Vagy pénteki limonádé. Elnéztem a szigeti képeket. Egy aggtól eltekintve a fiatalokat. Fiatalabbakat. Ha a negyvenes fiatalnak számít, még azokat is. Akiket a sajtófotósok lefényképeztek. Tehát elnéztem az embereket, mivel ez majdnem strand.
És utána megnéztem a hetvenes években készült strandfotókat, hogy én vagyok-e szenilis, vagy nagypapa katonaemlékei, vagy kezdődő demencia és nagypapa katonaemlékei.
De nem.
Valójában ki se kell menni egy strandra. Nekem pláne nem, mert napi gellérthegyi túráim során – Istenkém, ez van közel, és itt tudok egy legalább tizenkét-tizenöt kilométeres sétát abszolválni úgy, hogy egy domb is legyen benne, jó, nem elég hozzá a Gellérthegy, de ő a domb – mindig elhaladok a Gellért fürdő nyitott medencéi mellett. Ott, ahol esténként különböző G, H, I, J, K rendszámú roncsok szoktak leparkolni, tele fürdőnadrágos utasokkal, akik kommandósokat megszégyenítő gyorsasággal vetik át magukat a kerítésen.
Sirályként kádba csobbanok, mondtuk régen, már a küszöbről startolva a fürdőszobában. Na, itt is ez van, csak a kerítés a küszöb, a medence meg a kád.
De tulajdonképpen nem kell fürdő sem. Így nyáron elég az utcára kimenni. És akkor azt látja az ember, hogy olyasmik jönnek vele szembe, mint gyerekrajzokon a napocska. Esetleg az emberfigurák. Plusz néhány óriáskörte. Egyre több óriáskörte. És ez nem a bőségtől van, hanem valami egészen mástól.
Még a lányok csak-csak. Vagyishogyhát. Hímnemnű lévén, meg szoktam nézni őket. Mindig is megnéztem, most miért ne nézném meg? A lábakat elsősorban. Jó, másodsorban, de akkor tényleg a lábakat. Ha kínai – én még életemben annyi rossz lábú nőt nem láttam, mint Kínában, tulajdonképpen egy jót sem, most itthon már látok néha jót is, és nem mondom, hogy ők keverékek, mert mélyen tisztelem nagy vezérünk gondolatvilágát –, ha fekete, ha fehér. Férfiakat nem nézegetek, de azért ők is szembe jönnek. Bermudaféleség, egy póló, nulla váll, nulla lábizom, van viszont pocak. Mindenkin. Szinte mindenkin. Nekem egyszer azt mondta valaki, hogy ő szereti a tiszteletreméltó embereket. Tehát a tiszteletre méltóság egyenesen arányos a zsigeri zsír mennyiségével, állapítottam meg.
A hetvenes években készült fényképeken viszont alig látni ilyesmit. Elvétve látni. És emlékszem is, mint nagypapa a katonaéveire. Voltak jó női lábak is. Ha megnéznek egy ifiparkbeli fotót, Önök is láthatják. Nem voltak műmellek. Műszájak. Műfenekek. Botox. Putyin. Ja, ő csak eszembe jutott valamiért. Kortikoszteroid viszont volt.
Nem, az nem anabolikus szteroid. Az közhasználatban nem nagyon volt még divatban, csak élsportolóknál és az NDK-s úszólányoknál, tesztoszteronnal és növekedési hormonnal feltuningolva. Nekünk maximum Nerobol jutott (bár az is tesztoszteron volt), hamisított receptre. Meg Robébi. Robébi A, Robébi B. Fehérjepor zacskóból, az edző adagolásában.
„Láttad azt a nagy dögöt?” – kérdezte egy konditermi kolléga a minap egy cirka kétméteres lányról. „Egyetlen porcikája se valódi.” A konditermi kolléga a kevés ritka kivételek egyike. Volt válogatott vízilabdázó, megfelelő méretekkel maga is, túl az ötvenen. Na, rajta aztán nincs pocak. Edz, szaunázik, eddig én is, aztán ő bent hagyja a cuccát a szekrényben, a Corvintól kifut a Kopaszi gátra, onnét a Dunaparton elfut a Margitszigetig, majd vissza, én megyek valamelyik túrámra. Ott, a terem öltözőjében egyébként ugyanazt látom, amit az utcán, illetve amit a teremben trikó által eltakarva. Ha külföldi, ha nem. A férfi pocakos, a lányok jó része dundi. Böcsületükre legyen utóbbiaknak mondva, köztük sokkal jobb az arány.
