Csak egy kis fantáziálgatás, szívükre ne vegyék. Önök, kedves Olvasók, annyi mindent elfogadtak már, hogy eggyel több vagy kevesebb nem fog megkottyanni. Elfogadnák a királyságot is, amiben nincs is semmi rossz, ha autentikus. Ha háromszáz? dehogy, legalább hatszáz évvel ezelőtt lenne most.
De nincs.
És miért is pont király lenne a nekünk megfelelő? Vagy gyula, egy kendével karöltve? Császárt azért nem írok, mert ha így folytatjuk, az nemsokára lesz, jó, cárnak fogják hívni, esetleg még mindig elnöknek, de ő csak a fölöttes hatóság lesz, nem a közvetlen. Hogy is nevezte magát Rózsa Sándor? „Kegyelmes paraszt.” És akkor mi van? De persze Ő soha nem gondolta magát annak, így aztán mégis olyan királyféle lesz. Gubernátor, a gázszerelője pedig nábob. Lehet mellette még országbíró, szolgabíró, kisbíró, visszatérnek a nemesi címek, lesz kegyelmes, tekintetes, nem sorolom, mert már megint elszaladt az idő, Önöknek meg holnap sabbat, akarom mondani szombat, bár a szemet hithű ortodox izraelitáknak is szabad mozgatni, csak ne munka legyen.
Ehhez még hithű ortodox izraelitának se kell lenni, de még szombatnak se, mi magyarok ebbe születtünk bele. Kedves lengyel barátaink is – tudja valaki, hogy ők most éppen micsodák nekünk? –, orosz barátaink is, orosz barátaink pillanatnyi ellenségei is, a többi szlávokkal, en bloc a Lajtától és Oderától keletre – addig, ameddig – élőkkel. Szóval, Önök edzettek, nap mint nap tovább edződnek, egészen addig, ameddig be nem látják, hogy nincs az égvilágon olyan anakronizmus, giccs, őrültség, így, szó szerint, nem képletesen, amit az emberek el ne fogadnának. Ma még furcsa, de majd megszokják a hivatalos aláírások alatt a főispánt is, Ő pedig nem lesz olyan szerény, mint Horthy Miklós volt. Ha a főispánt már megszokták, az istenkirályt is meg fogják szokni. Ő aztán biztosan nem szúrná ki a kedvenc lova szemét egy nyomorult konzulsággal. És nincs az az abszurd helyzet, amibe ne vihetné bele Önöket. Nincs az az abszurd magyarázat, amit komolyan ne vennének tőle.
Akkor én is nyugodtan fantáziálgathatok.
Napjaink slágere az ukrajnai háború. Hogy mi lesz belőle, pro ijesztgetésekkel és kontra ijesztgetésekkel. Pro teatralitással és kontra teatralitással. Engem a „náci” még megdöbbentett, nem a háború, hanem a háború indoklása, de engem az első migránsplakátok is megdöbbentettek, ez mi? kérdeztem, és nem értettem, de egy oroszt semmi nem döbbenthet meg, és lassan egy magyart sem.
Egyébként nem ezért írogatok itt most, miközben az óra lassan elüti a hajnali kettőt, hanem azért, mert eszembe jutott valami még késő délután, az utolsó tricepszgyakorlatom és a második hasazásom (valójában hátgyakorlat) között, fél lábbal már a szaunában.
Hogy hátha ez is mimikri, álcázás, oroszul maszkirovka. Mi maszkirovka? Hát ez az egész. De nem, mondtam magamban, az oroszok nem ilyenek, még egy lapos pillantású orosz tömeggyilkos sem. (Aki persze nem mindig tömeggyilkos, saját tágabb környezetében egyenként is szemelget. Alacsonyan repülnek a repülési intézetek rektorai, meg a kórházi páciensek, ha épp nem esznek meszet, azaz isznak radioaktív teát, hordanak novicsokos alsónadrágot, esnek saját késükbe, futnak saját pisztolygolyójukba, és így tovább.)
Azért meg kell jegyeznem, hogy az osztrák nyugdíjas úrvezető ötletében sokkal több fantázia volt.
Az oroszok olyanok, amilyenek. Ilyenek és olyanok. Anyukám a lényegüket legjobban kifejező sportnak a sakkozást tartotta, ő már akkor elég sok oroszt ismert, amikor az átlagmagyar egyet sem, vagy csak messziről, rendőri felvezetéssel láthatott párat közülük katonai teherautók platóján. Anyukám ismerősei viszont beteg tábornokok voltak, akiket ő kezelt, kapott is érte ezt-azt, amiről én tudhattam, egy metrózöld lemezjátszót, Moszkva parfümök – Polina Molotova slágerterméke – és bűnrossz bonbonok és csokoládék tömkelegét. Sehol köztük egy igazi marózsennoje, szovjet jégkrém, bár a hetvenes években az is létezett nálunk, kifejezetten olcsó pénzért a belvárosban, és az nagyon finom volt, azóta se ettem hasonlót.
