A mai második rész megint egyetlen témával foglalkozik majd, de az elég fajsúlyos: Leonyid Gozman ismert orosz ellenzéki írásával, aki nagy vonalakban leírta, hogyan is lehet ennek a háborúnak mindenki számára elfogadható vége. Röviden összefoglalva: nagyon nehezen. Majdnem lehetetlen, hogy teljesüljenek Gozman alapvetései, de azok nélkül csak egy újabb háború előtti tűzszünet lenne az eredmény.
És az új háború a mostaninál is sokkal pusztítóbb lenne. Mindenesetre Gozman nagyon régen szálka Putyin szemében, nyáron el is hagyta Oroszországot, mivel 72 éves kora dacára kétszer is bezárták 15 napra 2013 és 2020 között írt cikkei miatt, valamint azért, mert „nem tájékoztatta a hatóságokat arról, hogy van izraeli útlevele is” és tudta, hogy a harmadik esetben már évekre börtönbe kerülne. Az orosz másként gondolkodó értelmiségi jellegzetes típusa, eredetileg pszichológus. Távozása óta sokat publikál a Putyin és a háború utáni Oroszország lehetőségeiről (a kettő körülbelül ugyanaz, hiszen ha nincs Putyin, nem lesz háború, és ha nem lenne háború, Putyinnak is mennie kéne, vagy inkább futnia, de igen szaporán). Egyik írását már volt szerencsém elemezni november végén, vegyük elő most az újat. Mit mond tehát Leonyid Gozman?
Azt, hogy a jelen helyzet egyetlen, mindenki számára hosszú távon is kielégítő megoldása az Oroszországi Föderáció feltétel nélküli kapitulációja volna.
Akármennyire is elképzelhetetlennek tűnik (a háború elején mág sokkal elképzelhetetlenebb volt). Gozman alaposan górcső alá veszi a helyzetet és azt mondja, a Vlagyimir Putyin által indított háborúnak nincsenek elérendő céljai. Nem arról szól, hogy megpróbálják megakadályozni Ukrajna NATO-csatlakozását – ezt nem lehet háborúval megoldani. Nem arról szól, hogy a Donbásszban az emberek oroszul beszélhessenek – ezt úgyis megtehetnék. Természetesen nem arról van szó, hogy az orosz nőket célzó meddőségi vírusokat gyártó amerikai laboratóriumokat kell megsemmisíteni: ilyenek egyszerűen nem léteznek.
Ez a háború kizárólag Ukrajna elpusztításáról szól: mint állam, mint kultúra, mint nemzet. Putyin nem szereti Ukrajnát: ez ilyen egyszerű. Soha nem is próbálta elrejteni a céljait: Putyin többször elmondta, hogy az oroszok és az ukránok egyek, ugyanazt a nyelvet beszélik, és hogy Ukrajna Lenin találmánya.
Okunk van feltételezni, hogy Ukrajna elpusztítása csak egy köztes cél, amelyet egy újabb háború követ, hogy a teljes nyugati civilizációt Putyin alá rendelje. Bár kétséges, hogy Franciaországot vagy Spanyolországot Oroszországhoz akarja csatolni, Putyin komolyan gondolja a volt Varsói Szerződés államainak visszaállítását Oroszország „befolyási övezetébe”, és talán Finnország „visszavételét”.*
*Itt közbeszólnék: a moszkvai „dominóelv” szerint a Varsói Szerződés NATO-mentessé tétele és orosz befolyás alá vonása után törvényszerűen következne Németország, Franciaország, Spanyolország. Hiszen azt követelik, hogy a velük határos államokban ne állomásozhassanak NATO-csapatok. Ha meg nem állomásoznak, befolyás alá is lehet őket vonni, de akár el is lehet őket foglalni. Más kérdés, hogy Nyugat-Európa sem bolondult bele a békébe és nyugalomba, nagyon jól látja ezt, és meg próbálja gátolni, hogy valaha is előállhasson ez a helyzet. A szó újra Gozmané.