Miért jöhet egy pocakos férfi edzeni? „Hogy ne legyen pocakos.” Ez volna a logikus, de nem ezért jön. Vagyis nem ezt csinálja. A telefonját bizgeti órákon át. Foglalja a teret, hogy egy újabb orvosi műszót használjak.
Ez az Ülő Bika effektus. Tiszteletbeli bika, mert a valódi kiröhögné.
Még mielőtt azt mondanák, hogy könnyű nekem pofázni: öt éve kilencvenkettő, hét éve százöt kiló voltam. Életemben egyszer, de annyi. Még képem is van róla, és nem teszem fel sehova. Huszonhét éves koromig viszont, ha megfeszültem, se tudtam hetvenkettő fölé menni. Aztán elkeveredtem a Spartacus edzőtermébe a régi Bartók mozival szemben, elkezdtem testépíteni, és úgy felépült rá tíz kiló zsíros izom, hogy öröm volt nézni, azaz bánat. A vastag teológus, mondta rólam akkor Bartos Tibor író-műfordító. Innentől hol le, hol fel, de legalább küzdöttem. És legalább…
… legalább nem zsigeri zsír volt.
Miért hát? Miért ilyen mindenki, ha edz, ha nem? Vagyis a fiatalok? Mert, visszatérve a terembe, negyventől felfelé sokkal jobb az arány. Sokkal-sokkal jobb. Vagyunk körülbelül – most számolok – mondjuk tízen. Ebből egyedül én a korosztályomból. „Kitartó vagy és fegyelmezett”, írta nekem két napja egy régi hölgyismerősöm. „Á, dehogy. Tudod, a megszokás és a reflux”, válaszoltam. Nem a hiúság. Lehetne, de ezúttal nem. Azt másra tartogatom. Az említett kettő, és hogy utálom a hamburgert. Minden húskészítményt, ahol nem a húson, hanem a készítményen van a hangsúly. Jó, a szarvas-dámvad kolbászt és szalámit vagy szarvasbélszínt nem utálom, ettem belőlük mostanában eleget, hála az én Gabi barátomnak, de abban lámpással se lehet olyasmit találni, mint a CBA szalámiban.
Minden olyan szart utálok, amire a mai ember nagy része kénytelen ráfanyalodni. Nem volna kénytelen, ha neki is bejönne egy jó kis gasztrokardiális szindróma, reflux megspékelve, pluszban szeretné a hátralévő idejét, amiről ma azt gondolja, hogy gyakorlatilag korlátlan, a lehető legbékésebben eltölteni, hogy csinálhassa a dolgát, de így mégiscsak kénytelen. Meg ezt szereti.
Na, ez utóbbi már teljesen az ő kompetenciája. Itt kezdődik az életidegen filozofálás: hogy mi a fontos, és miért. Mire ez az egész vircsaft, és lehet-e úgy is jól érezni az embernek magát. S ha lehet, min kell változtatni ahhoz, hogy tényleg lehessen. A koordinátarendszeren, mondanám, de ameddig az örök élet van a képben, addig az van. Meg ameddig nincs se reflux, se megszokás. Nagy vezérünk ugyan próbál segíteni, úgy, hogy eleszi, de sajnos az egészségeset eszi el. Az egészségtelen marad, és mindinkább az marad, mert a tömegnek, amin élősködik, az lesz a megfizethető. Nem a hamburger, persze, a szalonna sem, a pacal sem, a töpörtyű sem, de végtére is mindegy. A zsírsavakkal és térfogatnövelőkkel megbolondított polivinil-klorid se adja alább hízlalás tekintetében.
Vidám dolgok ezek.
Pardon, szomorúak.