Nem tudom végig elolvasni. Nem is akarom, ennyi elég volt belőle. „Miből?” – kérdi az Olvasó. Szentesi Zöldi Lászlóból. Mandiner, ne keressék ki. „Kiből”, javít ki az Olvasó.
Hát, így is lehet mondani.
„Ady Endre. Micsoda nagy költő, micsoda hitvány ember!” Ez a címe az opusnak. A „micsoda nagy költő”-vel részben egyetértek. Csak részben, de ez az én magánverdiktem. Adytól alapvetően háromféle verset olvastam: úgynevezett szerelmi költészetet, némi politikait és úgynevezett istenes verseket. Ha mindezt rávetítjük a felszínesen szemlélt Adyra, akkor olybá tűnhet, mintha az élete a farka körül forgott volna. Léda és a többiek, vörösborral bőven meglocsolva, jó, fehérrel is, s a következmény: a szifilisz, azaz a betegség, ami Isten felé terelte, legalábbis ami által a „túlvilággal” is kénytelen volt foglalkozni, és ami a „véreim, magyar proletárok” és hasonlók megírására sarkallta. A vérbaj nem serkenti az agyi kapacitást. A – névleg – szabadkőműves Ady nemigen illik bele a mai állami politikai kurzusba, ami a Horthy-éra giccsváltozata, amely Horthy-éra – legalábbis politikailag – maga is giccs volt, s akkor ez, mondhatni, a giccs giccse, a Szentesi-féle újságírók pedig ennek a kiszolgálói.
Csodálkozunk tehát?
Dehogy csodálkozunk.
Ady nem egészen hét évvel halála előtt lett szabadkőműves. A Martinovics-páholyban (ez az elnevezés is megérne – stílusosan – egy misét) díszítőelemként funkcionált, érdemi tevékenységet nem fejtett ki. Mással volt elfoglalva, és ez lenne ennek az írásnak is a lényege. Ugyan mivel? Hát saját magával.
Node mégiscsak szabadkőműves volt, többek között annak a pátosznak a pellengérre állítója, amit később a lovastengerész Horthy is meglovagolt, és ami tovább giccsesítve az Orbán-éra egyik sarkalatos oszlopa. Amire azok a parvenük szoktak apellálni, akiktől minden „úri” olyan távol áll, mint Makó vitéz állt Jeruzsálemtől, a huncutságon kívül, és akik ma az országot uralják. Akik számára Ady hétszilvafás nemessége is elérhetetlen álom.
Ugyanakkor jó költő is volt. Nem annyira jó, amennyire a „baloldali” érzelmiség taksálja, de ez persze csak az én véleményem, mindenesetre ma senki nem múlja felül. Én a nyelvet illetőleg Babitsot és Weörest messze fölé helyezem, tartalmat illetően József Attilát pláne, Nemes Nagy Ágnest se hagyjuk ki, de ez, ahogy írtam, az én személyes véleményem, nem több. És mivel jó költő volt, nem lehet a szőnyeg alá söpörni, nem a jó költősége miatt, hanem a tekintélye miatt. Nem is söprik, azonban –
Egy költőt – mint költőt – a költeményei minősítenek. Adyt persze a prózája is (amely próza szerintem jobb, mint a versei), de arról tanácsos a Szentesi-féle embereknek hallgatni, mert minimum olyan erős, akár Hamvas Béla esszéi. Nem célszerű rivalizálni vele. Még csak idézni se célszerű kormányoldalról. Még véletlenül asszociációkra adna alkalmat.
És most térjünk rá Adyra, az emberre. Nem is Adyra, hanem úgy általában az emberi nyomorúságra. Az enyémre, tiédre, övére. Szentesi nyomorúságára is, ami abból a néhány sorból lejön, amit olvastam tőle most. A tökéletes, szervilizmusba és dilettantizmusba csomagolt nemértésére. Nagyon-nagyon ritka az a művész, aki kiegyensúlyozott. A kiegyensúlyozott átlagember is nagyon ritka. Kettejük közt az a különbség, hogy a művész érzékeny, az átlagember pedig, Hamvas szavaival nem érzékeny, csak ideges. A „bolond” is érzékeny, s azért bolond, mert nem tud kompenzálni. A „normális” átlagember eleve tompa, és tovább tompítja magát, a művész viszont ellensúlyoz. Minél zaklatottabb, annál inkább ellensúlyoz. Hazugságokkal, ha úgy tetszik, de ezek a hazugságok csak akkor hazugságok, ha a művészetét önéletrajzként értelmezzük, és nem művészetként. „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz”, írta szegény József Attila. Milyen étel? Milyen igaz?
És még mi mindent írt!
A „normális” átlagember nem alkot nagyot. Szentesi se fog nagyot alkotni soha. Nem vagyok jós, de ezt bízvást megelőlegezem. Szentesi köznapi értelemben valószínűleg teljesen normális. Nincs benne az a feszültség, ami az átlag fölé emelné. Enélkül a feszültség nélkül nincs művészet. Hogy is mondta valaki a Benkó Dixieland Bandről? „Dixielandot hitelesen egy öreg néger egykori rabszolga tudott játszani a huszadik század eleje New Orleansban, de ilyen nálunk elég kevés van.” Érzékenység kell hozzá és… tragédia. Nem komédia, nem szirup, hanem tragédia. Mégpedig… személyes tragédia. Amin a napi hat liter bor sem segít. Se a morfium, mint Csáth Gézán, se a pszichoanalízis. Romlott kölkökből lesznek a nagy művészek. De akár a szó Szentesi-féle értelmében romlottak is maradhatnak. Gondoljanak csak Byron társaságára, vagy a Verlaine-Rimbaud duóra.
Még fasiszták is lehetnek, mint Ezra Pound, vagy nézetváltogatók, mint Curzio Malaparte. És aztán? Alkoholisták, mint Ady, Weöres vagy Edgar Allan Poe. A rumba mártott kockacukor, ahogy valaki találóan elnevezte. Szentesinek már csak a kockacukor maradt.
A feszültség. Ez az, ami mozgat. Nem csak a költőket, hanem mindent. Más megfogalmazással a hiba. Az egész evolúciót (akármi légyen is az) ez mozgatja. Erre már a biológia is rájött, s azóta az evolúciót nem progresszív, hanem regresszív folyamatnak tartja.
A feszültség. A hiba. Az emberi gyengeség, akár jellemgyengeség. A bűn. Vagy a vétek. Ahogy Ady írta, bár ki tudja, mire gondolt közben. Mindegy is:
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevitő hőség,
Piros virág a Bánat
S fekete a Dicsőség.
Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.
A Halál nagy dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.
A méz maró keserű
S édes ize a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.
Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.
Ezt a verset kivételesen – a saját stílusában – József Attila is írhatta volna. Véletlen, vagy nem, mindegy. Olyan… sugallott. A belsőből jön.
Konformizmussal nem lehet megérteni.
Pont az a lényeg, a motor, amit Szentesi kárhoztat, mindegy, miért. Nem érti, hát nem érti. Nem is kell értenie. Az ő közönsége a hozzá hasonló papagájok.
A papagájkodás a papagájoknak szól.
Gaál Péter
