Gaál Péter: Kutyák és virágok

Nézegettem saját régi fényképeimet. Saját magamról. És nem az jött elő, amit vártam, hogy csorog a nyálam, visszasírandó azt az önmagamat. Nem is én jöttem elő.

Hanem azok az idők.

Itt még”, „itt már”, „és itt még nem tudtam, hogy”, de „itt már túl voltam rajta”. És a hátterek, amelyekből szintén nem én jöttem elő. Nők, pontosabban lányok, akik most a hátam közepére se kellenének, és nem azért, mert nem értékelem a szépet, bár már akkor is inkább az okosat értékeltem, egy libával ugyanúgy nem tudtam mit kezdeni, mint az érzelemmentességgel. Azért, mert innét visszanézve már csak díszletek, amelyeket semmi kedvem újra felállítani. Semmi kedvem ugyanahhoz a válogatáshoz, mit csináljak, de nekem az illatok mindig fontosak voltak, meg más dolgok, és az illatok bizony néha szagok, a más dolgok pedig nagyon mások, de ezek csak közelről derülnek ki. Hogy én még egyszer leüljek felesleges disputákra, és utána meghallgassam, hogy „milyen jó volt”, amiről már öt perc után azt kívántam, hogy bárcsak bele se kezdtem volna, és azzal töltsem az időmet, hogy bármivel, amivel nem kellene, mert már ezerszer elismételtem, és ezerszer levontam belőle a tanulságot.

A jóllakott ember nem tudja elképzelni, hogy milyen az éhes, és vice versa. Jóllakottan találják ki a legdrasztikusabb fogyókúrákat, éhesen meg ne akarjunk bevásárolni, mert ingünk-gatyánk rámegy.

Ha most megint el tudnék és el akarnék menni Görögországba – kivéve Ciprust, bár az nem Görögország, mert egyszem ikonikus helyem a világban –, vagy Olaszországba, talán – nagyon talán, de inkább nem – Izraelbe, a többi csak színfolt volt Afrika déli csücskétől India és Kína csücskeiig, a brazil Corcovado-hegytől a Yukatán-félszigetig és Taxcóig, az ezüstvárosig, onnét vissza Európa legnyugatibb pontjáig Portugáliában, és Estorilig, ahol tudjuk, ki élte le utolsó éveit, Isten nyugosztalja, habár nem fogja, mert van még némi ledolgoznivalója, tehát ha efféle helyekre el tudnék menni, és közben telne az idő – hogy a fenébe ne telne –, szívnám a fogam, és sajnálnám.

Ez az előbbi egyetlen mondatba sikerült, most látom csak. Hát akkor ez így marad.

Nem azért sajnálnám, mert megöregedtem. Nem is öregedtem meg. Ahogy az ember megöregszik, úgy kezd erre rájönni, hacsak nagyon nagy tévedésben nincs. Az ember ugyanis…

Változatlan.

Innentől viszont csak esszenciálisan ember, e pillanatban. Tükörkép, ahogy a Biblia mondja, mindjárt az elején, és a vége felé, már amennyiben az Újszövetséget is idecsapjuk. A Szeretethimnuszt még a teológián is felismertem, ez volt egyszer a mentőkérdésem, miután a Ninivén merengő Jónásnak árnyékot adó növénnyel (egy ricinusbokorral) csúfos kudarcot vallottam. De minek a tükörképe, amikor állandóan változik? Hát, édes Olvasó…

A tüköré.

A tüköré, ami egyformán befogad fényt és sötétséget, és mindent, ami köztük van. Azzal a krisztusi elfogadással, amihez csak az állatok elfogadása hasonlítható, hogy Curzio Malapartét is idekeverjem (Kaputt). A tükör nem berzenkedik, csak az, aki belenéz, és nem tetszik neki, amit lát. A tükörnek nincs ilyen problémája.

A tükör mindenkit és mindent befogad, majd… visszaad. Ha visszaveszik, csak ő maga marad, a tükör, bármit is lát benne bárki. A tükörnek egyébként minden darabja tükör. Minden darabja ugyanúgy tükör.

Ne aggódjanak, nem megyünk most bele a panteonokba.

