A mai második rész kicsit hosszú lesz, de meggyőződésem, hogy érdemes elolvasni. Ez egy orosz újságíró utolsó szó jogán, a bíróságon elmondott beszéde, aki politikai okokból, pontosabban háborúellenességért ítéltek el. Szerencsére „csak” közmunkát kapott, és két évi eltiltást az internettől, de épp elég az egy újságírónak: mintha két évre eltemetnék az embert elevenen.
A körülményekről annyit, hogy a Kemerovói Terület Prokopjevszk városából származó Andrej Novasov volt vélhetően az első újságíró Oroszországban, akit azzal vádoltak meg, hogy „álhíreket” terjesztett a hadseregről. A büntetőeljárás 2022 márciusában indult. Az oka Viktorija Ivleva újságírónak a mariupoli blokád első napjairól szóló bejegyzése volt, amelyet Novasov a saját VKontakte-oldalára másolt, valamint négy további saját háborúellenes bejegyzése. Az ügyészség 11 hónap javító-nevelő munkát kért az újságíróra, valamint azt, hogy két évig legyen tilos bármit is közzétennie az interneten. A Taiga.info, amellyel Novasov együttműködött, közzétette az újságíró utolsó szó jogán tartott beszédét a bíróságon. Íme a teljes szövege, innentől Novasové a szó:
Egy olyan mondattal kezdem, amelyet már sokszor kimondtam a bírósági tárgyalások során. Teljes mértékben tagadom a bűnösségemet, és a büntetőügyemet koholtnak tartom. Csak a VKontakte-oldalamon magánszemélyként tett bejegyzéseim miatt vádolnak, de ezt a büntetőeljárást újságírói tevékenységemért folytatott bosszúnak tekintem.
Nem vagyok hajlandó a feketét fehérnek nevezni. Az úgynevezett különleges műveletetk tekintettem. Az elmúlt egy év során csak gyarapodtak a bizonyítékok a különleges művelet kezdeti napjaiban elkövetett orosz háborús bűnökről. Minden, ami a rám nézve terhelő hozzászólásokban áll, igaz. A nyomozás és a per során sem a VKontakte-on közzétett információim valótlanságát, sem a „tudatos hazugságot” nem sikerült bizonyítani.
Egyetlen embert sem öltek meg, vagy romboltak le egyetlen házat sem a VKontakte-on közzétett bejegyzéseim miatt. Nem hiszem, hogy Putyin és a védelmi minisztérium sajtószolgálatának vezetője, Igor Konasenkov elmondhatja ugyanezt a nyilvános nyilatkozatairól. Az ő beszédeiken és közleményeiken alapul a vád. Ahogy azt már többször is kijelentettem a korábbi üléseken, elutasítom, hogy a Putyintól és beosztottjaitól, különösen Konasenkovtól származó információkat tudatosan igaznak tekintsem.
Szóbeli vallomásomban számos példát hoztam, amelyek azt mutatják, hogy Putyin és beosztottjai mind a „különleges művelet” során, mind azt megelőzően hamis, sőt talán szándékosan hamis információkat terjesztettek. Csak egy példa, csak emlékeztetőül – a hivatalos információk szerint a „különleges műveletben” nem vettek részt sorkatonák, de már a harcok első napjaiban kiderült, hogy ez nem igaz.
Továbbá a „tudatosan” ebben az esetben azt jelenti, hogy ismertem Konasenkov tájékoztatóit és Putyin beszédeit. De nem az én feladatom, hogy ilyen tartalmakat ismerjek. A vizsgálat meg sem próbálta bizonyítani, hogy bármi ilyesmit láttam vagy olvastam volna. Szeretném még egyszer hangsúlyozni: ezek a tájékoztatók és beszédek nem voltak ismertek előttem a vádlottal szemben megfogalmazott posztok közzétételének idején. A vizsgálat nem bizonyította az ellenkezőjét, és nem is próbálta bizonyítani.
A katonai vonatkozású „álhírekről” szóló törvényt erőltetettnek tartom. Sietve állították össze. A megfogalmazás kétértelmű. Első olvasásra nekem és nem csak nekem úgy tűnt, hogy azokat, akik az orosz fegyveres erőket békefenntartóknak nevezik, bűnözőnek nyilvánítják. Okszana Vlaszjuk nyomozó, aki eredetileg az ügyemmel foglalkozott, mosolygott és feltartotta a kezét, amikor március 21-i első kihallgatásomon felhívtam a figyelmét erre az ellentmondásra.
