Malmozom, bocsássanak meg. De azért néha olvasok újságokat is. Körülbelül milliószor elmondtam, hogy minden, amit leírok, az én pillanatnyi, személyes véleményem, nem szentencia, végképp nem kioktatás. Oktatás lehet, ha valaki annak veszi, illetve ha nem tudta, de nem fogok minősíteni senkit.
Csak néha, ha már nem bírom, de megpróbálom türtőztetni magam.
Ha minden kis szir-szar találgatásba belebonyolódnék, vége-hossza nem volna. Az ukrajnai háború ugyanúgy naponta változik, mint bármi más. Néha úgy tűnik, hogy ez a változás felgyorsul, pedig nem: csak addigra halmozódik fel annyi, mint amennyi változás rajtunk is az idők során. Egyszer csak megállunk a tükör előtt, és elcsodálkozunk: ki ez a ráncos, ősz hajú bácsi vagy néni? Ami például ma Magyarországon történik az árakkal, egyebekkel, semmi más, mint az elmúlt évek (és ebben NEM csak az Orbán-időszak van benne) során felgyülemlett deficit kifolyása a pohárból. Túltöltés, illetve töltés után köpönyeg.
Szeretem a képzavarokat.
Magyarázni is sokféleképp lehet utána. Miután valami lett. Bő öt éve megjósoltam, hogy 2021–22 lesz az Orbán-rezsim végletes megingásának az éve. Nem „végleges”, hanem „végletes”. Nem a kezdet vége, hanem a vég kezdete. Ennek per pillanat ugyanúgy az ellenkezője látszik bebizonyosodni, mint az említett háborúnak: nyugati segítség ide, segítség oda, ha más nem történik, az ukránok nem fogják bírni az anyagháborút. Már csak azért sem, mert a gazdaságok nagyságától eltekintve egészen az emberanyagig pontosan ugyanolyanok, mint az oroszok. Ugyanúgy dezertálnak (az oroszoknak momentán még azt se kell, elég, ha szerződést bontanak), ugyanolyan trehányak, ugyanolyan kegyetlenek, a maguk keleti módján (meg ne tudják még egyszer, hogy mi az), ugyanúgy hazudoznak összevissza.
Kevés a moralista azokban a körökben.
A legújabb sláger a „baráti tűz”, amikor egy hadsereg a saját katonáira tüzel. Ez – mondjuk – az amerikaiaknál véletlen (mindenhol előfordul), az ukránoknál (és lefogadom, hogy az oroszoknál is) az alapmentalitásból fakadó gyakorlat. A legtöbben Önök közül valószínűleg látták az „Ellenség a kapuknál” című filmet a sztálingrádi csatáról. De ez a cím messze nem volt pontos, ugyanis nem csak ellenség, hanem – egykori – „barát” is állt a kapuk előtt, sőt egy időre után. Az ostromló német hadsereg mintegy harminc százaléka ugyanis kollaboráns oroszokból (szovjet katonákból) állt. Az egész Nagy Honvédő Háborúban legalább egymillió szovjet állampolgár fordult a saját hazája ellen. Édeskeveset szépít a dolgon az utolsó idők csehországi pálfordulása, majd Vlaszovnak és társainak a bűnbánata (ami persze rajtuk nem segített).
Minden, amit napi szinten találgatnak, csak újságtöltelék és csámcsogvány. Nem csak a háborúk. Ürügyek a fizetés felvételére a szerkesztőségekben, és egy újabb rund rendelésére a kocsmában.
