Nem először foglalkozik a Zóna Leonyid Gozman, a neves orosz ellenzéki írásaival, aminek leginkább az az oka, hogy bár kissé idealistának találom a szerzőt, de nagyon tisztán, érthetően és logikusan gondolkodik, következtetéseivel pedig egyet lehet érteni.
A most bemutatásra kerülő jegyzete már megjárta két nap alatt az orosz ellenzéki sajtó nagyobbik részét, én a Moscow Times alapján idézem, természetesen szokásomhoz híven megjegyzéseket is fűzök hozzá, ezeket csillaggal jelölöm. A jelen történelmi pillanatban, mikor a NATO végre elhatározta, hogy szabad szemmel is látható mennyiségű harckocsival segíti Ukrajna önvédelmét (és csakis azt), érdekes látni, hogy tegnapelőtt milyen lehetőségeket látott Gozman a világ és Oroszország viszonyára. Már a cím is magáért beszél:
„Európa szabadsága attól függ, hogy Ukrajna döntő győzelmet arat-e Oroszország felett”
Ez így van, de lássuk részletesebben is. Az első bekezdést, mivel okafogyott – a harckocsi-szállítást támogatta – kihagyom, folytassuk a másodikkal.
Úgy tűnik, a nemzetközi közösség megértette, hogy Ukrajnának meg kell nyernie ezt a háborút, vagy legalábbis nem engedhető meg, hogy Putyin győztesen kerüljön ki belőle. Ezt a felismerést nem annyira az Ukrajna iránti szimpátia táplálja, hanem inkább annak belátása, hogy Putyin rendszere fenyegetést jelent az egész nyugati civilizációra. Ha Putyin eléri célját, Ukrajna elpusztítását, akkor sem lesz elégedett, hanem folytatja ” visszaköveteli, ami az övé”. Vagyis a világ megértette, hogy semmilyen megbékítés nem teszi lehetővé a békés együttélést Vlagyimir Putyinnal.*
*Ennek felfogása lehetett a legnehezebb, lassan is ment, pedig már 2021 karácsonya óta világos: Putyin nem csak a volt szovjet határokig akar eljutni, hanem tovább, sokkal tovább. Más kérdés, hogy mivel – jelenleg úgy néz ki, Kijevet sem képes elérni. Egyszer eljutott a külvárosokig, azóta hátramenetben működik a „világ második hadserege”. Rosszabbul jártunk volna, ha megmarad annál, amihez ért: a blöffnél.
Mégis úgy tűnik, hogy Ukrajna döntő győzelme megijeszti a Nyugatot, és félelmeik nem teljesen alaptalanok, hiszen Moszkva vesztes háborúja szinte biztosan mély politikai válságot idézne elő Oroszországon belül.
Ebben a forgatókönyvben Putyin, akinek nincs választói támogatottsága és egy maffiafőnök legitimitását élvezi, teljesen elveszítené az uralmát a saját elitje felett – ez a folyamat már elindult – és ezzel együtt a hatalmát is. Ez nem feltétlenül zavarná a Nyugatot, hiszen sokkal könnyebb lenne az utódjával, mint magával Putyinnal foglalkozni. De semmi garancia nincs arra, hogy Putyin hatalomból való kivonulása békésen zajlik majd, és hogy az átmeneti időszak mennyire lesz erőszakos és véres, azt csak találgatni lehet. A nyugati politikusokat az a lehetőség foglalkoztatja, hogy ez az erőszakhullám átterjedhet Európára.
A nyugati vezetők legfőbb aggodalma azonban az, hogy a sarokba szorított Putyin esetleg nukleáris háborút indíthat. Bár ez a félelem ma már kevésbé hangsúlyos, mint korábban – megváltoztak a becslések mind Oroszország nukleáris kapacitását, mind Putyin azon képességét illetően, hogy egy ilyen őrült parancs betartását biztosítsa –, a nukleáris armageddon kockázatát a világ felelős vezetői nem söpörhetik egyszerűen a szőnyeg alá.
E komoly tét miatt van az, hogy a Nyugaton egyesek az ukrajnai háború hosszú évekig tartó elhúzódásának forgatókönyvét vonzóbbnak találják, mint egy határozott ukrán győzelmet, mivel az elképzelés szerint egy elhúzódó háború gazdaságilag, katonailag és politikailag gyengítené Putyint, és így csökkentené a rezsimje által jelentett veszélyt.
