Néha kifejezetten sajnálom a kedves Olvasóimat. Amikor tudom, hogy írhatnék bármit, de nem írok, mert akkor kiesek abból a gondolati körből, ami a Malom.
Nehezen megy nekem az összefüggő, sokoldalas munka.
Az én igazi műfajom nem a Háború és béke, hanem a rövid esszé. Sokaknak persze az se rövid, de mégsem kétszázezer szó, vagy majdnem annyi, ami a Malom lesz. Az pedig, hiába beszél nekem az én kedves barátom bármit, nem vallásfilozófia, mert ebből csak két összetevő nem stimmel, a „vallás” és a „filozófia”. Filozófia az általa olyannyira szeretett – mégis életidegennek tartott – Kant. A Malom nem filozófia, hanem ha olyan értelemben nem, mint az ember életében bármi.
A bárminek is vannak fokozatai. De e bármi nélkül a legegyszerűbb ember se tud emberként megmozdulni. Az ugyanis már az állati lét.
Hogy miért nem vallás, ami pedig néha az én szóhasználatommal is vallás: mert a „vallás” csak „megvallás”. Confessio, ha latinul szeretnék, és nem „religio”, „visszacsatolás”, de erről már annyit beszéltem – és lám, hiába –, hogy nem ragozom tovább. Ami pedig a Malmot illeti, ott minden csak illusztráció. A Nullát ugyanis…
… nem lehet kifejezni. Kifejezni csak valamit lehet.
Oké, de ha egyszer „senki nem világosodik meg tőle”? Az se lenne baj. Azt mondják, hogy a jó asztrológusnak egyetlen képletet kell ismernie, de azt élete minden pillanatában az akkori aktualitásának megfelelve, éspedig a sajátját.
Tehát az se lenne baj, azonban nem így van. Én nem szeretek ilyen kifejezésekkel dobálózni, mint a „megvilágosodás”, éppen elég nekem a „felvilágosodás”-nak nevezett elsötétedés, szebben az a demens történet, amikor egy egész alma nem fér be egyben a szánkba, ezért először kettévágjuk, ez eddig rendben is van, de utána az egyik feléről elfeledkezünk. „De a megvilágosodás más!” Bizonyára. Keresztény megfelelője a „megtérés”, görögül meta(g)noia (kreált szanszkrit kifejezéssel „vipari viparjája”, „a kifordultság visszafordítása”), egy újabb sziruppal leöntött valami, ami eredetileg egy önmagából kifordult (megfordult) látás visszaállítását jelenti. Nem kétlem, hogy meg lehet világosodni egy pofontól, vagy a rizsestálka elmosása közben, a kiváltó ok minden bizonnyal lényegtelen, hisz kinek a pap, kinek a papné, tehát ugyanez vonatkozik a megtérésre is. A kérdés első esetben (számomra) csupán az, hogy mennyire, második esetben meg az, hogy hova.
De ne feszegessük ezeket.
Tehát ilyenektől, mint amiket Kant írt, meg én (eszemben sincs egy szintre hozni kettőnket, bár-… szóval „bár”, mert a Malom közben számtalanszor belefutok, hogy mindenki, aki hajlandó konzekvensen gondolkodni, nagyjából ugyanarra tart, legyen görög, római, egyéb európai kortól függetlenül, zsidó, arab, perzsa, kínai, japán, et cetera), senki nem világosodik meg. Ez a következő alaptévedés, ugyanis itt is elválaszt két dolgot: a megértést és a befogadást. És újabb két dolgot: az egyént és a kollektívát.
Nem kell megérteni, amit befogadunk. Valójában be se kell fogadni, csak a valóságnak nevezett lét egyik formájából a másikba kell átugrani: a potenciálisból a látensbe. Minden ott van mindenkiben. Ha már egyvalakiben ott van, akkor mindenkiben is ott van. So oder so, így vagy úgy. Már szégyellek Jungra visszautalni, mert egyszer csak jön egy okos ember, és azt mondja, hogy „az újabb kutatások szerint…”. Pedig ez is mindegy. Jung is csak kínlódott, ahogy mi is kínlódunk. Nem így kell összehozni a materiálist az immateriálissal. Nem is kell őket összehozni, végképp nem bármiféle okság talaján. Nincs „valódi” világ, objektív is csak mint fikció.
Amíg el nem vetjük.
És ha nem vetjük el? Akkor ragadunk a világ egyik felén. És ha elvetjük? Akkor meg a másik felén ragadunk. Mikor nem ragadunk sehol (már megint az a fránya „nulla”)? Akkor, ha a fikciót is megtartjuk, és az immateriálisat se vetjük el. Ha…
… szintetizálunk.
Nos hát. Ha bárki bármit leír, csinál, mond, és ez Kantra és a Malomra is vonatkozik, valamiképp megmarad. Akkor is megmarad, ha a szó elszállt, a betűt elégették, a tettet elfeledték. Akkor is megmarad, ha soha senki más nem látta, hallotta. Ezért mindegy nekem, hogy kiadják-e a Malmot, vagy nem adják ki. Egy kis hiúságtól én sem vagyok mentes, de az igazán csak kis hiúság már. S ha mégsem? Ha mégis valamiféle „kézzelfogható” (brrr) közkinccsé válik valahogyan? Akkor ki világosodik meg tőle? Itt van az utolsó alaptévedés, amit ebből a reakcióból ki lehet hozni: az ugyanis, hogy mitől? Emlékeznek: nem az a kérdés, hogy „miért”, hanem az, hogy „mi”. És a „ki”, tromfol rá az Olvasó. Ó, dehogy. A „ki” annyiban számít, hogy „hogyan”. A „hogyan” viszont a „mi” szubjektív függvénye. Nem kell érteni. Úgy végképp nem, ahogy én értem. Hiszen az nekem szól, ez meg nem nekem. Éppen elég, ha rizsestálka. Vagy felmosórongy, a pofon mégiscsak erős volna. Innentől jön a „mennyire”, de az már ne legyen az én gondom.
Minden kétarcú. Így is kétarcú, meg amúgy is. Itt a kétarcúság abban mutatkozik meg, hogy az egyik arcát ennek mutatja, a másikat amannak. Az egyik arca a tartalom, a másik arca az érzet. Az egyik arca a rációnak szól, a másik az intuíciónak.
Aztán tőlem bárki egyszerűsítheti a világot, ami felfoghatatlanul bonyolult. Végtelenül, ha úgy jobban tetszik. És nem, de az már a másik vonal. Az már nem a bárgyúságban végződik. Ez, sajnálattal és tisztelettel…
… igen. Legyen bármilyen okos is valaki.