Mielőtt ismertetni kezdeném a The Insider kiváló írását Ivan Pavlov ügyvéd tollából – utóbbi időben sok ügyvéd ír nekik, remélhetőleg nem azért, mert a tárgyalóteremben ismerkednek meg a szerkesztőkkel – előre kell bocsátanom, hogy személyes gyakorlatom van az efféle ügyekben. Úgy értem, mint potenciális vádlottnak.
Az 1980-as évek Romániájában, ahol volt szerencsém nem csak születni, de nevelkedni és büntethető korba lépni (ez nem volt azonos a nagykorúsággal, 16 évtől volt az ember politikai vádak miatt büntethető, ennél fiatalabb vádlott esetén a szülőket vonták felelősségre) egymást érték az efféle koholt eljárások. Mint megfigyeltük, mindig a negyedév végén, ugyanis a megyei Securitatenak három havonta kellett prezentálni a megadott számú hazaárulót, különben ők kerültek bajba. Tervgazdálkodás volt még ezen a téren is, a vége felé majdnem én is beleestem a szórásba, ezt az azóta kutatható aktákból tudom, két per is készült ellenem: az egyik csak államellenes összeesküvésről szólt, a másik cifrább volt: a szocialista államrend elleni fegyveres összeesküvéssel vádoltak volna, ami egyértelműen kötelet jelentett. Szerencsém (és némi pénzem) volt, sikerült lelépni. De mondom: tapasztalataim alapján igazolhatom, hogy a totális és nacionalista rendszerek pont úgy működnek, ahogy Pavlov doktor írja. Lássuk tehát, hogyan is áll a helyzet Oroszhonban!
2023-ban Oroszországban példátlanul sok volt a hazaárulásért hozott ítéletek száma – 39, ami két és félszer több, mint 2022-ben. Ugyanakkor közel száz új ügyet indítottak, ami azt jelenti, hogy a 2024-es és 2025-ös év ismét rekordokat dönthet. Ezen eljárások túlnyomó többsége tudósok, újságírók és egyszerű szakemberek ellen irányul, míg a hírszerző ügynökségek úgy tűnik, hogy a bürokratikus és katonai szektoron belüli „árulók” felett átsiklanak – pedig ott őrzik a tényleges államtitkokat. A Kreml számára a magas rangú tisztviselők által elkövetett bűncselekmények esetében a PR-kapcsolatok gyakran elsőbbséget élveznek a nemzetbiztonsággal szemben.
Első pillantásra logikusnak tűnhet az Oroszországban hazaárulás miatt letartóztatottak növekvő száma. Mivel az ország háborúban áll, az állambiztonsággal kapcsolatos aggodalmak elsőbbséget élveznek. Minden konfliktusban szükségszerűen vannak ellenségek, belső és külső ellenségek egyaránt. Míg a külső ellenfelek nyilvánvalóak, a belső fenyegetésekről külön rendelkezés szól – a hazaárulásról szóló törvény. Ez alapján kell kiszűrni az orosz hírszerzés soraiban lévő árulókat, az ukrán fegyveres erőkkel együttműködő hadseregtábornokokat, a védelmi szektor vezetőit, akik államtitkokat szivárogtatnak ki külföldi ügynökségeknek, vagy a hazájukat eláruló kormányminisztereket.
A tavaly „árulóként” elítéltek közül azonban feltűnően hiányoztak az ilyen magas rangú személyek. Kihívás lenne felidézni, hogy mikor állítottak utoljára magas rangú kormánytisztviselőt vagy katonatisztet bíróság elé hazaárulásért Oroszországban anélkül, hogy segítségül hívnánk a Wikipédiát.
