valami tanácsadóféle, nem ritkán a „bölcs” határát súrolva. Hogy egy példát mondjak: 1340-ben, a százéves háború kezdetén Sluisnél megütközött az angol és francia hajóhad. A csatát az angolok nyerték meg. VI. Fülöpnek, a francia királynak csak az udvari bolondja merte megmondani a rossz hírt: „Ezek a gyáva angolok! Ezek a gyáva angolok!” – kiáltozta, míg valaki meg nem kérdezte: „miért gyávák?” „Mert nem ugrottak a tengerbe” – felelte a bolond –, „mint a mi bátor franciáink.” (Később azt mondták, a halak annyi francia vért ittak, hogy ha Isten a beszéd képességével ajándékozza meg őket, franciául szólaltak volna meg.)
Ezek nem ellenzéki politikusok. Sokkal inkább lólábak. Persze van azért még mit tanulniuk putyinista orosz kollégáiktól. Nekünk is egyszerűbb dolgunk volna: bármit nyilatkoznak, fordítva kellene érteni, és kész.
És kész.