Gaál Péter: Finita la commedia

Eddig megúsztam. Mármint azt, hogy spiritualizmussal, okkultizmussal vagy – leginkább – babonasággal vádoljanak. Pedig nyugodtan megtehették volna, mert ezeket SEM vetem el.

Csak.

Meg kell különböztetni Jolikát, a szegedi „látóasszonyt” (fiktív név és hely, senki ne vegye magára), a „rejtett” metafizikai szférában tévelygő ön-beavatottat, a mindezeket gyíkokkal, laposfölddel, chemtraillel, ötezer éves tatárlakai és egyéb magyarsággal, Däniken-Nemerével, végtelenül buta és butító, ezeknél már csak unalmasabb „tudományos-fantasztikummal” (mínusz tudomány), némelykor képregényalapú fantasyval (mínusz fantázia) megspékelő ködszurkáló amatőröket (Latinovitsot valószínűleg a hideg rázná, bár egy kis pszichikai zavarért neki se kellett a szomszédba mennie) a… hát itt vagyunk bajban. Mert ha ki akarjuk deríteni, hogy ezek a jelenségek micsodák, akkor egészen biztosan lukra futunk. Azért futunk lukra, mert bármiről kiderülhet bármi, de azzal a toldással, hogy „nem az”. Minden magyarázat a Legyek Ura végső kompetenciájával egyenértékű, amit megspékel, hogy van ilyen csőlátás és van olyan csőlátás. A fent említett jóemberek-jóasszonyok Madame Blavatsky (akiről egyébként nem állítom, amit sokáig állítottam, hogy tudniillik minden vonatkozásban kókler lett volna, sőt) és társai hathatós segítségével kialakítottak-használnak egy „spirituális” halandzsát, olyan dolgokra, melyekről halvány lila fingjuk nincs, és nem is lehet. Miért vagyok én ebben olyan biztos? Ugyanazért, amiért a tudomány (a nem materialista, tehát nem prekoncepciós, azaz nem valláspótló tudomány) képes nemhogy beismerni, hanem alaptézisévé tenni a verifikációval, igazolhatósággal szemben a falszifikációt (Karl Popper), azaz cáfolhatóságot. Azt, hogy egyetlen tudományos tézis sem tekinthető véglegesnek. Ez egy alapállás. Ha pedig ez az alapállás, akkor kellő alázattal (az alázat realitásérzék) ki lehet jelenteni, hogy mindenről csak pillanatnyi véleményünk lehet azzal, hogy készek vagyunk bármikor elvetni. Még a dogmákra épülő kereszténységben (keresztyénségben) is megjelent, jelesül a Második Helvét Hitvallásban, miszerint ha valaki jobbra tanít, készek vagyunk elfogadni. Mármint a reformátusok, és nem készek, de azért leírták, és ez már valami.

Én nem csak leírom, tisztelettel. Rám is vonatkozik, erre is. Ez is csak egy vélemény. Tessék bebizonyítani, hogy ez és ez ezért és ezért lett olyan, amilyen. Nem azt, hogy valamilyen módon összekapcsolható a kettő (három, négy, öt, et cetera), hanem azt, hogy ez vagy az az… oka. Mert ez a legnagyobb hiba.

A végső ok keresése, ha a „végső” szót alapból nem vetjük el. Ha az egész kauzalitást nem az élet részének tekintjük, és nem azzal, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy maga az élet mire való?

Mert innentől rátettük magunkat egy horizontra. Vagy egy vertikumra, de ha nincs mellette horizont, előbbi esetben vertikum, akkor csak a fél világot fogjuk látni, és csak magyarázatokat fogunk tudni adni, nem gondolva a szakállas viccel, amiben a bócher kérdezi a rabbit egy Talmud-részletről, amit nem ért. „Megmagyarázom”, mondja a rabbi. „Ojvé”, így a bóher, „megmagyarázni én is tudom. De nem értem.”

Ráadásul, ha beismerjük, ha nem, ideiglenes magyarázatokat. Nem sokkal – semmivel – nem valóságosabbakat, mint amit egy brazil őserdei törzs reprezentánsa adna. És nem, nem a brazil őserdei törzs az etalon, ha az „eredeti” emberi gondolkodást szeretnénk elképzelni. Erre írta Hamvas, hogy ne keverjük a primitívet a primerrel. Már csak azért se, mert ha a brazil őserdei törzs volna közelebb a primerhez, akkor a ma regnáló egyéb vallásoknál is sokkal világosabbnak kellene lennie az összes szertartásának, márpedig nemhogy nem világosabb, hanem zavarosabb.

Viszont ezektől még a jelenség létezhet, csak ne bontsuk szét „spirituális” kontra materiálisra. Ha már a brazil őserdei törzs jutott az eszünkbe, ha kapnak egy műholdvevő rádiót, bármilyen rituálét kerítenek a bekapcsolása köré, és akárki hangjának nevezik a megszólaló hangot, az meg fog szólalni, és mondani fog valamit.

Amit aztán lehet tovább cifrázni.

Cirkusznak ugyanúgy lehet tekinteni ezt a földi világot, mint végső valóságnak vagy az éhezők viadalának a mennybe jutásért. Mintha általában mindháromnak tekintenék egyszerre, ki ennek, ki annak a függvényében, ki ezt a terminológiát használva, ki amazt. Van, aki dagonyázni szeretne benne a lehető legtovább, van, aki a lehető leghamarabb szabadulni akar. Van, aki élete végén legüres térbe kerül, mint Sztálin és Heidegger. A kvázi (bizony, kvázi) materialista, hetvenéves diktátor egy hajnali tivornyán elszomorodott: „Nem, én nem élek már soká. A fiziológia törvényei megváltoztathatatlanok.” A nyolcvanéves Heidegger se adta alább: az élet „lét a halál felé” (Sein zum Tode).

Mi végre volt hát az egész? Pont arra.

Nem véletlen, hogy a logikai igazságok tautológiák. Ha valaki a földön keres, a földön marad akkor is, ha a mennyet célozza, mert a föld a „menny” tükre. Vegetálás kontra kiábrándulás. A Zeuge, „holmik” heideggeri világában normatív intellektussal ez a két lehetőség kínálkozik. Norma alatti intellektussal bármi, majd a tudatlanul elégedett, illetve elégedetlen vég. Finita la commedia.

Egy játékban lehet veszteni is, és lehet nyerni is. Pénzt? Örömöt? Mindkettőt? És mi lesz azután? Mi marad, ha elköltjük a pénzt, és elszáll az öröm? Elkezdünk egy új játékot, majd megint egy újabbat, és így tovább? Hogy abbahagyjuk, vesztenünk kell, és mehetünk a Margit hídra, mint a fiú Arany János Híd-avatásában?

A nyerés a vesztés ellentéte. Nem tagadása, hanem ellentéte, mert a tagadása a nem nyerés. Amiben benne van a vesztés is, és a döntetlen is. Ez a kulcs. Ne dönteni akarjunk, hanem…

…tanulni.

Oszd meg másokkal is!