„A világ rosszul van összerakva.” „A világ csodálatosan össze van rakva.” Nem. A világ nincs összerakva. A világ véletlenszerű ismétlődések egymásutánja, úgy, ahogy ezek az ismétlődések megengedik, más-más képben kifejezve, egészen addig, ameddig a teljes spektrum egyszerre fel nem villan.
Képekben is el lehet mondani: ezek a mítoszok. Egyenletekben is: ez a fizika. Ami a végét illeti, előbb írják le egyenletekben, mint ahogy igazolni tudják, ha tudják egyáltalán. Mítoszokban, színes próféciákban már leírták.
Tapasztalni pedig csak kinek-kinek a saját életében lehet. Minden, ami velünk történik, az Univerzum történéseinek az analógja. Képekben élünk, mert mi magunk is képek vagyunk. Egy matematikai levezetés csak a fizikusokat és a matematikusokat nyugtatja meg, a levezetés erejéig. Onnantól a képek következnek. A tudomány adu-ásza, az igazolás alapja a kép. A megfigyelhetőség. Az ember, még a tudós ember is a képek primátusában hisz, nem a számokéban. Pedig a kép a szám, lerajzolva. A megjelenített szám.
A Kohelet, bárki is volt ő, rájött. Madách Imre is rájött. Vagy majdnem rájött. Az első, akit a magyar Biblia Prédikátornak nevez, ugyanoda jutott, mint a magyar drámaíró, csak amit ő hiábavalóságnak hív, azt Madách halálnak:
„A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.” (Az ember tragédiája, tizenharmadik szín)
Sokáig úgy éltek ezek a sorok bennem, hogy „az élet célja A küzdés maga”. Hogy nincs visszautalás az életre, mely szükségszerűen halálba torkollik. Mert ha nincs, ha elvágjuk a kettőt összekötő köldökzsinórt, akkor nem az lesz a szöveg értelme, hogy az ember célja az élet, mely küzdelem, hanem az, hogy az ember célja a küzdelem, amely – mintegy zárójelben – egyenlő az élettel. Megfordul a hangsúly.
Ha az ember célja a küzdelem, akkor a küzdelem célja bármi lehet. Mindegy. Hiszen a küzdés maga az élet, ahogy a drámában olvashatták.
A szó legszorosabb értelmében mindegy.
Mert nincs így? A célnak nincs abszolút értéke. Egyetlen célnak sincs abszolút értéke. De ha nincs cél, nincs értelem se. Az értelem célirányosság. Ez se abszolút, mert a cél létének a függvénye. Ha nincs cél, vagy azért, mert eleve nem tűzték ki, vagy azért, mert már elérték, megszűnik a cselekedet (küzdés) értelme is. Új célt kell keresni. És ha az a cél elérhetetlen? Ahogy Vörösmarty Mihály megénekelte a Csongor és Tünde ötödik felvonásában? „Elérhetetlen vágy az emberé, / Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!” Még taglalja is, ha ennyi nem volna elég:
„S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,
S remény vezérrel eltűrt, hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,
Bizonytalanság csalfa közepén?
Oh, hármas útnak kétes ál köre,
Mi más kebellel léptem föl reád,
Virág reményim reggelében akkor,
Most kínnal rakva, búval gazdagon
Az elhanyatlott szívnap alkonyán!”
Mit tehet az ember, ha a cél elérhetetlen? Mit kell(ene) akkor éreznie? Ugyanazt, amit a Jeanne d’Arc-ról szóló egyik filmben Jeanne javasolt hadvezérének, Gilles de Rais-nak, a későbbi Kékszakállnak, a két Béla (Balázs és Bartók) némiképp átvariált hősének? Tehát mit kellene éreznünk, ha a cél, amit magunk elé tűzünk, nem elérhető?
Mélységes hálát.
Mert akkor nem kell egy új célt kitűzni, aztán egy újabbat, és így tovább. Mert akkor nem a célon lesz a fókusz, hanem a felé vezető úton. Azon az úton, amiről azt tételezzük, hogy célirányos. Ha tudjuk, hogy a célt nem érjük el, vagyis nem reménykedünk benne, hogy (ebben az életben) elérjük, akkor megmarad valami olyasminek, mint a mennyek országa, vagy a nirvána (szó szerint „ellobbanás”, lásd még a második bekezdés harmadik mondatát). Akkor nem egy teljesítménytúrára rendezkedünk be, hanem egy tanulmányútra.
Madách nem azt mondja, hogy az élet célja a halál, hanem azt, hogy oda vezet. A Kohelet se mond mást. És egyikük se differenciál. Ha már Madáchot idéztük, idézzük a Prédikátort is, Károli fordításában:
„Minden olyan, hogy mindenkit (érhet), egyazon szerencséje van az igaznak és gonosznak, jónak vagy tisztának és tisztátalannak, mind annak, a ki áldozik, mind a ki nem áldozik, úgy a jónak, mint a bűnösnek, az esküvőnek úgy, mint a ki féli az esküvést.”
Szinte eretnekség. A Kohelet is érezte, próbálta is tompítani, de csak vissza kellett térnie ide. Egy dolog a Tan, egy másik a tapasztalat. Két mese, mindkettőnek megvan a logikája, a logika szerinti szűrője, és e logika csak szószaporításokkal szemben megengedő. Ami magát a tant és a tapasztalatot illeti: két dudás nem fér meg egy csárdában.
Vegyék komolyan, amit tilos komolyan venni, mert ha komolyan veszik, egy játékot vesznek komolyan, ami komolyan vétel nélkül nem játszható, tudniillik elvész a lényege. Nem lesz jó és nem lesz rossz, Ádám és Éva pedig az idők végeztéig szaladgálhatnak fától fáig a Paradicsomban, ami csak innét nézve Paradicsom, mert ehhez is ellenpontra van szükség. Arra az egy fára, amit nagy ívben ki kell kerülniük. Ha nincs Kígyó, ez az egész mizéria el se indul. Ha pedig nem indul el, nincs miből tanulni. Ha nincs küzdési kényszer, azaz bukás, nincs élet se. Ha nincs élet, nincs miért megsütni a rántottát, ami egyedül arra jó, hogy fenntartsa azt az életet, amely önmagában semmire se jó.
S ha nincs rántotta, nincs piszkos edény sem. Ha nincs piszkos edény, ugyan mit mondhatna minden valamirevaló zen-mester az élet értelmét tudakoló tanítványának?