És Putyin? Ha meghal? Ha Putyin meghal, és nem jön egy legalább olyan erős utód, mint ő, hanem mondjuk a másfél méternél alig magasabb Medve, oroszul Medvegyev (aki szerintem már javában szervezi az átvételt, átadás nélkül, és akiről, nem tehetek róla, valahogy mindig a Becstelen brigantyk Medve Zsidója jut az eszembe), akkor csak az következik majd be, amit négy bekezdéssel feljebb az öregedésről mondtam. Kegyetlenségért persze szerintem Medvegyevnek se kell a szomszédba menni (szó szerint, tulajdonképpen bármelyik keleti-délkeleti szomszédba), de ez ott édeskevés. Meg másutt is: a vélemény számít. Az erő látszata. Nem csak a csapkodás összevissza, hanem annak a látszata, hogy ez a csapkodás a szigorú, következetes atya csapkodása. A többi mindegy. Leninnél is mindegy volt, Sztálinnál is. Brezsnyev még kitartott (ő inkább az elmegyógyintézeteket favorizálta, mint a büntetőtelepeket), Gorbacsov viszont megpróbálta az ott, e pillanatban is lehetetlent, bele is bukott. Jelcinről meg inkább ne beszéljünk. Hruscsov, a Táncos Nyikita, Sztálin éjszakai mulatozásainak asztaltáncosa akármilyen ügyesen járta a hopákot, a véletlenül épp ukrán nemzeti táncot (Hruscsov orosz volt, bár közel született az ukrán határhoz), csak udvari bolond volt ideig-óráig, akiről tudvalevő, hogy sohasem bolond, Jelcin viszont bohóc, ami sajnos látszott is rajta. Az alkoholizmusa nem érdekes, ott szinte mindenki alkoholista, költőktől a politikusokig. Sztálin is az volt, a környezetének is annak kellett lennie (Nagy Péterrel rosszabbul jártak volna, mert nála vödörrel mérték a vodkát), és akkor egy bohóctól mit várunk? (Lenin egyébként nem volt az, valószínűleg Putyin se, akár nagy elődje, Feliksz Edmundovics se.) De hát alkoholista volt a makedón Nagy Sándor is, meg az említettekre legjobban hajazó Attila, a hun.
Ha már a Keletet vettük górcső alá.
Akkor már inkább Jeszenyin. Az szép. Ő legalább megpróbálta, meg is énekelte, hallgassák csak meg „A kék tűzeső”-t a Kaláka előadásában, ha van idejük. Aztán nem sikerült, de addig, ameddig a verset leírta, gondolatban mindenesetre.
Nem olyan engedelmes a vér, ha néha úgy tűnik is.
Nos hát, most az látszik, hogy a centrális irányításé a közeljövő. De az nem lehet, hacsak egy intermezzo erejéig nem. Nem azért nem lehet, mert a társadalom „fejlődik”, mert a társadalom nem fejlődik, csak, akár a nyelv, amely mindent tükröz, változik, hanem azért nem, mert ez nem az a centrális irányítás, amely megfelel például egy páviáncsorda centrális irányításának. Egy olyan csapaténak, amelybe nem zavar bele semmi.
Ebbe belezavar.
És nem azért, mert a centrális irányítás rossz. A centrális irányítás az egyetlen, amivel egy falka, horda, csapat hosszú távon működni tud. És ha egy rendszer hasonlít erre, akkor megvan az esély rá, hogy jobban működjön, mint ami nem hasonlít. Nem a rendszerben van a hiba, hanem a kiválasztásban. Abban, ahogy ez a rendszer megvalósul. Ami a csúcson van, végiggyűrűzik az egész hierarchián lefelé. A hierarchia pedig kikerülhetetlen, még egy „demokráciában” is. „Rendszerváltás” csak úgy lehetséges, hogy a rendszereket kiválasztási, és nem strukturális alapon osztályozzuk.
Egy társadalom akkor lesz szilárd, ha az alá-fölérendelési pozíciói szilárdak. Ezek a pozíciók pedig akkor lesznek szilárdak, ha nem kérdőjelezik meg őket. Egy királyságban anno senki nem azt vitatta, hogy a királyi tisztség fölötte áll-e minden más tisztségnek, legfeljebb azt, hogy a király legitim (alkalmas) király-e vagy nem. Egy „demokráciában” minden megkérdőjelezhető, beleértve magát a demokráciát is. Innentől effektíve az dönt, akiből (valamilyen számítás szerint) a legtöbb van, és úgy, ahogy azt neki sugallják.