Csak Oleg Kalugin tábornok esete jut eszünkbe, aki 1995-ben az Egyesült Államokba emigrált, miután lemondott posztjáról. Kalugin 2001-ben tanúskodott az amerikai hadsereg egykori ezredese, George Trofimoff ellen, megerősítve az amerikai állampolgár szovjet hírszerző ügynöki tevékenységét. 2002-ben egy orosz bíróság Kalugint távollétében 15 év börtönbüntetésre ítélte az állami hazaárulásról szóló törvény alapján. Szergej Szkripal ügyét is érdemes megemlíteni; őt 2006-ban ítélték el, majd később kicserélték. Alapos kutatással talán fel lehetne tárni még néhány hasonló esetet. Az ilyen esetek azonban rendkívül ritkák a modern Oroszországban.
De miért? Vajon Putyin valóban kifejlesztett valami páratlan ideológiai indoktrinációs módszert, amely az ország vezetésének legmagasabb szintjein – mind a civil, mind a katonai vezetésben – kiiktatta az árulókat? Még a bolsevikok sem tudtak ilyen eredményeket elérni a mindent átható propagandájukkal. Akkor miért nem látni most ilyen eseteket?
Ennek két oka van. Az első megértéséhez vizsgáljuk meg Timur Ivanov védelmi miniszterhelyettes közelmúltbeli letartóztatását. Hivatalosan vesztegetés gyanújával vették őrizetbe, ami természetesen senkit sem lepett meg: Ivanov ellen évek óta nyomozás folyik korrupció miatt, és kiderült, hogy több milliárd rubel értékű luxusingatlanok tulajdonosa, amelyeket a védelmi minisztérium vállalkozóitól kapott kenőpénzekből szerzett.
Ami feltűnő, az a letartóztatásának pontos időzítése. A Kreml legalább 2019 óta, de valószínűbb, hogy már jóval korábban is tudott Ivanov mesterkedéseiről, a korrupt tiszt ellen azonban egészen a közelmúltig nem emeltek vádat. Miért most vették őrizetbe? Miért nem a háború elején? Miért nem 2019-ben?
A valószínű ok az, hogy nem csak a megvesztegetés az egyetlen bűncselekmény, amiről szó van. Röviddel Ivanov letartóztatása után egyes médiumok azt sugallták, hogy hazaárulás miatt nyomoznak ellene. Bár általában nem árt az óvatosság a névtelen kiszivárogtatások esetén, ebben az esetben a hír legalább közvetett megerősítést nyert. Ivanov ellen az FSZB katonai elhárítási osztálya nyomoz, amely jellemzően nem foglalkozik gazdasági bűncselekményekkel, hanem kémkedésre és hazaárulásra specializálódott. A letartóztatás hivatalos oka mégis a korrupció volt.
Ivanov 2016 óta töltötte be a védelmi miniszterhelyettesi posztot. Régóta tagja Sojgu csapatának, számos kormányzati kitüntetést tudhat magáénak. Ő felügyelte a védelmi minisztérium minden nagyobb építkezési projektjét, kulcsfigurája volt az ország vezetői hierarchiájának, és olyan polgári rangot viselt, amely egy négycsillagos tábornokéval egyenértékű.
Emellett maga Vlagyimir Putyin nevezte ki, és ha Putyin elismerné, hogy a védelmi minisztérium egyik legmagasabb rangú tisztviselője elárulta az országot háborús időkben, az súlyosan ártana az elnök megítélésének. Egy olyan vezető, aki hírszerzői múltjával büszkélkedik, nem engedhet meg magának ilyen kirívó hibát a személyzeti válogatás során. Ezért Ivanovot csak akkor fogják hazaárulással vádolni, ha a Kreml hatóságai megtalálják a módját, hogy elkerüljék a médiabotrányt – valószínűleg az események olyan verziójának koholásával, amely megvédi a felső vezetést a vizsgálat elől. Ha egy ilyen mutatványt nem tudnak véghezvinni, akkor kényelmesebb, ha egyszerűen rács mögé dugják Sojgu helyettesét vesztegetés miatt. Az ilyen bűncselekményekért kiszabható büntetések jelentősek, a rezsim hírnevének csorbulása pedig lényegesen kisebb lenne: „Lehet, hogy a csatahajó elsüllyedt, de a flotta sértetlen maradt!”
