A mai második rész csak egy témával foglalkozik, de azzal alaposan, ugyanis kiváló eszmefuttatást találtam a Novaja Gazeta Europában, ami választ ad egy nagyon komoly kérdésre. Azt már tudjuk, hogy kivonultak az oroszok Herszonból. Azt még nem teljesen tudjuk, hogyan tették, sok még a fehér folt, a homályos elem – de a legkevésbé azt tudjuk, hogy miért tették?
Rendben van, katonai szempontból ez volt a leglogikusabb, és talán legemberségesebb is. Csakhogy az orosz hadvezetés pont ezeket a szempontokat szokta tökéletesen figyelmen kívül hagyni, és általában értelmetlen célokért áldoz fel nagy létszámú alakulatokat is akár, a civilek sorsa pedig annyira sem érdekli, mint a légypiszok a tavalyelőtti naptáron. Ha az lett volna a parancs, Herszont az utolsó utáni emberig védelmezik, és semmit sem hagynak belőle épen, ami magasabb harminc centinél: gondoljunk Mariupol sorsára.
De akkor miért adták fel mégis?
Hiszen Putyin számára ez hatalmas presztízsveszteség. Neki kellett volna a leginkább ragaszkodnia a város megtartásához, bármi áron. Nos, a magyarázatot Julia Latinyina, a kiváló orosz újságíró Jevgenyij Prigozsin varázsos személyiségében véli megtalálni.
Prigozsinból az utóbbi időben több is volt már, mint elég, a moszkvai és szentpétervári csapokból is ő jön, kezd az orosz közbeszédben valamiféle népmesei figurává válni, és nem egyértelműen negatív hőssé: igen, bűnöző, igen, gazember, igen, gátlástalan. Igen, aranybányái és őserdői vannak Afrikában, annyi a pénze, mint a pelyva, de „megvédi az orosz hazát a szükség óráján”, beveti a saját magánhadseregét, a Wagnert, milíciákat képez és védműveket épít Belgorod és Kurszk környékén (melyekre semmi szükség, ugyanis egyáltalán nem fenyegeti az Oroszországi Föderáció saját területét ukrán invázió – ellenkezőleg, ők szoktak más országokat megtámadni és megszállni), szóval valamiféle Robin Hood-romantikát kerített maga köré, ő a „jó haramia”, aki rabol ugyan, rabolgat, de védi a hazát is. Központot nyit az ifjúság számára, médiumokat vesz és alapít, nyilatkozik a világon mindenben és mindenkinek, Prigozsin itt, Prigozsin ott, Prigozsin mindenütt.
Ráadásul az orosz autokrácia rendszerében Putyin – aki most pont azt a szerepet tölti be, mint régen a cár – a bojári körök középpontja, mint a bolygóknak a Nap, ő veti rájuk a fényét, tőle származik a bojárokra ruházott hatalom, amit adhat is és el is vehet.
A háború kitörésekor például úgy tűnt, Sojgu védelmi miniszter és köre jut a legtöbb hatalomhoz, óriási lépéselőnybe kerültek a szilovikok frakciójához képest, amikben olyan figurák tömörültek, mint Prigozsin vagy Kadirov. Csak a katonai kudarcok és az ukrán fegyverek együttesen komoly rendet vágtak a tábornoki karban, ki elesett, kit lefokoztak, de olyan tán nincs is a hadsereg vezetésében, akinek a leváltása különösebb meglepetést keltene – illetve egyvalaki van: Szurovikin, aki mintha „védett állat” lenne, őt a mostani kivonulásért sem Prigozsin, sem Kadirov, sem a nyomukban lihegő katonai bloggercsorda nem támadja (Girkinnel az élen, aki most éppen, lássunk csodát, Prigozsinnak szervez önkéntes alakulatot Ukrajnában, míg valaki fel és el nem adja az ukrán hírszerzésnek, mert komoly vérdíjat tűztek ki a fejére), holott Lapint a harkivi visszavonulásért addig marcangolták, míg Putyin le nem váltotta, és azt se nagyon tudni, most hol van. Tény, hogy Lapin nem volt a legélesebb kés a fiókban, de ahogy a dolgok kinéznek, Szurvikin csak megismételni tudja Lapin kudarcait, ám emiatt őt nem bántják, sőt, mivel a herszoni kivonulást Sojgu engedélyezte, most kivételesen vele is kíméletesen bánnak.
Miközben mindannyian tudjuk, hogy a kivonulásról kizárólag Putyin dönthetett, aki azonban ép bujkál a nyilvánosság előtt, mert ő is érzi, hogy Herszonban nem győztek, hanem nagyot veszítettek.
De miképpen hasznos ez a kivonulás Prigozsinnak?