Mivel Ukrajna soha nem egyezhet bele Oroszország azon követelésébe, hogy megszűnjön államként létezni, a háborút nem lehet egy békeszerződés aláírásával befejezni.
Ezt a háborút csak akkor követheti béke, ha Putyin Oroszországának teljes katonai és politikai vereségével és a jelenlegi rezsim felszámolásával ér véget. Putyin államának meg kell szűnnie: nem Oroszországnak, hanem a jelenlegi államnak, amely ellenséges az egész világgal szemben, beleértve önmagát is. Bármilyen más kimenetel csak ideiglenes tűzszünetet eredményezne, hiszen amint Putyin rezsimje feltöltötte erejét, egyszerűen újabb támadásba lendül.
Amint Ukrajna felszabadítja az összes területét – és ez előbb-utóbb meg fog történni, mivel egyértelmű, hogy Putyin Oroszországa nem győzhet a csatatéren –, semmilyen Moszkvával aláírt békeszerződés nem lesz elegendő ahhoz, hogy elrettentse Oroszországot egy újabb agressziós hullámtól.
Ebben az összefüggésben a Nyugaton gyakran hallható javaslatok, amelyek szerint a Putyinnal való tárgyalásokat azonnal meg kellene kezdeni, amint Ukrajna teljesen vagy részben felszabadítja területét, ijesztőek, mivel alábecsülik azt az egzisztenciális fenyegetést, amelyet Oroszország jelent az egész világra nézve.**
**Igen, ezt hívja úgy az angol, hogy „peace for our time”, „béke lesz, míg élünk”. Ezt mondta Chamberlain, mikor visszatért Londonba a müncheni konferenciáról. Még tizenegy hónapig volt béke.
Akárcsak a második világháború végén, a tárgyalások szükségesek és fontosak: de csak annyiban, amennyiben azok Oroszország kapitulációjára vonatkoznak. Ráadásul a rezsimet megtestesítő ember még akkor sem írhat alá semmilyen megállapodást, ha akarna – túl sok vér tapad a kezéhez. 1945-ben Wilhelm Keitel tábornagy Berlinben aláírta Németországnak a szovjet csapatoknak való megadásról szóló dokumentumát.
Ki lehet ma a mi Keitel? Szerintem bárki a vezér szűk köréből. (Gozman mondja, nem én – Sz. T.) Ehhez nem kell megszállás: 1918-ban Németország aláírta az összes szerződést, amit alá kellett írnia, annak ellenére, hogy egyetlen ellenséges katona sem tette be a lábát a területére. Putyin szövetségesei akkor fogják megtenni, ha teljesen egyértelművé válik, hogy a háborút elvesztették, a frontvonal az összeomlás szélén áll, elfogytak az erőforrások, a gazdaság szabadesésben van.
Ezek a cimborák nem azért fogják megtenni, hogy véget vessenek a vérontásnak, vagy hogy megmentsék az országot a káosztól és az éhínségtől: csak magukért fogják megtenni. Ukrajna – vagy Oroszország – a legkevésbé sem érdekli őket, de a saját bőrük megmentése igenis érdekli őket. Mindegyiküknek csak egy dologra van szüksége: a nyugati megbocsátásra. Biztosítaniuk kell, hogy ismét elkölthessék milliárdjaikat az „erkölcstelenség és a ruszofóbia” birodalmában.*** Különben mi értelme lenne? Mi volt egyáltalán az életük célja?
***Bizony-bizony oligarcha bátyuskák, nincs párja egy finom, könnyed, elegáns párizsi erkölcstelenségnek, maguk tudják a legjobban. Esetleg a Riviérán is meg lehet próbálni.
A háborút nem túl lelkesen üdvözölték, bár ha Putyin győzött volna, akkor is hűséges szolgái maradtak volna. Vesztesége esetén azonban biztosan nincs szükségük rá. Persze ehhez rá kellene jönniük, hogy hűségesnek maradni még veszélyesebb, mint Putyin ellen fordulni.
