Ma kicsit rendhagyó lesz ez a második rész, mert a hírekre adott néhány olvasói reakció alapján úgy látom, el kell magyarázzam, mi is az az „orosz milblogger”, miért fontos, mire használják és egyáltalán: hogyan működik. Meg mi a baj most velük.
Elöljáróban jelezném, hogy azok, akikről beszélek, specifikusan orosz jelenségek, a „milblogger” a világ összes többi országában egyszerűen olyan katonát vagy volt katonát jelent, aki blogot ír, rendszerint katonai témáról, hiszen ahhoz ért. Ezzel nincs is semmi baj. Az orosz milblogger meg ugyebár az orosz katonai témákkal foglalkozik.
Csakhogy ne feledjük: az Oroszországi Föderáció szinte állandóan részt vesz valamilyen fegyveres konfliktusban, direkt vagy indirekt módon, bevallottan vagy tagadva, akár a donbásszi milíciákat támogatja, akár Szíriában bombáz, akár Líbiában bukkannak fel titokzatos módon a Wagner emberei. Szóval ott különösen fontos ember, aki ért a katonai ügyekhez, vagy – elhiteti magáról, hogy ért hozzájuk, mint egyes magyar „biztonságpolitikai szakértők”, akik könnyedén képesek volnának összetéveszteni egy katonai térképet egy szabásmintával, és gondolkodás nélkül vezényelnének páncélos offenzívát a dekoltázstól a mellbevarrásig.
Az átlagos orosz milblogger vagy nyugalmazott katonatiszt, esetleg FSZB-s (bár ez utóbbi műfajban nyugalmazott nem létezik), vagy van némi sajtótapasztalata, esetleg volt már haditudósító, de azért a legtöbben tökéletesen dilettánsok a sajtóhoz és mérsékleten tehetségtelenek a hadtudományokban. Ebből lesz a kiváló kommunikációs szakértő! Ebből, ugyanis mindegyikük elkötelezett híve Putyinnak, harcos militarista és véresszájú orosz nacionalista, időnként rovott vagy szélsőjobboldali múlttal. Igor Sztrelkov például háborús bűnös is, ő volt a donyecki hadügyminiszter a maláj utasszállító gép lelövésének idején, és felelős a merényletért: sok év börtön vár rá, ha elhagyja Oroszországot. De ő legalább látott már háborút, mert a társai alig-alig.
Az orosz milblogger szférát, ami többnyire Telegram-csatornákon tömörül, magyar analógiával valahogy úgy tessék elképzelni, mintha Bayer Zsoltot, Nógrádi Györgyöt és Georg Spöttlét kineveznék a Megafon élére, az „influencereket” ők irányítanák, ők képeznék ki, ők irányítanák az egésznek meg a Mandiner kommentelői lennének a közönsége.
Ja, vagy ez már meg is történt? Nem tudom eldönteni.
Mindenesetre az orosz milblogger inkább propagandista, mint blogger, ahogy az orosz kormánymédia munkatársa is inkább az, mint újságíró. De mi szükség arra, hogy kétféle propagandista legyen? (Egyáltalán: egyfélére is mi szükség van?)
Az a helyzet, hogy Vlagyimir Putyin elnök igen nagy úr, sok mindent megtehet, de betegsége neki, hogy imádja és el is várja a népszerűséget, sőt, a feltétlen egyetértést. Az orosz választások mindegyikén csalnak például, de Putyin úgy akarja érezni magát, mintha nem csaltak volna. És úgy is tesz. (Nem ismerős valahonnan?) Tehát csillagászati összegeket költ az állami propagandagépezetre hivatalosan és nemhivatalosan ezekre az álfüggetlen – tehát látszólag hitelesebbnek tűnő – milbloggerekre.
Az ám, csakhogy ezek a foteltábornokok elszabadultak és már nem egyszerűen a propaganda eszközeként szolgáltak. Putyin hosszú ideig úgy tekintett rájuk, úgy kezelte őket, mintha ők lennének a „nép hangja”, és elmondatta, leíratta velük, mit is követeljen tőle az az istenadta nép. Hol ezt, hol azt, de leginkább totális háborút, aminek volt egy apró akadálya, konkrétan az orosz hadsereg, ami február 24-étől folyamatosan bizonyítja, miszerint katonai célokra nem igazán alkalmas szervezet. Hogy ezzel szemben mire alkalmas, azt nem tudjuk, de ha ilyen a világ második hadserege, akkor fényévekre van az elsőtől, és nem merném megmondani, melyik az első.
A kezdetben tervezett villámháború megtorpant a hosztomeli repülőtéren, és most már egészen kriminális állapotban van. Putyinnak viszont fontos nem csak a saját tévedhetetlensége, de a népszerűség is, annak ellenére, hogy az valójában nem számít: ilyenkor kell találni egy felelőst a veszteségekért, aki nem ő. Erre a célra leginkább Sojgu hadügyminiszter felelt volna meg, az ő elmozdítása tényleg népszerű intézkedés lett volna, ezért rá is uszultak a milbloggerek a Védelmi Minisztériumra, nem volt olyan hiba, amit fel ne róttak volna nekik, ráadásul többnyire még igazuk is volt: az valóban egy velejéig korrupt intézmény. Hogy mást ne mondjak, most is keresnek másfél millió elsikkasztott egyenruhát.