Gyanítható, hogy ez az eset nem egyedi. Magas rangú hazaárulókról egyszerűen azért hallani keveset, mert a rezsimnek nem áll érdekében, hogy ilyen vádak alapján emeljen ellenük vádat. Ahogy a Szovjetunióban szokták mondani: „megbüntetik őket, de nem azért, amit tettek”. Még akkor sem előnyös a hatóságok számára a hazaárulásról szóló törvény alapján történő vádemelés, ha olyan személyekről van szó, akik jelentős hatalommal rendelkeznek és hozzáférnek államtitkokhoz – olyanokról, akik képesek valódi kárt okozni Oroszország nemzetbiztonságának –, mivel minden egyes elmarasztaló ítélet közvetve azokat a feletteseket is belekeveri az ügybe, akik az árulókat egyáltalán kinevezték. Itt a kommunikációs szempontok elsőbbséget élveznek a nemzetbiztonsággal – és az orosz joggal – szemben.
Egy másik ok a törvény végrehajtóinak motivációjában rejlik. Egy hazaárulási ügy leleplezése figyelemre méltó teljesítmény bármely hírszerző tiszt számára, gyakran karrierje csúcsának tekinthető. Ahhoz azonban, hogy az ember munkája valóban előmenetelhez vezessen, el kell kerülni, hogy az ország politikai vezetését kellemetlen helyzetbe hozza a legmagasabb szintű bűncselekmények felderítésével. Így a rendszer kegyeit kereső nyomozókat arra ösztönzik, hogy kevésbé befolyásos célpontokat kövessenek, akiket árulóként „leplezhetnek le”.
Gondoljunk csak a jól ismert „szocsi ügyre”, amelyben egy Okszana Szevasztidi nevű helyi pékségben dolgozó eladónő lett a vádlott. 2008-ban, közvetlenül Oroszország Grúziával vívott ötnapos háborújának kezdete előtt egy katonai felszerelést szállító vonat haladt át a városán. Szevasztidi SMS-t küldött grúziai barátjának arról, amit látott. Természetesen eszébe sem jutott, hogy ez titkos katonai információ lehet – elvégre a vonat fényes nappal haladt át, az egész város számára jól láthatóan.
Mégis 2015-ben Szevasztidit letartóztatták hazaárulás vádjával, és hét év börtönre ítélték. Több más személy is hasonló ítéletet kapott hasonló cselekedetekért, ami tovább erősíti az információ széles körben ismert jellegét. Mindenki látta a vonatot a felszereléssel.
Ezt a tényt végül magának Vlagyimir Putyinnak is el kellett ismernie, aki egy sajtótájékoztatón kínos helyzetbe került, amikor Okszana Szevasztidiről kérdezték. Hogyan lehetséges, hogy egy nukleáris szuperhatalom biztonságát egy szocsi eladónő által küldött SMS fenyegeti? Miféle államtitokról van szó, ha ezt bármelyik járókelő láthatja és nyilvánosságra hozhatja?
Így sikerült elérnünk, hogy Szevasztidi és két másik személy kegyelmet kapjon. De sajnos az ilyen – abszurd és egyértelműen koholt – esetek nem tűntek el.
Ezt mutatja egy sor „hazaárulási” ügy, amelyekben orosz tudósok váltak áldozatokká: Vlagyimir Lapigin, Viktor Kudrjavcev, Valerij Mitko, Anatolij Maszlov, Valerij Golubkin, Anatolij Gubanov és Dmitrij Kolker (aki előzetes letartóztatásban hunyt el), hogy csak néhányat említsünk. A hasonló esetek nagyjából ugyanarra a sémára épülnek: egy tudós, aki részt vesz egy nemzetközi projektben, amelyet minden kormányzati szerv jóváhagyott, tudományos dokumentációt küld a projektpartnereknek. Mindez az intézetben meghatározott eljárások keretében történik, az összes szükséges bizottság – beleértve a nemzetbiztonsági bizottságot is – jóváhagyásával, amely nem talál államtitkot a dokumentációban.
