„Erősen szubjektív”, mondaná a nagyérdemű publikum arra, ami most következik. A nagyérdemű publikumnak mind erősebb ingerekre van szüksége, verbálisan is, az se baj, ha értelmetlen, csak erősebb legyen, mint a megelőző. Legoptimálisabb megoldás, írja egy fogászati rendelő hirdetése, égés, kommenteltem, mert én is odajárok tisztogattatni, persze válaszra se méltattak, nem azért vannak ezek a hirdetések, hogy beszélgessünk. Hiába degradálsz le, hiába futsz.
Oh, my dear. Ó, szarvasom. Csak aztán rám ne fogja valami Schweine-, pardon, deerhound, hogy még ennyit se tudok angolul.
Az Orbánt felfelé buktatni kívánó Magyar Péter, és ez a szerencsétlen Karácsony, aki nélkül nincs még Corvin se. Aki Göncz Árpádot és Sólyom csőrmestert egy piedesztálra emeli. Aki azt mondja (fel) egy hirdetésében, hogy ők testesítették meg a nemzet egységét. Mit testesítettek meg? Minek a mijét? Én még emlékszem arra a kifütyült beszédre. „Árpi bácsi, betartás!” Sólyom azoknál is viharosabb időkben volt elnök. Mintha megpróbált volna egyensúlyozni, nem túl sok sikerrel, mindazonáltal azzal a határozott benyomással, hogy a Fidesz malmára hajtja a vizet. Az orbánista Makovecz is megszerette ezért, viszont a gömbölyödő Generalisszimusz a továbbiakban már túl kockázatosnak ítélte, így ment, és jött Plagi bácsi. Nesze neked nemzet egysége. Abból jószerivel már csak a dohányboltmutyi maradt.
Laza Pali, pardon, pali, pici pocival. Megfigyelték a csodás alliterációt? Ezt Orbánról írta akkoriban egy híve, akinek szokás szerint halovány dunsztja sem volt, mit beszél, ahogy hívei többségének most sincs. (Persze a nemhíveinek se sok van.) Orbán és a lazaság körülbelül úgy rokonítható, mint a merev tengely a gumikötéllel. Karácsony hirdetésposztja alá azért odaírtam, hogy mindennek ellenére, végtelen sajnálattal kénytelen vagyok mégis rá ellenszavazni.
Hogy Orbán merrefelé bukik, ha bukik, az kérdéses. Csak ezzel kapcsolatban tetszés szerinti mennyiségű összeesküvés-elméletet tudnék szállítani Önöknek. Tudok viszont melléjük egy mindig érvényes vezérfonalat is: nem úgy lesz. Mihez képest nem úgy? Bármihez képest. Megrendelhette a nőverő kurafitól saját pártja likvidálását (mely saját pártról tizenöt éve megírtam, hogy Orbán teljhatalmának legfőbb ellensége, egyben bukása legvalószínűbb oka lehet, minél nagyobbra nő – minél több benne a marakodó csoportok száma –, annál nagyobb eséllyel), hogy saját személyében pártok fölé emelkedhessen (ezt puskázta el eddig a prezidenciális rendszer gondolatának parkoltatásával), de éppúgy megrendelhette tőle az „ellenzék” kiiktatását, bár ez a legkevésbé valószínű. A mai ellenzék a NER lényegi szükséglete, akár Soros, a migránsok, vagy újabban a háború. Hja kérem, a háború erős inger.
Messziről jött ember azt mond, amit akar. Ameddig ez az ember messzi van (a kormányrúdtól), szintén azt mond, amit akar. Vagyis ami reményei szerint hat. A Fidesz reményei szerint A tanú módszerei hatnak („sisteregjen az a gyűlölet”), MP reményei szerint az „ein bißchen Goethe, ein bißchen Bonaparte”. Egy kicsit fideszféle, egy kicsit nemfideszféle. „Jobboldaliaknak” a megreformált jobboldal, baloldaliaknak a „majd leszavazzuk” reménye. „Az élhető szocializmus.” „Reformkommunizmus.” Egy kis bók, egy kis csók. Ahogy a régi cigarettareklám mondta: egy szippantás, és minden teljesen más (Astor filter).