A Nyugat úgy gondolkodik, hogy bár céljait talán nem érné el olyan gyorsan, mint a döntő ukrán győzelem esetén, az elhúzódó háború forgatókönyve valószínűleg minimalizálná az Európát fenyegető kockázatokat, a számtalan további halálos áldozat ellenére, amelyekkel járna. Bár a nyugati politikusok elkerülhetetlenül egyetértenek azzal, hogy ezek a halálesetek szomorúak, nem fogják elég tragikusnak tekinteni őket ahhoz, hogy háttérbe szorítsák saját nemzeti érdekeiket és a következő újraválasztási kampányukat.**
**Ugyanakkor ha megdöglött a lovam, nőhet már selyemfű a réten, ha Európát közvetlen veszély fenyegeti – és erre kerülne sor – pokolba a választásokkal.
Ez a stratégia nemcsak erkölcstelen, mivel minél tovább tart a háború, annál több ember fog meghalni, hanem téves is, mivel a Putyin rendszerének félreértésében gyökerezik. Egy értelmetlen, elhúzódó háború természetesen gyengíteni fogja Putyint, de nem fogja arra kényszeríteni, hogy kapituláljon vagy lemondjon a hatalomról, akár saját akaratából, akár erőszakkal.
Ahogy a halálos áldozatok száma növekszik és az életminőség romlik, az orosz lakosság egyre inkább kiábrándul, de amíg Putyin rendelkezik a tüntetések leverésére szolgáló erőkkel és készséggel géppuskázza le civil kritikusait, a lakosságtól továbbra is megtagadják a kormánypolitika befolyásolásának lehetőségét. Reménykedni persze lehet abban, hogy Putyin erői megtagadják a parancsok teljesítését, de erre biztosan nem lehet számítani.
Bármibe is kerüljön a háború az orosz gazdaságnak, az ország fegyvergyárai továbbra is működni fognak – Putyin inkább hagyja éhen halni a népét, minthogy leállítsa a fegyvergyártást. Bár a szankciók biztosítják, hogy az Oroszországban gyártott fegyverek silány minőségűek lesznek, még így sem lehet elvitatni a pusztító erejüket. Putyin elitje csak akkor fog fellázadni, ha minden egyszerre omlik össze – a lassú romlás önmagában, ahogyan azt most világosan megfigyelhetjük, nem elegendő ahhoz, hogy cselekvésre kényszerítse őket.
Az egyetlen dolog, amihez Putyin ért, az a saját biztonságának szavatolása, és így arra számíthatunk, hogy úgy marad hatalmon, hogy állandó hadiállapotot rendel el Oroszországban, biztosítva annak stabilitását, annak ellenére, hogy szegény, elmaradott és még agresszívabb lesz, mint most. Előbb-utóbb azonban bekövetkezik a Nyugat legfőbb félelme – egy közvetlen katonai konfliktus Oroszország és a NATO között.***
***Éspedig minél inkoherensebb a NATO, az Egyesült Államok és az Európai Unió álláspontja egymással és az Oroszországi Föderációval kapcsolatban, annál hamarább – a mai fordulat ezért is szerencsés.
Az elhúzódó konfliktus opciója tehát nem lehet sikeres. Ami a gyors ukrán győzelemmel járó kockázatokat illeti – minél döntőbb a győzelem, annál jelentéktelenebbek lesznek, mivel egy teljes győzelem csökkentené Putyin esélyeit arra, hogy atomcsapást rendeljen el, vagy biztosítsa egy ilyen parancs végrehajtását. A kockázat nem nulla, de úgy tűnik, nincs más kiút.
Zelenszkij az amerikai kongresszusban nemrégiben elmondott beszéde során azt mondta az amerikai törvényhozóknak: „Az önök pénze nem jótékonyság, hanem befektetés a jövőbe”. Az ukránok valóban nem csak magukért, hanem az egész világ nevében harcolnak, egy olyan világ nevében, amelynek a legjobb reménye Putyin semlegesítésére az, hogy Ukrajnának adja azokat a fegyvereket, amelyek végül győzelemre viszik.
Nagy vonalakban egyet lehet érteni Gozmannal, bár hadd tegyem hozzá: a Nyugatnak most nem egy széthullott Oroszországi Föderáció lenne az érdeke, azt szoktam mondani, hogy az a birodalom egy darabban veszélyes, több darabban még sokkal veszélyesebb. Nekünk itt nyugaton egy katonailag gyenge (esetleg némi területi veszteségbe, például Csecsenföld várható leválásába belenyugvó), de gazdaságilag potens, békére törekvő, abban érdekelt Oroszország lenne jó, amit viszont csak egy teljes ukrán győzelem és utána egy nagyarányú Marshall-segély hozhatna létre. Aztán pár évtizedig megint nyugalom lenne Európában.
Ugyanis a Nyugatnak és azon belül Európának nem Oroszország az ellensége, hanem Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin és az általa létrehozott rendszer.
Ennyi fért a mai második részbe, holnap folytatom a munkát.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!