A mai napon nem lehet orosz vonatkozású dolgokról írni anélkül, hogy meg ne említsük Mihail Gorbacsov temetését: az utolsó szovjet pártfőtitkárt és egyben egyetlen szovjet elnököt ma helyezték örök nyugalomra a novogyevicsi temetőben.
A búcsúztató kesernyésen zajlott, nem csak azért, mert váratlanul megjelent rajta Orbán Viktor Schmidt Mária, Orbán Balázs és Deutsch Tamás kíséretében, letették a kegyelet virágait, kondoleáltak a családnak és tíz perc múlva ott sem voltak, de azért is, mert kevesen mertek elmenni a moszkvaiak közül az eseményre. Ahogy a Meduza szerint az egyik névtelen résztvevő mondta: „Millióknak kéne állni ennél a koporsónál, és ezrek is alig jöttek el”. Ilyen világ járja most Moszkvában, sajnos. Magát az orbáni látogatást ma már elemeztem máshol, nem ismételném magamat.
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin például nem tüntette ki jelenlétével sem a búcsúztatót, sem a temetést, hiszen egyfelől sürgős (telefon útján zajló) tárgyalni valója támadt Erdogannal, másfelől meg kitüntetett mást. Egészen pontosan posztumusz tüntette ki Ivan Neparatovot „egy különleges katonai művelet feladatainak végrehajtása során tanúsított bátorságáért és hősiességéért”. De ki volt ez az Ivan Neparatov?
Ivan Neparatov orosz fogoly volt, akit gyilkosság, rablás, emberrablás, zsarolás és más bűncselekmények miatt 25 évre ítéltek. Őt és nyolc bűntársát 2013-ban ítélték el. A nyomozás szerint 2009 és 2010 között öt embert gyilkoltak meg a Moszkvai Terület Szergejev Poszad körzetében. A halottak közül néhányan az adósai voltak, míg másokkal rablás közben végeztek – közölte a vizsgálóbizottság. Neparatov halotti bizonyítványa szerint augusztus 5-én halt meg a Donyecki területhez tartozó Bakhmut közelében, a fején keletkezett repeszsérülés következtében.
Igen, egy rablógyilkosról van szó, sőt, rablógyilkosok vezéréről, aki mostanáig már kilenc évet ült a huszonötből, és úgy érezhette, sok lesz neki a maradék tizenhat, inkább beállt a Wagner-csoport rabokból toborzott egyik egységébe. (Mellesleg: ő már a második volt elítélt, aki halála után kitüntetést kap). Mindenesetre gratulálok Vlagyimir Vlagyimirovics ízléséhez: ha nekem kéne választani Mihail Gorbacsov temetése, illetve aközött, hogy Erdogannal tárgyaljak és halott rablóvezéreket tüntessek ki: inkább a temetést választanám. Az sem víg mulatság, de legalább nem kap tőle hányingert az ember.
És az is jó kérdés, hogy egy ötszörös gyilkos aki egyenesen a legszigorúbb rabkolóniáról érkezik, mennyire lehet hasznos bármilyen hadseregnek? Az sem utolsó szempont, hogy a reménytelen helyzetbe kerülő civilek vagy velük szemben álló katonák ezek után miképpen adják meg magukat egy olyan fegyveres erőnek, amelynek tagjai között szép számmal akadnak hivatásos bűnözők is?
Persze, nem csak a rabokat toborozzák, hanem a kamcsatkai halászokat is. A Sibir.Realii számolt be arról, hogy Kamcsatkán egy magát katonai komisszárként bemutató férfi felajánlotta a halászoknak, hogy írjanak alá katonai szolgálatra vonatkozó szerződést. A Jelizovo város, valamint a Jelizovszkij, Szobolevszkij és Uszty-Bolsereckij járások állítólagos katonai komisszárjával folytatott beszélgetés felvételét névtelenséget kérve adta át a szerkesztőségnek az egyik halászati üzem alkalmazottja. Az illető egyébként valószínűleg az volt, akinek mondta magát. Úgy érvelt, hogy:
„Az idei halászati idény nem mindenkinek kedvezett. Ezért lehetőség van arra, hogy hat hónapot a hadseregben szolgáljanak, és utána visszajöjjenek halászni.”
Már persze az mehet vissza halászni, aki életben marad. És nem nyomorodik meg. Az ismeretlen férfi azt állította, hogy a szerződés aláírása után a területi kormányzó azonnal 100 ezer rubelt fog fizetni a halászoknak. Az újság egyik forrása azt állítja, hogy a halászok közül főleg az üzbég állampolgárokat toborozták aktívan a háborúba, magas béreket, fejadagot és amnesztiát ígérve azoknak, akiknek nem büntetlen az előéletük.