Igen ám, de nem csak Putyinnak lett volna érdeke Sojgu bukása. Hanem a Putyinnál is háborúpártibb, „héjább” ripacs bohócnak, Ramzan Kadirovnak és Jevgenyij Prigozsinnak, a Wagner-csoport tulajdonosának is. Ők egyébként a nem hagyományos hadviselés és a taktikai nukleáris fegyverek mielőbbi bevetésének a legnagyobb követelői is a Kreml falain belül. Talán Kadirovnak juthatott eszébe, hogy ha Sojgu megy, ki kerül a helyére? Mert ő speciel szívesen elfogadná a hadügyminiszteri tárcát. Korábban meg a Roszgvargyija főparancsnoka akart lenni, kezd szűk lenni számára Csecsenföld, szárnyalni vágyik, mind magasabbra.
Prigozsin is szeretne előbb szentpétervári polgármester lenni, de azt sem bánja, ha moszkvai lesz, aztán ki tudja? Putyin utódlása még nem megoldott… lehetne egyszer a Szent Oroszországnak végre blatnoj elnöke is. Tehát ennek a hatalmi klikknek nagyon jól jött a Sojgu és minisztériuma elleni bloghadjárat. Úgy éltek a milbloggerek, mint még soha. Két helyről is húzták a hatalmas pénzeket, a Kremlben vendégeskedtek, ha valaki azt mondaná, hogy aranytálból ettek: elhinném.
De a Hadügy miért nem vágott nekik vissza? Azért, mert nekik nincs ilyen bloggerparkjuk, és ahogy kinéz, a pénzt is szívesebben lopják el, mint költik propagandára. Ők az állami médiát használták többnyire, a milbloggerek haditudósításai még zavarták is őket, mert ők tudták, mit hazudnak másnap, a milbloggerek meg nem, így majdnem mindig kétfélét sikerült hazudniuk, ami szintén ártott a jó viszonynak.
Ráadásul az elmúlt pár hétben úgy tűnt: a bloggergárda el is ért bizonyos eredményeket. Az ukrajnai erők vezetésében volt egy csomó személycsere, a legfontosabb az, hogy a Szíriában tapasztalatokat szerzett Szurovikint nevezték ki az egész „különleges művelet” élére (bár mondjuk Dvornyikov, az egyik elődje szintén megjárta Szíriát). Az ember azt hitte volna, hogy Sojgu megy, Kadirov jön, és mondjuk Szobjanyin (Moszkva polgármestere) megy, Prigozsin jön.
Ehhez képest, mint az összefoglaló első részében is írtam, tegnap kelt szárnyra a pletyka, miszerint Geraszimov tábornok személyesen fordult részint a rendőri szervekhez, részint a Roszkomnadzorhoz, hogy „az orosz fegyveres erők lejáratása miatt” lesznek szívesek gondjaikba venni a következőket (a hír tegnap még pletyka volt, ma már bizonyosság):
-
-
- Kristina Potupcsik,
- Igor Sztrelkov,
- Szemjon Pegov (WarGonzo),
- Jurij Podoljaka,
- Vlagyimir Tatarszkij,
- Szergej Mardan,
- Igor Dimitrijev,
- valamint a GreyZone és a Rybar összes szerzője.
-
Ehhez még érdemes tudni azt is, hogy a GreyZone kifejezetten Prigozsin érdekeltsége, ahogy az egyelőre békén hagyott Reverse Side of Medal szintén, sőt, Prigozsin a múlt héten még önálló médiabirodalom építését is megkezdte.
Mai hírek szerint a vádiratuk már a főügyészségen van.
Mi történhetett? Több lehetőség is van, a legvalószínűbb, hogy Putyin az utolsó pillanatban átlátott a szitán, rájött, hogy akiket ő a közvélemény militarista-nacionalista részének befolyásolására küldött, teljesen át is vették a hatalmat e fölött a szegmens fölött, és ha nem vigyáz, a hadsereget is rövidesen ők, illetve az őket is dróton rángató Prigozsin-Kadirov duó fogja irányítani. Márpedig azt nem adja. Szép, izmos koncepciós pernek nézünk elébe, ha jól tévedek, és Radonyezsi Szent Szergej bocsássa meg nekem: nem fogom sajnálni a milbloggereket, akármennyit is kapnak.
Ezek nem a sajtószabadság mártírjai lesznek, hanem egyszerű parasztáldozatok a Kremlért folyó hatalmi harcban, ezek eleve nem írtak igazat, csak megnőtt a szarvuk és megpróbáltak minisztert csinálni, aztán ha sikerült volna, tán csinálnak királyt is. Minden pofon, amit kapnak, jó helyre megy, és ha ők pofoznák azokat, akik most ütik őket: az is jó helyre menne. A szabad és hiteles tájékoztatás nem szenved csorbát, mert ezek eddig is hazudtak, legfeljebb ők csorbulnak ki majd a büntetőkolóniákon.
Sztálini a helyzet? Igen: valóságos sztálini abszurd.
Még a vádlottakat sem lehet sajnálni, megérdemlik, amit kapnak, csak nem azért, amivel vádolják őket.
Ennyit a milbloggerek tündökléséről és bukásáról.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!