Nemrég már írtam a vietnámi Bao Ninh könyvéről, A háború szomorúságá-ról. A háború azonban nem „önmagában” háború, hanem az élet része. „Az élet háborús része”, helyesbíthetnek Önök.
Igen, az élet háborús része.
Van akkor az életnek nem háborús része is? Látszólag van. Attól van, hogy nem veszünk tudomást róla. Úgy vívjuk, mint egy szamuráj: test nélkül, tudat nélkül és kard nélkül. Valaki vívja, és amikor vívja, akkor ebben a vívásban nem feleltetünk meg senkit senkivel. Nem „kívülről nézzük”, hanem nem nézzük sehogy. A végére is csak rácsodálkozunk, akár ha saját holttestünkre csodálkoznánk rá. Mert végülis… az marad ott. Nevezzük annak, így talán pontosabb. Egy folt. Egy paca, Hermann Rorschach tintafoltjai egyike.
Hogy én és egy tintapaca azonosak lennénk? Nevetséges.
De valaki csak azonos vele, ha használják? Hát, talán, mondaná egy mai pszichológus/pszichiáter, vagyis a legtöbb közülük. Finoman szólva is vitatják a tesztet. Rorschachnak voltak fixa ideái, amelyek közül egyébként a teszt, amire mindössze szűk négy éve maradt rövid élete végén (orvos mivolta ellenére perforált vakbélgyulladás végzett vele, és a harmincnyolcadik születésnapját se érte meg), csak az egyik volt. Az oroszokkal például sokkal többet foglalkozott (rajongott mindenért, ami orosz, orosz lányt is vett feleségül, akivel megbeszélték, hogy Oroszországba költöznek, igaz, ez még hét évvel a forradalom előtt történt, a forradalom évében pedig már a fia, Wadim születésével volt elfoglalva, valószínűleg mindkettejük szerencséjére), és úgy általában az azidőtájt divatossá váló pszichoanalízissel is. Jungot már ismerték, Freud még az ablakban, páciensből azonban nem volt hiány akkor sem. Szendi Gábor írja, hogy például
„amint állást kapott Münsingenben, nyomban Johannes Binggeli szektáját kezdte kutatni, aki azt állította, pénisze szent tárgy, s vizeletét ‘Mennyei cseppeknek’ nevezte. Szektája tagjai vizeletét orvosságként vagy egyszerűen csak üdítőként fogyasztották. A ‘szent szerszámmal’ fiatal lányokat, köztük saját lányát is ‘gyógyítgatta’, amit a rendőrség több éves ingyenes bentlakással jutalmazott.”
Oroszok, pedofília, szekták, hozzá a paleolit életmód, mint az idézett Szendi vesszőparipája, és így tovább. Tobzódunk az aktualitásokban.
Térjünk vissza a foltokhoz. Vagy bármihez. És akkor rá fogunk jönni, hogy minden tintafolt. Mindent csak úgy láthatunk, mint „Klex” (német, „tintapaca”) Rorschach doktor tintafoltjait. Az a nagyon vékony vonal pedig, ami a betegséget elválasztja az egészségtől, jószerivel semmi más, mint a mindenkori konszenzus terméke. Néha ugyanazt táncoló medvéknek vagy nyulaknak látjuk, néha verekedő medvéknek vagy nyulaknak, néha pedig csak egy kitárt szárnyú pillangónak. Ez a tintafolt-teszt egyik buktatója, mondom, az egyik. Vagyis lenne, ha most a tesztekkel foglalkoznánk, amint nem azokkal foglalkozunk. Se a kórképekkel. Nincs kórkép, csak viszonylagosan.
Kép van.
A képek ilyennek vagy olyannak látása nem fantáziálás. Vagy pontosan annyira fantáziálás, mint bármely magyarázat. Persze, hogy rólunk szólnak, mert a mi termékeink, és a mi termékünk rólunk szól, de mi is csak közbülső rétegek vagyunk. Katalizátorok. Vagy egyszerűen…
… lelkek.
Nem az a lényeg, hogy egyetlen rétegről mondjunk valamit. Ha egy kabátot jellemzek, leírhatom, hogy milyen a külseje, milyen a belseje, de ebből még nem fog kiderülni, hogy milyen a kabát. Egy rendszer nem az elemeiből áll, hanem azokra bontható le. A kabát nem a külseje és a belseje, hanem a külseje és a belseje együtt. Egy harmadik minőség.
Tegnap a pátyi pincéknél jártam. Tulajdonképpen mindegy, hogy hol, viszont itt készült rólam egy fénykép. Olyan, írta egy régi barátném, olyan… erőtlen. Nem így írta, de ez volt a lényege. „Fontos lenne feltöltődnöd.” Ha ezek után ránézek a képre, én is erőtlennek látom magam. Vagy kedvetlennek? „Az életerő.” Mire kell az életerő? Az élethez. Nincs vidámabb és nincs komolyabb, mint a Játék, mondja valahol László András. Van tétje és nincs tétje. Más megfogalmazással, hogy érthetőbb legyen: játék és véres valóság együtt. Mitől függ? Attól, hogy minek tartom? Ha egy tigrist mezei pocoknak tartok, kevésbé lesz tigris? Nem. Nem itt van a kutya elásva, ha már belemerültünk a zoológiába. Itt csak a kismadár röpül. Mi a kismadár, kedves jó Rorschach doktor? Az, hogy akarom-e valaminek tartani.