Tehát anyukám szerint az oroszok csak nyugodtan igyanak, egyenek hozzá sós uborkát, és sakkozzanak. Lassú észjárású, lomha, vodka- és mahorkaszagú emberek, condráik alatt tetőtől talpig ellentmondásba burkolózva. A legnagyobb vendégszeretettől a legnagyobb kegyetlenségig, rendszer nélkül, ahogy lassan forgó eszükbe jut. Közülük kerülnek ki a világ legjobb balettáncosai, és legotrombább bérgyilkosai. A legvégsőkig képesek harcolni a hazájukért, aztán, amikor fogságba esnek, a legvégsőkig képesek harcolni a hazájuk ellen. Mintha egy álomvilágban élnének, még alkohol nélkül is permanens delíriumban, amelyben semminek nincs súlya, még saját otrombaságuknak sem.
Én pedig ezt a társaságot képzeltem el logikusnak. Mi több, lehet, hogy amit csinálnak most, abban tényleg van logika, mint a sakkban, fent a sakkasztalon. De aztán lekerül, a mahorkaszagú sötétbe, és megváltozik minden. Álommá válik, vodkaízű köddé, dülöngélő betűkké egy gyűrött papíron, ahol ha nincs sorvezető, egy értelmes szót se lehet kiolvasni belőlük.
A sakkasztalon viszont lehetett koncepció. Már a megnyitásban is, a kijevi repülőterek elleni támadásban elitcsapatokkal, keleten dagesztáni, csecsen, ingus, kalmük és egyéb ágyútöltelékekkel, akikre – akkor úgy volt – talán egyáltalán nem lesz szükség. Én is ugyanezt gondoltam, le is írtam, hogy a főcsapás nem dél és kelet, hanem észak. Az elitcsapatokat viszont már várták, és ettől kezdve maradt a kezdeti anyagfölény és az ágyútöltelékek, majd mindez elolvadt, mint a Kaukázus hava, ha majd a felmelegedés azt is eléri.
A Blitzkrieg nem orosz specialitás. Ahhoz nem orosz brutalitás kell, hanem német, német prezícitással kivitelezve.
Pár nap, esetleg egy hét, gondolhatta a Világ Ura előtte. Innentől mást kellett gondolnia. Latolgattam, hogy talán eleve, de elvetettem. Eleve csak elrendelnek, de nem a legjobb hivatásos katonák elvesztését. Most pedig innentől van. Akkor marad a szovjet recept, mert azt ismeri a legjobban. A szovjet recept a tíz-tizenöt-húsz éves kényszermunka volt a magukat megadóknak, és ez volt az enyhe, mert a nem enyhe náluk az agyonlövés. A másik szovjet receptet a záróosztagoknak becézett belügyi alakulatok jelentik, csecsenekkel helyettesítve: a visszavonulók legéppuskázása. A harmadik szovjet recept pedig a tömegtámadás, veszteségekre való tekintet nélkül, kiképzetlen vagy alig kiképzett katonákkal. A második világháború legkritikusabb napjaiban egy átlag szovjet vadászpilóta pár órát a repülőiskolában töltött, majd beültették egy gépbe és mehetett harcolni. A német pilóták Anglia felett már néhány Spitfire lelövése után ászoknak számítottak, a keleti norma ezzel ellentétben néhány száz gép volt.
De így is megnyerték a háborút.
Besoroznak most egymillió újoncot. Alig képzik ki őket, kapnak egy valamit, amivel lőni lehet, és irány Ukrajna. Meghal vagy megsebesül ott az egymillió háromnegyede, persze sok ukránt is magával víve a sírba. A túlélők már tűzben és nélkülözésben edzett veteránokként harcolnak tovább. Ha ugyanezt párszor megismétlik, és közben a hadiipart is felfuttatják, legalább a hatásos szintig, előáll(hat) egy valóban milliós, harcban született hadsereg, megfelelően felszerelve. És ez a hadsereg éri majd el a lengyel és magyar határt. Senki más nem kezd maga is mozgósítani az újabb és újabb orosz behívásokra válaszul, hiszen ez Ukrajna miatt van. És akkor, mondja a sakkozó a Kremlben, az a sereg már képes lesz arra, amire két keserves év után a szovjet is képes volt anno. Egyetlen dolgot nem tud belekalkulálni az egészbe: a motivációt. Legalább egy hazug eszmét, ami eszme. Az most ugyanúgy nincs, ahogy Miklós cár alatt se volt.
Akkor pedig marad a mahorka- és vodkaízű visszavonulás, a sebesült Bruszilov tábornok a hordágyon, a világnak pedig a remény, hogy a Kreml-beli tömeggyilkostól már idegen a saját halálra is vonatkozó orosz érzéketlenség.
Hogy legalább ennyi nyugatiasság szorult belé.