Amikor ezt a törvényt elfogadták, az orosz fegyveres erők már több mint 30 éve léteztek (én az Oroszországi Föderáció megalakulásának pillanatától számoltam a posztszovjet térségben). Miért lehetett 2022 márciusáig nélkülözni ezt a törvényt? Tényleg szükség van rá? Nem vagyok benne biztos, hogy a fegyveres erőknek különleges védelemre van szükségük a közösségi hálózatok felhasználóival szemben.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy valami baj van ezzel a törvénnyel, elég csak megnézni az általa javasolt büntetéseket. Részemről: akár három év börtön, vagy javító-nevelő munka, vagy 700 ezer és másfél millió rubel közötti pénzbüntetés. Korábban ilyen bírságok csak jogi személyekre vonatkoztak (most a büntető törvénykönyv cikkelyeiről beszélek, amelyek alá az újságírók és a szerkesztők tartoztak). Már a számok sorrendje is azt sugallja, hogy ez a törvény nem szabályoz, hanem megfélemlít.
Az ilyen brutalitás a „háborús törvények” számlájára írható. De végül is Oroszország a tisztviselők szerint még mindig „különleges katonai műveletet” folytat. Szimbolikus, hogy a „különleges műveletet” megelőzte „Memorial” szervezet lerombolása. (A szervezet a szovjet időkben elkövetett politikai bűnök és rémtettek dokumentációjával foglalkozott – Sz. T.)
Az új „álhír-ellenes” törvénykezés egy újabb fordulója annak az új elnyomó politikának, amely Oroszországban több mint egy évtizede kezdődött. A különböző szintű választások eltörlése, a gyűlések, majd az egyes tüntetések betiltása, a politikai témákról való internetes véleménynyilvánítás jogának megvonása, az alkotmányos puccs – mindez lehetővé tette az úgynevezett „különleges műveletet”, amely az orosz és az ukrán népnek csak szenvedést, az orosz kormánynak pedig szégyent hozott.
Az új, „álhír-ellenes” törvénykezés (most nem csak a cikkemről beszélek, hanem a hadsereg „lejáratásáért” kirótt közigazgatási és büntetőjogi vádakról is) egy tömegpusztító fegyverhez hasonlít – egyszerre minden fronton bevetve. Természetesen a pacifisták ellen is hatásos eszköz. A rendszer őrei 2022. március 4-én (amikor Putyin aláírta a hadseregről szóló „álhíreket” szabályozó törvényt) megkönnyebbülten sóhajtottak fel, míg előtte a legjobbat tették, amit tudtak – megbírságolták a pacifista sztrájkolókat a sorozásellenes rendszer megsértéséért, vagy börtönbe küldték őket tízéves posztokért.
A másik irány, hogy ezek az új törvények szinte minden orosznra alkalmazhatóak, aki legalább némi polgári aktivitást mutatott. A közigazgatási szabálysértések száma ma már több ezerre, a büntetőügyeké pedig több százra rúg. Törvény XXL! Ilja Jasin ellenzéki politikus akár több évre is börtönbe kerülhet. (Kilenc évet kapott – Sz. T.) Olyan kevésbé ismert aktivistákat is büntethet, mint a szentpétervári művészeti aktivista Szása Szkocsilenko, az önkormányzati képviselő Alekszej Gorinov, valamint Marija Ponomarenko és Mihail Afanaszjev újságírók. (Mindannyian börtönbüntetést kaptak, csak erről Novasov az őrizetben nem szerezhetett tudomást – Sz. T.) Az egyetemesség titka egyszerű – ma Oroszországban minden tisztességes ember ellenzi a „különleges műveletet”.
Tudomásom szerint soha nem volt még felmentő ítélet a cikkely alapján. Néhány ügy elbukott, de ott a vádlottakat március 4-e előtt, a törvény hatályba lépése előtt elkövetett cselekményekkel vádolták.
Bíró úr, ezt csak azért mondom, hogy elgondolkodtassam: minden rendben van ezzel a törvénnyel, ami rám vonatkozik? Vannak egyáltalán ilyen törvények? Nem zavarja meg Önt mint jogászt ennek a törvénynek a mérhetetlenül és tiltó merevsége? Nem emlékezteti az, ami ma történik, a sztálini évek elnyomására? Nem látja, hogy ez a törvény sérti a szólásszabadságot és ellentmond az Alkotmánynak?