Remélem, hogy Keitel szerepére már javában zajlik a casting, és Putyin körének kulcsfigurái már megkapták vagy hamarosan megkapják a megfelelő jelzéseket Nyugatról.
Ahhoz, hogy a háborút ne egyszerű tűzszünet, hanem béke kövesse, a végső békeszerződést Ukrajnának, Oroszországnak és a NATO-nak kellene aláírnia – Putyin folyamatosan azt hajtogatja, hogy Oroszország háborúban áll a NATO-val – és most az egyszer igazat mond.****
****De jure ez nem stimmel és de facto is billeg, inkább úgy mondanám, hogy azért van most még háború, hogy Oroszország ne a NATO-val háborúzzon, mert az nem tud kicsit ütni, nagyot meg, míg nem muszáj, nem akar.
A szerződésnek nemcsak Ukrajna területi integritását kell megteremtenie és biztonsági garanciákat kell nyújtania, hanem azt is biztosítania kell, hogy az orosz csapatok kivonuljanak a megszállt grúziai és moldovai területekről, valamint Fehéroroszországból. Meg kell állapítania Oroszország jóvátételi kötelezettségét és a feltételezett háborús bűnösök átadását.
A legfontosabb lépés Oroszország demilitarizálásának biztosítása és nukleáris arzenáljának megszüntetése lesz, amely nélkül Putyin soha nem kezdte volna el ezt a háborút. Legalábbis nemzetközi ellenőrzést kell bevezetni Oroszország nukleáris fegyverei felett. Ha ezt követi egy 21. századi Marshall-terv az ország gazdaságának és politikai intézményeinek újjáépítésére, akkor a folyamat végül is a közvélemény támogatását fogja élvezni.
A háborús vereség minden nemzet számára előnyös lehet: Oroszország vereségét a krími háborúban a 19. század közepén hamarosan a jobbágyság eltörlése követte. Ma a rezsim kapitulációja Oroszországnak és népének érdeke, hiszen az állam nemcsak Ukrajnát teszi tönkre, hanem Oroszországnak is hatalmas károkat okoz.
Ha a jelenlegi rezsim fennmarad, az oroszok talán soha nem lesznek képesek kiszabadulni abból a borzalmas jelenből, amelyben vannak, és Oroszország szegénységre lesz ítélve, mint egykori kultúra, amely egy napon egyszerűen örökre eltűnik.
Itt van vége Gozman írásának.
Igen, ez esély volna, konkrétan egy működő Oroszország létrehozatalára, de olyant még senki sem látott. Gozmannak hideg fejjel gondolkodva igaza van, csak éppen kötve hiszem, hogy megfogadnák a tanácsait, míg lesz bármi egyéb választásuk. Az bizonyos, hogy egy kapitulációhoz – a fentiekben láthattuk annak levezetését, miért ez az egyetlen elfogadható megoldás mindenki számára – Putyinnak mennie kell, de már az utódlása is kérdéses, rossz és rosszabb jelöltekre lehet fogadni, Prigozsin most, hogy a Wagner-alakulatok ezekben a percekben Bakhmut alól Szoledar felé vonulnak (a Novaja Gazeta Europa és a Wall Street Journal hírei szerint) csökkentek az esélyei, és ha ő így áll, Szurovikin még ígyebbül fog, tehát most az ex-KGB-s csapat áll jobban, ha csak hajszálnyit is – de egyetlen valóban elnökségre esélyes utód sem fog aláírni egy kapitulációt, hiszen mindannyian Putyin köpenyéből bújtak elő. Nélküle még talán létezhetnének, de a rendszere nélkül nem.
Márpedig új műsorhoz új férfi kell, és ez az új férfi még vagy börtönben van, vagy azt sem tudja, hogy valaha elnök lesz belőle.
Már, ha lesz. Már, ha megvalósul a Gozman-féle forgatókönyv.
Eddig tartott ez a mai második rész, holnap folytatódik a krónika.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!