Oly módon – Julia Latinyina szerint – hogy most Herszonból kivonult körülbelül harmincezer orosz katona, mind harcedzett, tűzkeresztségen rég átesett harcos, a frissen mozgósított, újonc mobikok meg vagy elestek már, vagy sorsukra hagyták őket, tehát számoljunk az eredetileg negyvenezerből egy harmincezres hadra fogható és arra alkalmas állománnyal.
Hova fogják őket küldeni?
Nagyon sok lehetőség nincs. Mivel a Herszoni Terület sorsa nagyjából eldőlt, visszakerül Ukrajnához, most már mehetnek menteni a veszett fejsze nyelét, vagyis a Donbásszt. Ahol most véres állóháborút vív – a Wagner. A logikus az volna, ha az oroszok offenzívát indítanának Bakhmut-Szlavjanszk-Kramatorszk célpontokkal, aminek a célja a Szlavjanszk közelében található donbásszi vízellátó rendszer elfoglalása lenne, anélkül ugyanis a Donbássz lakhatatlan, és nincs stratégiai lehetőség a megtartására.
Ki nyerne tehát ezzel a hadjárattal, kinek volt égető szüksége a harmincezres erősítésre?
Bizony, Prigozsin, aki a Wagnerrel komoly előrenyomulásra ugyan nem képes – napi száz-kétszáz métereket mozog a front ide-oda, szóval nagyjából áll – de még így is jobb a teljesítménye, mint a reguláris hadseregnek. Ha ő erősítést kap – és nem frissen, akár utcáról berángatott, alkalmatlan civileket, hanem tapasztalt VDV-seket (légideszantosokat, bár ez a mostani helyzetben csak annyit jelent, hogy keményebb volt a kiképzésük valamivel, mint másoknak) – akkor válhat belőle a Donbássz Hőse és megmentője. A dicsőségben osztozik vele Kadirov és Szurovikin, ők lesznek a három dalia, mint a hősregében Aljosa Popovics, Dobrinya Nyikitics és Ilja Muromec.
A Wagner-csoport már most is Bakhmut közelében harcol, és az orosz hadsereg majdnem teljes tűzereje arrafelé összpontosul, 7:1 arányú előnyük van ott felszerelésben az ukránokhoz képest (bár az orosz tüzérség pontatlansága ezt az előnyt nagyon lecsökkenti), és naponta akár hat-tíz támadás is követi egymást, néha kétóránként. Ezt támogatná meg a Herszonból érkező erősítés, így lenne is esélye az offenzívának.
A trojka megdicsőül, Putyin elmondhatja, hogy „megmentették a Donbásszt”, tehát valamiféle sikert is be tud jelenteni, ami ebben a háborúban nagy szó, hiszen a hosztomeli repülőtér óta arról szól, hogy a haditervek kudarcot vallanak vagy csak nagyon ritkán, részben és hatalmas véráldozat árán aratnak némi sikert, ha Putyin nagyon erőlteti – és ha valóban győznek Prigozsinék – mondhatja, hogy „a különleges katonai művelet elérte célját” és kiszállhat végre ebből a háborúból, hogy egy gyökeresen megváltozott, ellehetetlenített és elszegényedett Oroszországot próbáljon meg utána talpra állítani, leporolni, majd rövidesen, kis pihenő után újabb és sokkal komolyabb háború(k)ba vezetni.
A védelmi minisztérium régi vezetése, élén Sojguval eltűnik a feledés, valamint a lefortovói börtön homályában, az új, szilovik kegyencek, a trió adja majd a cári udvar legbefolyásosabb rétegét, és ki tudja? Vlagyimir Vlagyimirovics már nem fiatal ember, egyszer ő is leteszi a jogarát, az utódja is ebből a körből kerülhet ki… Kadirov muzulmán létére nem lehet pravoszlávok cárja, két versenyző marad a pályán, Szurovikin és Prigozsin.
Egyikük sem volt eddig komolyan vehető hatalmi tényező, de így, a herszoni harmincezrekkel azzá válhatnak. Olyan meg még úgysem volt a Szent Oroszországban, hogy egy rablót cárrá válasszanak: az eddigi uralkodók egy kivétellel előbb lettek cárok, csak azután váltak rablóvá, most lehet, hogy kipróbálják megint fordítva.
Az az egy kivétel Sztálin volt, aki az illegalitásban posta- és bankrablásokkal gyarapította a pártkasszát és saját vagyonát egyaránt. Szóval az eddigi tapasztalatok nem a legjobbak az „előbb rabló, aztán cár” módszerrel.
Az sem biztos, hogy az offenzíva sikerrel jár, szóval ez csak egy lehetőség. De az nagyon valószínűnek látszik, hogy azért kellett Herszonból kivonulni, hogy Prigozsin megkaphassa az erősítést Szurovikintől.
Ennyi jutott a mai második részbe, hagyjunk munkát holnapra is.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!