A társadalom vezetésére való alkalmasság csak másodlagos, mert az elsődleges a kiszolgálás. Nem az állampolgárok kiszolgálása, hanem a szponzorok kiszolgálása. Minthogy a diktatúra a demokrácia következménye (mégpedig normatív következménye, szemben a monarchiával, melynek a diktatúra monarchiabeli megfelelője, a zsarnokság nem normatívája), ez még a diktátorra is vonatkozik, azzal a különbséggel, hogy a diktátornak diktátori mivoltából következően van némi személyes szabadsága. És pont ez az, amiért egy diktatúra képes jobban működni, mint egy demokrácia. A bibi ott kezdődik, hogy a diktatúra nem rendszer, hanem egy személyes hatalomgyakorlás. A diktátor személyére épül. Ha a diktátor megszűnik diktátornak lenni, elkezdődnek a problémák. És a Kim család Észak-Koreában? A Kim család azért tudott eddig hatalmon maradni, mert az a rendszer még jobban emlékeztet egy (örökletes) monarchiára. Ilyen, vagy olyan, mindegy.
Tévedés azt hinni, hogy pusztán az életkörülmények romlásától kitör a forradalom. A forradalom kitöréséhez mindenekelőtt az kell, hogy megszűnjön az erő látszata. Másképpen az erőben való hit. Lásd az elődjeinél sokkal „demokratikusabb” Gorbacsovot, Grósz Károlyt, most ők jutottak az eszembe. Ez alól még a monarchia sem kivétel. XVI. Lajos is sokkal „demokratikusabb” volt XV. Lajosnál, XIV. Lajosról, a Napkirályról nem is beszélve. II. Miklós cár maga volt a két lábon járó tétova szelídség Ivan Groznijhoz (Rettegett Ivánhoz) vagy Nagy Péterhez képest, de akár saját apukájához, a birodalmat úgy-ahogy rendbetevő III. Sándorhoz képest is. A tétovaság maga után vonta a szerencsétlenségeket, a szerencsétlenségek a rossz döntéseket, és így lett egy szépreményű, humánus (már amennyire ott humánus lehet valaki, pláne egy cár) fiatalemberből Véres Miklós, aki egy jekatyerinburgi ház pincéjében végezte, egy volt tomszki órásmester golyójától eltalálva.
Tehát úgy látszik, mintha. Azért csak látszik, mert a hamisítványok hamisítvány mivolta előbb-utóbb felszínre jön. Azzal az anyagszemléletű, mimikriként álproblémákat generáló és mindent túltoló világgal szemben, aminek – talán – éppen e túltolás a funkciója, hosszabb távon semmi esélye. Azért nincs semmi esélye, mert maga is e világ gyermeke. Mondjam másképp? következménye. A „demokrácia” olyan, mint a potméter: ide-oda tologatják az anarchia és a diktatúra között. A demokráciák kora nem egy képletes egyenes, még csak nem is egy félegyenes, hanem egy szakasz. Ha túl sok az anarchiából, a diktatúra felé mozdul el, ha túl sok a diktatúrából, az anarchia felé. Sehol máshol nem képes mozogni, mint a horizonton.
A demokrácia a vertikum tagadása, még akkor is, ha nem nélkülözheti a vertikumot (lásd például az összes kritikus történelmi helyzetet, a francia forradalomtól a bolsevikokig, a bolsevikoktól a második világháborús angolszászokig és Szabad Franciákig, akiknek végső soron a mai prezidenciális francia berendezkedés köszönhető). A demokrácia gazdasági kifejeződése a materialista kapitalizmus. A szocialista kísérletek már az utópiák birodalma. A proletariátus diktatúrája dettó, egyrészt, mert az nem a proletariátus diktatúrája, másrészt, mert ellentétes a kritériumok nélküli (kevés kritérium korlátozta) versenyhelyzettel, ami pedig minden demokrácia lényege volna.
Népi demokrácia, azaz népi népuralom nincs, hacsak úgy nem, mint Ed McBain krimijeiben Meyer Meyer nyomozó. Mintha ki akartam volna cseszni valamelyik fiammal, és a Gaál Gál nevet adtam volna neki.