Ne várják tőlem, hogy a jövőt jósolgassam. Nem jósolgatom. Nekem személy szerint a hatalom gyengülése már eredmény volna. Én nem (elvont) kollektívákban, hanem (konkrét) szubjektumban gondolkodom. Erősen, ha még emlékeznek a bevezető mondatban leírt ostobaságra. Individuumban. Egyénben, nem közösségben. Minden elvont közösség ködkép, bólintana két pohár (palack) között Weöres mester. Játéktérben.
Abban, ami most, hogy is írjam, szűkített. Erősen szűkített.
S hogy aztán – a hatalom gyengülése után – mi lesz, nem tudom. Hajlok mostanában az anarchizmus irányába. Nem annak az anarchizmusnak az irányába, amit az „erősen szubjektív”, „legoptimálisabb megoldás”-szerető és ledegradálásellenes nagyközönség annak gondol, hanem az anarchista megoldás első fázisa – az adott hatalmi struktúra lerombolása – irányába. Erre pedig Péterünk kiválóan alkalmas. Hogy nem olyan tehetséges, mint az ifjú Orbán volt? Hála Istennek. Még csak az hiányozna, hogy az legyen.
De nem is tehetségtelen. Pont annyira nem, mint amennyire most szükség van. Mit jelent a mai politikában a tehetség? Elhitetést. A jó politikus kicsit bálvány is. A jobb nagyon bálvány, de onnantól már veszélyes, mert – a nép szemében – elválik önmagától. Felülemelkedik a személyes minőségen, és intézménnyé válik. Egy királyt nem azért tiszteltek, mert ezt és ezt csinálta, ilyen és ilyen volt, ha ezért tisztelték volna, nem ragasztottak volna legtöbbjükre valamilyen nem túl hízelgő gúnynevet (a skandináv – svéd, dán, norvég – uralkodók ebben élen jártak), hanem azért, mert király volt. Nem őket tisztelték, hanem a királyságot. MP is kezd bálvánnyá válni, de – eddig – szerencsére csak kicsit bálvánnyá. Nem saját személye okán, hanem annak okán, amit – most – képvisel.
A szabadság illúziója okán.
S hogy miket beszél összevissza? Mindenfélét. Számonkérést, felfelé buktatást, „jobboldali” előítéleteket, „baloldalnak” tulajdonított előítéleteket, kinek-kinek, amit hallani akar, és amivel a nem hallani akartakat ellensúlyozhatja. Nem azért, mert mindezeket meg fogja (fogná) valósítani, ha hatalomra kerül(ne), hanem éppen azért, hogy ne legyen megfogható. (Egy kis szójáték, ha észrevették. Milyen unalmas is lenne nélkülük, és csapongások nélkül az élet s az olvasmány, ugye? Így legalább nem punnyadunk el. Ébren tartanak.) Az embereket a saját gondolataik-vágyaik érdeklik, nem Magyar Péter jelleme. Ezért is hatástalan az a karaktergyilkossági sorozatkísérlet, amit az összes fideszes média folytat vele szemben. Sztálin elvtárs és Joszif Dzsugasvili se volt ugyanaz a személy, ezt pedig nem más mondta, mint maga Sztálin elvtárs, alias Joszif Dzsugasvili.
Ha lehet, még jobban csodálom azt a tervszerűséget, szervezettséget, összefoglalva profizmust, amit látok. És még kevésbé hiszem, hogy ez egy spontán pár hónapos felbuzdulás. Azt sem hiszem, hogy… de erről nem beszélek most, mert ártanék vele. Majd, ha vége ennek az egész vircsaftnak, vagy annyira előrehalad, hogy beszélhetek róla. Vegyék fent említett játékos elméleteim egyikének. Mindenesetre én Varga Juditot se le nem becsülném, se le nem írnám, se be nem sorolnám sehova. Ha mondtam róla valaha rosszat, feltételesen visszaszívom.
Hajrá, kísértet, járd a vidéket. Szegény Cipő, akitől plagizáltam, még ezt sem érhette meg.
Gaál Péter