Aztán évekkel később az FSZB azzal vádolja a tudóst, hogy titkos információkat tartalmazó anyagokat küldött, és állításuk szerint államárulást követett el azáltal, hogy államtitkokat szivárogtatott ki külföldieknek. Ráadásul a vádak a tudós ellen irányulnak, aki a bizottság határozatának teljes mértékben megfelelően járt el, nem pedig maguk a bizottsági tagok ellen, akik között jellemzően a biztonsági szolgálat tisztjei és más, az államtitkok védelméért felelős személyek vannak.
Az orosz államnak semmi haszna nem származik abból, hogy az orosz tudomány legragyogóbb elméit, akiknek munkája nemcsak a világegyetem törvényeinek megértését, hanem az ország védelmi képességeit is megalapozza, büntetőeljárás alá vonják. Ha az FSZB valóban az állam biztonságának védelmére törekedett volna, már sokkal korábban – a dokumentumok nemzetbiztonsági bizottság általi ellenőrzésének és jóváhagyásának szakaszában – közbeléphetett volna, és figyelmeztethette volna a tudóst, hogy ne küldjön ilyen információkat külföldre. Természetesen a hatóságok tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az elítélt tudósok egyike sem tényleges áruló vagy kém.
De az FSZB-nek nem feladata az orosz állam biztonságának védelme. Az „árulók”, „kémek” és egyéb figurák – az orosz hatóságok rögeszméi – elleni fellépés a biztonsági szolgálatok válasza arra, hogy az ország vezetésének azt adják, amit akar, nem pedig azt, ami a nemzeti érdekeket szolgálja. A csúcsról az az igény érkezik, hogy árulókat leplezzenek le; ezért árulókat kell találni (vagy, ami a leggyakrabban előfordul, kinevezni). És ennek a látszólag értelmetlen feladatnak a végrehajtói természetesen jutalmat kapnak. Egy ilyen helyzetben sokkal könnyebb véletlenszerűen kiválasztott személyeket koholt vádakkal bebörtönözni, mint valódi munkát végezni.
A hazaárulási ügyek számának megugrását, amely Oroszországban a háború kezdete óta tapasztalható, nem a nemzetbiztonság megőrzésének célja vezérli. Ehelyett a politikai vezetés azon igénye hajtja, hogy a belső ellenségeket kiiktassa. A vádlottak között alig találni olyan magas rangú tisztviselőket vagy katonákat, akik eladták a lelküket az ördögnek. Ehelyett vannak köztük villanyszerelők, balerinák, diákok, nyugdíjasok, sőt még iskolás gyerekek is. Vannak, akiket az ukrán jótékonysági szervezeteknek tett apró adományokért – általában néhány dollárnál nem többért – börtönöztek be. Másokat bűnösnek tartanak „az ellenség oldalára való átállásban”, pusztán néhány ukrán Telegram-robottal folytatott levelezésük alapján – még akkor is, ha nem tettek semmilyen tényleges lépést az állítólagos „átállás” érdekében. És vannak, akiket pusztán a szavaik miatt visznek be, amelyeket hazaárulásra való felbujtásnak bélyegeznek.
Ezek az esetek egyszerűek és érthetőek. Nem igényelnek különösebb erőfeszítést a bűnüldöző szervek részéről, nem jelentenek veszélyt a tisztviselők biztonságára, nem hordozzák magukban a kellemetlen politikai incidens kockázatát, és mégis bőséges anyagot kínálnak lenyűgöző jelentések megírásához, amelyek biztosan tetszeni fognak a mindig újabb és újabb eredményeket követelő nemzeti vezetésnek.
Így változnak az összetört emberi életek új csillagokká a váll-lapokon Oroszországban. És – tegyük hozzá – nem csak ott.
Szele Tamás