Innentől bárki lehetek. Vagyok is. Mindig más. Eddig is így volt, nálam tudatosan, és különösen, a többiekről nem nyilatkozhatok. Egy kerekesszékben is lehetek maratonfutó. Egy üres szobában is lehetek bármely tengerparton. Én nem öregszem, mert kívül vagyok az időn. Ami nincs kívül, az valamiféle ideiglenes hordozó. Bármi lehetne. Lehet, hogy lesz is. Még egy gép is lehetne. Descartes „szelleme a gépben”? Nem. Inkább a megtestesült szellem, amely nem lévén halandó, mindig megőrzi saját esszenciáját, ha pedig egyszer felbomlik, másban őrzi meg. A sánta kutya is kutya. De hogy a kutya mitől kutya, a virág mitől virág, ha hervadt, ha bimbós, ha kinyílt, ha elvirágzott, azt meg nem mondja semmiféle természettudomány.

A kutyaság, virág-mivolt nem analizálható, és nincs alávetve a fiziológia semmilyen törvényének.

Nem leszek itt Önöknek Baranyi Ferenc. Nem maradunk a felszínnél. Nyugodtan sajnálhatok bármit, nosztalgiázhatok bármin, noha én azt sikerek után szeretek csak, akkor még a kudarcok is jólesnek, sőt, azok esnek csak jól igazán. Azt gondolom most, hogy ha majd a halálos ágyamon fekszem, ráérek felidézni mindent, arra mindenképp jók lesznek, hogy ha nem esem pánikba, elnyammogjak rajtuk, és elvonjam saját figyelmem. Jób halálát azért irigylem. Vagyis nem irigylem. Ő az élettel betelve halt meg, én saját magammal kitelve szeretnék meghalni. Úgy, mintha úri hóbort volna, és nem is csak „volna”. Miután elvégeztem, amit nekem el kell végezni. Rég rossz, ha valamit ezen kívül sajnálni fogok.

Pedig fogok. Már most is sajnálok, de nem ezt vagy azt a dolgot.

Ha sajnálok, akkor mindig valakit sajnálok. Lehet állat, lehet ember, még növény is lehet. És ebben a körben én éppúgy benne vagyok, mint más. Hiszen én is más vagyok, ha elolvasták pár bekezdéssel feljebb.

Ó mégis több erőd volt:

kitörtél, bárha félig,

lehet, nem hit vezérelt,

csupán felismerés vitt,

a fényt nem vágyta szíved,

csak szükségét belátta,

ha így esett, ha úgy volt –

sehogy se volt hiába. (Baranyi Ferenc: Elindulás)

Kit érdekel, hogy hiába volt, vagy nem volt hiába?

Most, így éjjel egy és kettő között, azt gondolom, hogy még csak tanulságnak se volt jó, ami eddig történt. Ha tanulság lenne, akkor azért lenne tanulság, hogy valami más történjen. Olyan érzelgős banalitásokat, hogy valaki boldog volt, vagy nem volt boldog, mit csinálna most másképp (és ugyan miért? abból is lenne valami, aztán abból is, és abból is, és így tovább, de hol a vége?), mit nem, elrendezte-e, amit maga után hagy (lehet azt elrendezni? meg lehet mondani, mi következik? meg: nem az), nem mondok, mert ez mind merő feleslegesség és léleknyugtatás. Csakhogy a lélek olyan, mint Sztálin volt: nem lehet rá hatni érzelgősséggel. Se hősi pátosszal. Budapest ostrománál a gödöllői kastélyba bekvártélyozódott Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall mindig lövöldözést rendeztetett az udvaron, amikor Sztálinnal beszélt telefonon, és a Hozjájin (Gazda) jelentések nélkül is mindig tudta, hogy nem az arcvonalról hívja, de se ez, se az nem érdekelte. Az se érdekelte volna, ha a marsall hasában golyóval veszi fel a kagylót, és az se, ha egy „hadi bárisnya” vagy frontfeleség ágyában. A lélek nem az a rumba mártott kockacukor, ami Edgar Allan Poe költészete volt. Azt csak ráaggatják.


Hát akkor mire volt jó? Mire lesz jó, ami még történni fog velem? A történet, úgy vélem, semmire. A történetek arra jók, hogy elmeséljék az unokáknak, szépen kiszínezve, mint a messziről jött emberek általában, vagy a barátoknak, akik közben a saját fantazmagóriáikon gondolkodnak, és ha sok jó végszót kapnak, úgy mennek haza, hogy „pompás disputa volt”. A történetek arra jók, hogy summázni lehessen őket. Nem tartalmilag, hanem esszenciálisan. Tudják, ami a kutyákban és a virágokban a lényeg, kivonva az egészből kutyát is, virágot is.

A lovakat hagyjuk meg Malaparténak és az Istennek, akinek előbbi szerint csak ők sikerültek.

És még a tavasz, na persze.


Oszd meg másokkal is!