Hát, fényesen fog kinézni maholnap az orosz ármádia. Egy blatnoj (szervezett, hivatásos bűnöző), egy üzbég halász Kamcsatkáról… ehhez vegyük még, hogy kiképzésre nincs idő, a felszerelés pocsék, és így az újonnan létrejövő alakulatok nem igazán motiváltak, de idejük sincs közösséggé alakulni, összekovácsolódni, olyan hamar mennek a mészárszékre.
Az előbb majdnem kifelejtettem a csecseneket is, akikre ebben a háborúban Moszkva a mumus szerepét osztotta, Kijev pedig „Tik-Tok harcosoknak” nevezi őket, mellesleg joggal. Ugyanis a csecsen egységeket komoly harci feladatra csak a háború elején vetették be, akkor módjukban állt igazolni alkalmatlanságukat és ezt meg is tették: azóta inkább csak „lezáró alakulatnak” használják őket vagy a civil lakosság terrorizálására. Aki ne tudná: a „lezáró alakulat” az az egység a frontvonal mögött, amelyik főbe lövi a harcból esetleg menekülő saját bajtársakat.
Nem is sokan szeretik őket a saját oldalukon sem, volt már fegyveres összetűzés, nem is egy csecsen és burját csapatok között, a legelső épp a zsákmány miatt, a többit már a közöttük egyre növekvő rokonszenvnek, vonzalomnak lehet tulajdonítani. Pedig Kadirov, Csecsenföld oroszbarát vezére számlálatlanul küldi a polgárait a harcba, ki valóban önkéntes közülük, kit zsarolással, fenyegetéssel, miegyébbel kényszerítenek egyenruhába. Most is négy csecsen hadosztály kiképzése folyik.
Vagy ki tudja, mi lesz most már. Ugyanis Kadirov ma igen különös Telegram-videóval lepte meg a közönséget, amin szokása szerint vigyorogva röhögcsélve előadta, hogy a lemondás gondolata foglalkoztatja.
„Barátaim, ma megtudtam, hogy valójában én vagyok a „leghosszabb ideig hivatalban lévő” az Orosz Föderáció alkotóelemeinek hivatalban lévő vezetői között.
Én magam is észrevettem, hogy túl sok időztem hivatalomban. Csecsenföldön van egy mondás: „Bármilyen szívesen látott és tisztelt személy is egy vendég, ha időben távozik, az még kellemesebb”. Azt hiszem, az én időm is eljött, mielőtt kirúgnak. Kiderült, hogy öreg vagyok, valaha fiatal voltam, tapasztalatlan, és most is az vagyok, tapasztalatlan, de a fiatalságom elment, elszállt valahová.
Úgy gondolom, hogy megérdemlem a határozatlan idejű és hosszú szabadságot.
Remélem, hogy támogatni fogtok és megértitek.”
Mielőtt bárkinek megszakad a szíve a szegény kis tömeggyilkos panaszaitól: Kadirov összesen 45 éves. A csecsen nép helyében meg nem kezdenék nagyon ünnepelni, mert ezt már eljátszotta párszor, például 2019-ben, 2020-ban, megnézte, ki örül a távozásának, aztán visszajött, mint a szélvész és az örvendezőknek családostól végük volt. Sőt: 2019-ben egy nátha miatt mondott le ideiglenesen, 2020-ban is orvosi kezelésre hivatkozott. De fenyegetőzött visszavonulással 2016-ban is, az is színjáték volt. Ahogyan a 2017-es nyilatkozata a Deutsche Wellének, amiben hasonlóan érzelmes húrokat pengetett, mint most:
„Egykor olyan emberekre volt szükség, mint én – hogy harcoljanak, hogy rendet teremtsenek. És ma rend, tisztelet, megértés van a társadalomban, Oroszországban. Elismernek minket orosz állampolgároknak.”
Őrá mondjuk még soha és sehol nem volt szükség, egy rejtelem az is, minek született meg, bár valami célja csak van annak is: de annyiszor adta már elő ezt az ócska kis hisztériát, hogy remélem, senki sem hisz már neki.
Régebben az állandó hazudozásai, háryjánoskodásai miatt szívesen neveztem a háború bohócának.
Túloztam. Ő inkább Csecsenföld és a háború tehetségtelen ripacsa.
Mára ennyi hír jutott, hagyjunk munkát holnapra is.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!