„Az életben vannak dolgok, amikről mikor tudnunk kellene, nem tudunk, amikor pedig megtudjuk és megértjük őket, akkor már nem tudunk mit kezdeni velük”, így Bao Ninh. Ez volna az élet szomorúsága?
Ez.
Pedig egyáltalán nem szomorúság. Egyáltalán nem erőtlenség. Az öregedéshez sincs okvetlenül köze. Még a betegségekhez sem. Amit „elerőtlenedésnek” neveznek, az életerő csökkenésének, nem feltétlenül a leélt idő vagy átélt szenvedések függvénye. Ismertem olyan tizenkét éves kislányt, akinek hetvenkét éves lelke volt. Nem jó vagy rossz értelemben, hanem csak úgy. Innentől bármikor meghalhatott volna. És aki ott áll a sírjánál, és megsiratja, nem őt siratta volna, hanem a saját elvesztegetett lehetőségeit. A generált idő – mert az idő mindig generált – generált lehetőségek egymásutánja. Ha már nem tudunk mit kezdeni a dolgokkal, vagy inkább nem szeretnénk mit kezdeni velük, akkor már nem fontosak. Aki bújt, aki nem… ez a fontos. Hogy ha nem bújtunk, ne azon izguljunk, hogy most észrevesznek, hanem ne izguljunk semmin. De még ez is csak a lélek. Még ez is lehet porhintés. Nem tigris, hanem mezei pocok? Dehogy, kedves Olvasó. Tigris az. Papírtigris. Papírpocok helyett papírtigris.
És ez a lényeg. Ezért van az egész hóbelevanc.
Vagy ha nem ezért, érdekel valakit hogy miért? És ha érdekel? Az már az ő dolga.
Mindenkinek annyi baja van,
Mindenkinek annyi baja van,
Az annyi bajnak annyi baja van,
Hogy annyi baj legyen. (A. E. Bizottság: Vaníliaálomkex)
Miért kell, hogy valakinek legyen ereje? Nem is „miért”, hanem minek? Sőt: mire? Az említett régi barátné második gyermekét várja. Az ő szempontjából teljesen aktuális felvetés. Hiszen éppen… éppen azt alapozza meg, hogy valamikor ő is elerőtlenedhessen.
Ezt a magyar szót mondja csak ki egy német.
De ha utódokkal láttuk el az emberiséget, nem, nem az emberiséget, hanem magunkat, el kell erőtlenednünk? Bevégeztük feladatunkat? Hát, kérem: nem kell, de lehet. Mindent lehet, ha feljebb csúsztatják tekintetüket pár bekezdéssel. Papírtigris és papírpocok.
Kérdés, mit akarunk. Hogy akarunk-e valamit. És akkor itt most gondoljunk vissza a lélekre, és Rorschach doktorra. Arra, hogy a bármit akarjuk-e valaminek tartani.
Az az igazi kérdés, hogy akarni akarunk-e.
Mert ugyan bizony nem magunkat látjuk el utódokkal. Utánunk jövőkkel. Biológiailag ugyan igen, de valójában nem. A mi szekerünk alkatrészein utaznak. Ennyi az egész. Egyebekben annyi közünk van hozzájuk, mint teszem azt a 8479-es számnak a 4952-höz. Vannak átfedések, de a lényeg más. Semmiféle szempontból nem a mi életünk folytatásai. Nagyon intenzív megélések lehetnek, talán intenzívebbek is, mint bármi más (nem szükségszerűen), nagyon intenzív rávezetések, de ugyanakkor ezzel egyenesen arányosan ugyanannyira intenzív eltévelyedési lehetőségek is. „Mint minden”, mosolyog az Olvasó.
Igen. Mint minden.
És akkor mi van, ha nem végeztük be a feladatunkat, akármi légyen is az? Tulajdonképpen semmi. Ezt kell(ene) igazán intenzíven megélni. A végtelen elerőtlenedésben a végtelen erőt. A Nulla és a Végtelen azonosságát, ami „kifelé” természetesen Nulla. Lehet, hogy ez kezd látszani a fényképemen is. Én most úgy félúton lehetek, a Kinizsi Százas száz kilométeres teljesítménytúra nyelvén Mogyorósbányánál. Vagy egy kicsit tovább, mondjuk Péliföldszentkeresztnél. Szép is az, a templommal, lovakkal, rétekkel és mindennel. Abszolúte nem voltam rá kíváncsi két napja, miközben egy tízessel idébb, Dorogon nyaltam a fagylaltot. De még építem, amit életműnek neveznek. Ez a répa még megmaradt az orrom előtt, és vele remélhetőleg annyi életerő, amennyiből kihúzom az önjelölt célig. Még én is csak az eszemmel tudom, hogy „Minek?”. Szép, több ezer oldalas életművet szeretnék hagyni magam után (már most lenne annyi, ha összeraknám), hogy az utódaim aztán fogjanak egy nagy konténert, és tegyék a dolgukat. Azok már másik vonalak, ha nem mondtam volna fentebb. Akár ilyesmire is gondolhatott volna Buddha, amikor megállapította, hogy „a széthullás benne lakozik minden összetett dologban”. „Folytassátok buzgalommal”, tette hozzá még kajánul. Szinte látom szemeiben a vidám szikrákat.
Vaníliaálomkex
Tarirarira
Taririririra
Tariririririra
Taririririrarara