Nekem két érdemi munkálkodás közötti idő, mely érdemi munkálkodás eredményét Önök csak – ha szerencsém van – bő két hét múlva élvezhetik. Már, aki élvezni fogja, mert a Malom nem a felhőtlen, nyári (téli) szórakozás irodalmi megfelelője.
Épp tegnap este jutott eszembe sokadszor az a bölcsességnek ható, és különféle módokon és körítéssel tálalt Coelho-ízű mondás, miszerint az embernek az lenne a dolga, hogy kiélvezze az életét a maga teljességében. Hogy az a maximum, ha a halálos ágyon nem kell amiatt keseregni, hogy ezért vagy azért elfelejtettünk élni.
Mármint a maga teljességében, értve ezalatt, hogy a lehető legtöbb, örömöt kínáló aspektusába belekóstolunk.
Persze én is mindig azt gondolom, amit gondolok, és ami néha felülírja az előzőleg gondoltakat. Ahogy az embernek már ez is, az is megvolt. Bizonyos szent teheneket, melyekről a véleményem nemigen változott (család, gyerekek, munka, környezetvédelem, hősiesség, harc és béke, abúzusok, a női nem úgy általában, a szexualitás úgy általában és bárkivel, demokrácia, haladás, nácizmus-fasizmus, különböző rasszok, szabadságharcok, et cetera) csak nagyon óvatosan merek megközelíteni, mármint közreadott írásban, mert úgy járok velük, mint egykor Mehemed, de szerencsére még így is bőven akad, amit ma nem úgy gondolok, mint mondjuk pár évvel ezelőtt, és ami bízvást leírható.
Legfeljebb a kutyát nem érdekli.
Önmegvalósítás, fellengzősebben realizáció. Hamvas egész életében (na jó, tízévesen talán még nem) ezt hajkurászta, és meg is találta: mindabban, amit leírt. Nem abban, ami ő volt, hanem abban, ami nem ő volt: ami például itt sorakozik nálam is a polcon. Meg ami a bombatalálta lakásában elégett. Az ő szempontjából talán ez volt a legfontosabb: az önkifejezés után az önkifejezett „én” szimbolikus megsemmisülése. Azért szimbolikus, mert az onnantól, hogy kikerült, se nem én, se nem „nem én”. Nem „a lényeg”, mert az már nincs, hanem a lényegi állapot. („De volt!”, vethetik ellent Önök. Igen, fiktíven. Valami akár lehetett is, és feltételezhetjük, hogy pont az. És pont ez a feltételezés teszi érvényessé – valamivé, amiről már lehet mondani valamit – mindazt, amit róla leírtam. „Más nem? Mondjuk önmaga?” Nem. Onnantól, hogy nincs, önmaga sincs, más sincs. Csak végtelen megkönnyebbülés van, olyasmi, mint amit akkor éreztem, amikor azt hittem, hogy a Malom 64. teljes fejezete megsemmisült.)
Hamvas is ezt gondolta vajon? Nem tudom. Ha a maximumon akarnám értékelni a személyét, akkor azt mondanám, hogy biztosan. Az kellett (volna) hozzá, hogy ne keverje a tartalmakat (az „anyagot”) az aktussal, amivel ezek a tartalmak létrejönnek. Hogy ne a tartalmak legyenek a fontosak, az „utak”, hermetikától a kereszténységig, még csak az se, hogy hogyan interpretálja őket, hanem elsősorban és mindenekelőtt az, hogy mit (kit) interpretál valójában, másodsorban pedig az, hogy innentől semmi dolga velük. Hogy ezzel pontosan azt tette meg, amit az „utakban” keresett.
Ha valaki kapálásra született, akkor nem a kapálásból kell tanulnia, hanem kapálnia kell.
Aztán elfelejteni az egészet.
Ez adott, mosolyog az Olvasó. Igen, ez adott. Ha nem adott, mindig bökdösni fogja az oldalunkat. Elfecsérelt időről csak akkor lehetne beszélni, ha nem a végtelen lenne az alap. Ez most így sikerült; a folytatásban majd másképp lesz. Végtelen mennyiségeket úgysem lehet kifejezni, mert végtelenek, de megfogni meg lehet őket, mégpedig a minőségen keresztül. Ez az omniscientia, mindent tudás kulcsa: a minőség. Nem mennyiségileg mindent, hanem lényegileg mindent. Ami végső soron egy pont, ahogy sokszor leírtam már, annak minden konklúziójával.
Persze bele lehet feledkezni mindenbe. Még a szórakoztató műfajba is, mert az újságírás végső soron az. Ha valaki nem szórakoztatóan rémüldözik, találgat, tálal bármit, nem fogják olvasni. Kevés ember jut el odáig, amit az elején írtam, hogy a kellemest nem végcélnak tekinti, hanem olyasminek, mint Rózsa Sándor Rádás (Ráadás) nevű cimboráját, aki akkor csatlakozott a rablóbandájához, amikor már nem akart új embert. Vele, a ráadással kivételt tett, de ezentúl így szólította. A Malom nem szórakoztat, bár néha talán igen, a példákkal, de a példa is kétféle funkcióval bír. A példa egyszerre illusztráció – ez lehet akár frappáns is, sőt ütős –, és feladvány.
A lusta ember, aki azt várja, hogy mindent megrágva kapjon, nem szereti a feladványokat. Léteznek – léteztek – tibeti remeték, akiket etettek, de őket azért etették, hogy ez se vonjon el tőlük másra fordítandó energiát. Ez nem keverendő a lustasággal. Minden foglalkozás, aminek a célja valami, és nem a valamin keresztül a valami hiánya, hanem olyan, amit fent kell tartani, felesleges időgenerálás. És amikor ez nincs, akkor az idő (ami szintén fikció, nem egy entitás)…
… pihen. Holtidőnek mondjuk, de csak pihen, mint Jairus zsinagógai elöljáró lánya Márk evangéliuma ötödik fejezetében.
Még nem halt meg, csak aluszik.