Amikor Gleb Sevcov, az E-Center egyik alkalmazottja itt tanúként megjelent, az ügyvéd megkérdezte, hogy az E-Center sok kuzbászi közösségi médiafelhasználót talált-e, akik pacifista posztokat tettek közzé. Shevtsov azt válaszolta, hogy sokan voltak. Az ügyvéd megkérdezte, hogy kit milyen szempontok szerint fognak felelősségre vonni. Ön, bíró úr, ezt a kérdést elhárította. De ami az én ügyemet illeti, van egy hipotézisem.
Fentebb mondtam, hogy a jelenlegi büntetőeljárást újságírói tevékenységemért való bosszúnak tekintem. Ezt bizonyítja, hogy az ügy iratai között szerepel az újságírói igazolványom fénymásolata, valamint a Kuzbássz-kolóniákon elkövetett kínzásokról és az 1989-es bányászsztrájkról szóló szövegeim (amelyeket a Sibir.Realii és a Taiga.info című lapokban tettem közzé). Hadd emlékeztessem Önöket, hogy ezek jóval február 24-e előtt jelentek meg, és egyáltalán semmi közük Ukrajnához.
A kemerovói megelőző intézkedésről szóló első bírósági tárgyalásokon megdöbbentett a nyomozó és az ügyész túláradó fantáziája és kreativitása. A tárgyaláson mindennel megvádoltak, többek között valamiért a terrorizmus igazolásával is. E vádak többségének semmi köze nem volt az ellenem felhozott vádak lényegéhez vagy az objektív valósághoz. Úgy tűnik, hogy az az elv vezérelte őket, mely szerint: először őrizetbe vesszük, aztán majd kitaláljuk, hogy miben bűnös.
Én mindig megpróbálom megérteni a másik embert. Ez teszi elviselhetetlenné az életet a modern Oroszországban. A prokopjevszki lakásom átkutatása során a hívatlan vendégek gorombán viselkedtek, de én mégis arra gondoltam: „Mi van, ha az E-Center tisztviselői és segítőik őszintén azt hiszik, hogy bűnöző vagyok? A Kemerovói Nyomozó Bizottsághoz vezető úton azonban Sztanyiszlav Slagov, az E Center egyik alkalmazottja bátorított: „Semmi baj. Majd vállalod, hogy nem hagyod el az országot, aztán elszöksz a barátaidhoz Grúziába.” Végül meggyőződtem arról, hogy az „E-Center” személyzete mentes minden ideológiai beállítottságtól. Ők egyszerűen cinikusok, akik készek bármilyen hatalmat kiszolgálni.
Ruszlan Szalimov nyomozó – ő vezette a nyomozócsoportot néhány nappal az ellenem folyó büntetőeljárás megindítása után –, miközben megismertetett az ügy anyagával, azt mondta az ügyvédemnek: „De vannak emberek, akik tényleg hisznek ebben…” A beszélgetés szövegkörnyezetéből egyértelmű: hisznek abban, hogy a hozzám hasonló emberek bűnözők. Úgy tűnik, maga Ruszlan Szalimov nem így gondolja. De arra utasították, hogy kreáljon egy büntetőügyet – és ő eleget tett ennek.
A védelmi minisztérium tájékoztatása és Putyin beszédei mellett a nyomozás és az ügyészség a vád tanúinak vallomásait tekinti bizonyítéknak a bűnösségemre. A korábbi üléseken az ügyvédem és én részletesen elmagyaráztuk, hogy miért nem hiszünk ezeknek a vallomásoknak. Ezek a tanúk rendszeresen tanúskodnak Kuzbássz ellenzéki személyiségei ellen, akiknek semmi közük egymáshoz. Az ellenem tett írásbeli tanúvallomások úgy vannak megírva, mint egy másolat. Egész bekezdések vándorolnak tanúvallomásról tanúvallomásra.
A vád tanúi közül szinte mindenki ismerte Gleb Sevcovot és Stanislav Slagovot, az E-Center munkatársait, akik anyagokat gyűjtöttek a büntetőügyemhez. Az egyes vád tanúinak írásbeli vallomásai jelentősen eltérnek a bírósági tárgyalásokon tett szóbeli vallomásuktól. Valeria Sarana tanú egyáltalán azt állította, hogy az egyik ellenem inkriminált poszt 2018-ban készült, és az államügyésznek sokáig kellett irányító kérdéseket feltennie, hogy a tanú korrigálja magát.