A „demokrácia” természetes állapota a verseny. A verseny egy diktatúrában, a demokrácia szélső formájában nem valódi verseny, hanem lakájok versenye. A szocializmus is az volt, ez a mostani is az, azzal a különbséggel, hogy nem szocializmusnak hívja magát. Álkapitalizmus. Kapitalizmusnak álcázott hűbériség. Ahogy kutyából nem lesz szalonna, úgy diktatúrából se lesz szakrális uralom. Ha kilóra megveszi az összes egyházat, és az összes tisztviselője naponta misére (mecsetbe) jár, akkor se. (Hogy mi az a szakrális uralom, és mitől szakrális, abba nem megyünk bele. Az egyszerűség kedvéért mondjuk most azt, hogy szakrális az az uralom, amit szakrálisnak fogadnak el. Nem valamiféle hasznossági alapon, hanem ab ovo. A világot a vélemény mozgatja, írja Rita Monaldi és Francesco Sorti.)
De a kapitalizmus nem feltétlenül a rosszak rossza. És nem feltétlenül ellentétes a szakralitással. Már csak azért sem, mert egy társadalmi és egy gazdasági fogalomról beszélünk. Van (lehet) szakrális kapitalizmus is, csak bele kell(ene) vonni a vertikális vonalat. Ez nem azt jelenti, hogy cseberből vederbe kerülünk, ugyanoda, ahol most tartunk, a lakájvilágba, vagy a multik és nagybankok háziversenyének a világába, hanem azt, hogy a pénz elosztásába mást is bevonunk a matérián és annak virtuális függvényein kívül. Valami olyasmit, ami nem pénz, vagyis nem a matéria immateriális kifejezője. Például a részvényeket nem árulják, hanem adják, valahogy úgy, ahogy a középkori japán daimjók adták a katanákat, hosszúkardokat. (Az európai feudalizmus vagy az oszmán szpáhibirtokok elosztása már hűbériség, bár halványan és mind halványabban azokban is élt még a szakralitás, más szóval nem feltétlenül és nem csak kizárólag a talpnyalók kaptak földet és címeket.)
Hagyjuk most ezt is. Már így is túl hosszú.
Annyit akartam csak mondani, hogy noha sokszor úgy tűnik, hogy valamiféle diktátorvilág következik, nem az fog következni. A huszadik század elején is úgy tűnt, aztán jöttek az ellendiktátorok, és farkasnak farkas farkasa lett, hogy Esterházy Péterre is emlékezzünk, akiknek csak egy részét tartják diktátornak (Churchillt és Rooseveltet például nem), és a világ egyik „felén” létrejött az az időleges hatalmi megosztottság, amit parlamentáris demokráciának neveznek. A másikon maradt a tovább élő diktatúra, az interregnum korának édes kis rövid történelmi életű szülöttje, annak „rendszerváltott” metamorfózisaival, mondjuk a magyar familiáris középkor szocialista, később álkapitalista megfelelőjével.
Hogy ez vagy az, tulajdonképpen édes mindegy. Az is édes mindegy, hogy a potméter merre tolódik. Nem tolódhat olyan sokfelé, mert innét csak visszafele van. Aztán onnét is visszafele, ameddig… Hiába a szervezetileg jó működés, ha ez a szabály. Ha ez konstatálható, mert egy szakaszon csak ez lehetséges. Szépen vissza a zűrzavarba. Ezért mondtam, és mondom, hogy ez a világ nem a centrális hatalomgyakorlásnak kedvez. Nem „uralomnak”, mert ahhoz fensőbbség szükséges. Vertikum, kedves Olvasó.
És ez az, ami per pillanat nincs képben. „Kibászták velünk, mágyárokkál, de mindegy, urám, én elmennék mágávál biciklizni!”, írja Bartos Tibor Kassákkal való beszélgetéséről a Magyar Szótár előszavában.
Hát ki, de nem csak velünk, mágyárokkál. Menjenek Önök is biciklizni, ha tudnak és szeretnek, egyebet úgyse nagyon lehet most tenni.