Rájöttem, hogy nem értem a dantei poklot. De nem csak a dantei poklot nem értem, hanem a poklot, részletes elképzelésektől függetlenül, mint a keresztények halál utáni (előtti?) legfőbb félelmének tárgyát. (A rabbinikus judaizmus nem riogat vele, dogmatikusan végképp nem, az iszlám már igen, viszont ott a halál inkább az őskeresztény mártírok „kapu”-jához is hasonlít, ellentétben a mai keresztények halálfélelmével.
Utóbbiak minél többet mondják, hogy épp ellenkezőleg, tudat alatt annál jobban rettegnek tőle. Nem elsősorban a pokoltól, hanem elsősorban a megsemmisüléstől.)
A pokol az elvettetés, mondja a katolikus dogmatika. De Istentől keresztény (és semmilyen) logika szerint nem lehet elvettetni. „Ijesztgetés”, olvastam Mallász Gitta: Az angyal válaszol című könyvében bő három évtizeddel ezelőtt. Akkor mitől lehet? A duáltól. A kiegészítőtől. Nőnek a férfi, férfinak a női kiegészítőtől (és ezen nem változtat a homoszexualitás sem, mert itt nem konkrét nemekről van szó, hanem princípiumokról). A duál elsősorban, másodsorban, harmadsorban, és így tovább nem testi duál. A test csak megjelenít. Istenbe – és vice versa – lehet integrálódni közvetlenül is, de ez nagyon keveseknek sikerül(t), ha sikerül(t). Ilyen volt (lehetett) Avilai Nagy Szent Teréz, és ilyen lehetett Buddha. (Ha valamiből csak egy van, akkor nincs egy sem, illetve akármennyi lehet. Ne zavarja meg Önöket, hogy Buddhát és a – például – keresztény felfogású Istent egy platformra helyezem. Abszolúte egy platformra helyezhetők. A Szamjak-Szam-Buddha – Teljesen Teljes Felébredett – állapota mindennel egy platformon van.) Lehet több duál is? Hogyne lehetne. A test csak megjelenít, írtam az elébb. Több emberben is meg lehet ugyanaz a lényeg. Vagy ugyanannak a lényegnek egy másik nézete. Van ennek egyébként egy igen egyszerű, és igen jó ismérve: aki mellett nincs hiányérzet.
De térjünk vissza a keresztény pokolhoz. A legvulgárisabb modellhez, amelyben az ördög(ök) kínozza (kínozzák) a… azokat, akik ugyanúgy fellázadtak isten ellen, mint egykor ő(k). Ráadásul az Ő(k) felbujtására (felbujtásukra). Saját bajtársaikat, egyben eszközeiket Isten ellen. A pokolban nem Isten büntet, hanem az ördög. De, az Isten (az ördög) szerelmére, miért? Mintha az egykori NKVD-s záróosztagok nem azokat a szovjet katonákat lőtték volna le, akik menekültek, hanem azokat, akik támadtak. A mai csecsen záróosztagok dettó. Ha a keresztény dogmatikából indulunk ki, akkor a pokolnak a létező legvidámabb helynek kellene lennie, ellátva az összes jóval, amit egy ördög produkálni tud.
Hiszen a saját embereiről van szó. Isten bosszantásáról, nem kiszolgálásáról.
Az ördög, „a tagadás ősi szelleme” nem hajthatja végre direkt üzemmódban Isten akaratát, pláne, ha büntetésről van szó. Az ördög nem foglár, nem Isten alkalmazottja, hanem Isten ellensége. Az „elkárhozottak” mindazok, akiket Istentől elvett. És ez még a köztudatban is így jön le. A „ördögi” az „isteni” tükörszimmetriája: ami ott tiltott, itt ajánlott, és viszont. Relatív szabadság, de mégiscsak szabadság.
Látják, így működnek a rendszerek. Így szervezik önmagukat, és ez alól a gondolkodási rendszerek sem kivételek. Persze Peter Higgs bozonja is először csak Higgs egyenleteiben volt meg, jó pár évtizedig, és amikor a CERN nagy hadronütköztetőjében meglett, váltott át a hipotézis pillanatnyi valósággá. És természetesen a Standard Modell se örökéletű. Kijöhetett volna más is. Például az, hogy az egyenletek azért adnak végteleneket (a végtelent nem szeretik a fizikusok, valahogy kellemetlen vele dolgozni, azaz nem lehet), mert rosszul vannak felírva.
De az efféle gondolatokat egy tisztességes keresztény azonnal kirázza a fejéből, mint kutya a mancsából a jeges havat. Pedig nem a kereszténységet kellene elvetnie, csak a felszínes emóciókat, melyek végén nem az üdvösség áll, hanem az, hogy hány szárnytolla van egy kerubnak, és mit csinál, ha éppen nem repül.
Ezek a mesék is, így, ahogy továbbfejlesztették saját magukat, csak rávilágítanak ama első mesélők hibájára, akik rosszul mondták el őket. Peter Higgssel ellentétben, aki ráhibázott.