Az ügyemet koholtnak tartom, mert a bűnösségem bizonyítékait – a vád tanúinak vallomását – koholták. Minden tanút figyelmeztettek a büntetőjogi felelősségre vonásra, amiért tudatosan hamis tanúvallomást tettek. Ezt tartsuk észben.
Más bizonyítékok sem meggyőzőek. Nem értem, mit keres a nyomozás két hónapja. Sem a tartózkodási helyemet a hozzászólások közzétételének időpontjában, sem a kütyüt, amelyről a hozzászólások készültek, nem tartom bizonyítéknak. Erről részletesen beszéltem a legutóbbi meghallgatáson.
Az egész büntetőügyemet egy olyan kifejezéssel lehet leírni, amelyre általános iskola óta emlékszem: „bemártás”. Az államügyész által néhány üléssel ezelőtt hangoztatott verzió szerint a VKontakten tett bejegyzéseimet a vád tanúi fedezték fel, akik erről szinte egyidejűleg tájékoztatták az E-Centert. E tanúk szóbeli és írásbeli vallomásait összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy az „E-Center” volt az, aki megtalálta a posztjaimat és kezdeményezte a büntetőeljárást, majd hamis tanúkat talált. Ezzel kapcsolatban szinte megalázónak tartom, hogy a hozzászólások nyelvi szakvéleményezését az FSZB tisztje, Irina Zubkova végezte.
Az oroszok által Ukrajnában elkövetett háborús bűnökről nem fogok beszélni. Ügyvédem kérésére az ügyhöz csatolták a független média kiadványait és a nemzetközi emberi jogi szervezetek e bűncselekményeket elítélő dokumentumait. Remélem, bíró úr, hogy megismerte ezeket az anyagokat. Csak annyit tudok hozzátenni, hogy ebben a háborúban már több orosz katona halt meg, mint az afganisztáni háború kilenc éve alatt, ami a független újságírók által említett minimális szám. És több ukrán katona és civil halt meg, akiket a putyinisták cinikusan „testvérnépnek” neveznek.
Írásbeli és szóbeli tanúvallomásomban visszautasítottam azt a vádat, hogy „a különleges művelet céljait és célkitűzéseit helytelenítem”. Elmagyaráztam, hogy nem értettem és nem értem ezeket a célokat és célkitűzéseket, ezért nem „helyteleníthetem” őket. Meg kell jegyeznem, hogy az orosz tisztviselők rendszeresen megneveznek minden új célt és célkitűzést. Van egy olyan érzésem, hogy először kirobbantották a háborút, majd elkezdték kitalálni, hogy miért, és eddig nem találtak meggyőző verziót. És vannak-e olyan célok és célkitűzések, amelyek megérnek ilyen áldozatokat?
Február 24-e után a műszaki és kreatív értelmiség, amely nem fogadja el az agresszív politikát, elhagyta Oroszországot. Köztük olyan világhírű emberek, akik Oroszországhoz kötötték a jövőjüket. Minden fiatal, modern és tehetséges ember kiszorul az országból, és azt mondják: „Nélküled jobb lesz!” Minden becsületes és őszinte dolgot eltaposnak. A konformizmust, a cinizmust és a besúgást ápolják – emlékezzünk csak a vád tanúira és az E-Center munkatársaira. Ne feledkezzünk meg Ruszlan Szalimovról sem.
Fiatal férfiak százezrei vándoroltak ki Oroszországból, hogy elkerüljék a mozgósítást. Nem hiszem, hogy ennyi gyáva ember van Oroszországban. Ezek az emberek azért mennek el, mert nem akarnak gyilkosok és megszállók lenni.
Ennek a háborúnak a hősei, vagy inkább antihősei Ramzan Kadirov és Jevgenyij Prigozsin. Az előbbi azzal dicsekedett, hogy 14 vagy 16 éves korában ölte meg az első oroszt. A másodikat bíróságon kívüli kivégzésekkel hozzák összefüggésbe. Nem emlékszem, hogy egyetlen Themisz-szobrot is láttam volna ebben a bírósági épületben. Valószínűleg hamarosan Prigozsin szobrát fogják felállítani egy kalapáccsal. Nem világos, hogy milyen jogalapon engedték ki a börtönből a Wagner PMC harcosait, hogy a frontra küldjék őket. Oroszországban dacosan semmibe veszik a törvényt. Bíró úr, ez nem zavarja önt?
Szégyellem kimondani azt, ami közismert, de az a benyomásom, hogy erről sem a bíró, sem az államügyész nem tud.
Ami február 24-én történt, az Oroszország provokálatlan agressziója Ukrajna ellen. Minél hamarabb véget ér, annál jobb. Senkinek sincs szüksége erre a háborúra, kivéve Putyint, aki nagy valószínűséggel elveszíti a hatalmát, ha ennek a háborúnak vége.
Azzal, hogy elhallgattatják azokat, akik ellenzik a háborút, hozzájárulnak annak folytatásához.
Ebben az évben úgy éreztem magam, mint egy öregember. Emlékszem Gorbacsov peresztrojkájára. Az idősebb generáció, amely egész életében hallgatott a sztálini elnyomásról, kifogásokat keresett: „Akkor még nem sokat tudtunk…”. Talán néhányan közülük tényleg nem tudták. De amikor a jelenlegi rendszer összeomlik, ez nem fog működni. Először is, nem ez lesz az első alkalom. Másodszor, az információ sebessége és hozzáférhetősége ma, amikor mindenkinek a zsebében van az internet, nagyon más. A 70-es években sok erőfeszítést és időt fordítottak az igazság kiderítésére. Ma ezzel szemben oroszok milliói fordítják arra minden energiájukat, hogy megpróbálják elhárítani az igazságot. A bújócska az ésszel és a lelkiismerettel – nemzeti sport.
Egy sok héttel ezelőtti találkozón azt tanácsoltam Önnek, tisztelt képviselő úr, hogy telepítsen egy VPN-t, és kezdjen el olvasni legalább néhány független médiumot. Ön azt válaszolta, hogy nincs szüksége a tanácsomra. Egyébként a YouTube-ot még nem blokkolták. Ha még mindig nem jött rá, hogy mi is valójában Putyin „különleges művelete”, és általában Putyin rendszere, akkor a semmit nem tud, és ez a tudatos választása. Ez nem lesz enyhítő körülmény a tárgyaláson, ahol Önt fogják bíróság elé állítani azokkal együtt, akik részt vettek a büntetőügyem koholásában. Remélem, hogy ezt meg fogjuk élni.
A történelem persze ismer példákat évtizedekig tartó diktatórikus rezsimekre. De még ebben az esetben is önök azzal, hogy elítélnek engem, hozzájárulnak ahhoz, hogy mindannyian egy szegény, kicsit sem szabad és megfélemlített országban élünk. Ön a saját szakmája ellen is bűnt követ el.
Az én ügyemnek van egy cenzori összetevője. Csakúgy, mint a megelőző intézkedésben (bizonyos cselekmények megtiltása), amelyet még Kemerovóban szabtak ki rám, és amelyet Ön, bíró úr, kétszer meghosszabbított. További büntetésként az államügyész az interneten való publikálás két évre szóló tilalmát kérte.
Ön már egy évet elvett az életemből, gyakorlatilag megfosztva engem az újságírás gyakorlásának lehetőségétől. Most még kettőt akarnak elvenni. Ez szimbolikus. Putyin Oroszországában csak feljelentéseket lehet írni, legalábbis büntetlenül.
Ami a fő büntetést illeti. Az államügyész 11 hónap javítómunkát kért. Én, mint az államügyész helyesen rámutatott, nem léptem a javulás útjára.
Ezért támogatom a javaslatát. Legyen 11 hónap közmunka.
Állítsák bíróság elé a militaristákat és a hamisítókat.
Oroszországnak – szabadságot!
Ukrajnának – békét!
Itt ér véget a beszéd, és csak megerősít abban a hitemben, hogy igenis vannak becsületes, tisztességes oroszok. Csak sajnos a börtönökben, fegyenctelepeken, kényszermunkán, legjobb esetben is közmunkán találjuk meg őket – de maga az orosz nép nem őrült meg és nem szegődött Vlagyimir Putyin fanatikus hívévé, vérengző rabszolgájává.
Ennyi fért a mai második részbe, holnap folytatom a krónikát, és kicsit elmélázok, hogy miképpen búcsúzzak: a megszokott módon, amivel békét kívánok Ukrajnának is, Oroszországnak is, de legfőképp a világnak, vagy azzal, amit Novasov mondott. Most az ő szavai jobban illenek ide.
Oroszországnak – szabadságot!
Ukrajnának – békét!