Meglehetősen érdekes tanulmány olvasható a tavaly hivatalosan megszüntetett (de titokban továbbra is működő) Szaharov Intézet honlapján, a Sztrana i Miren, aminek a neve egyszerűen „Ország és világ”-ot jelent. Az írás a populizmus természetét elemzi, szerzője Marija Sznyegovaja politológus, a Walsh School of Foreign Service (Georgetown Egyetem) posztdoktori ösztöndíjasa, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának Európa, Oroszország és Eurázsia programjának vezető munkatársa. Külön pikantériája a tanulmánynak, hogy a szerző több alkalommal is magyar példákkal illusztrálja mondanivalóját – hát lássuk, mit mond az elnyomott Magyarországról a még elnyomottabb orosz politológus hölgy?
10 évvel ezelőtt, 2014-ben Orbán Viktor miniszterelnök híres beszédet mondott az illiberális demokráciáról, amelyben a demokrácia alapvető jellemzői (viszonylag szabad választások) megmaradnak, de a demokrácia liberális elemei (a végrehajtó hatalom korlátozása, kisebbségi jogok) korlátozva vannak. Mint Oroszországban, amelyet Orbán Kína, Törökország, India és Szingapúr mellett a siker példájaként említett: az állam formálisan demokratikus, de a valóságban nem az. Úgy tűnik, hogy akik átélték az autokráciát, mint Magyarország vagy más közép- és kelet-európai országok, és másoknál jobban tudják, milyen az, immunitás alakul ki vele szemben. De az illiberális mozgalmak ott is népszerűek, és Orbán Viktor 2010 óta Magyarország miniszterelnöke.
A populista siker jelenségét ma már sokat tanulmányozzák. A hagyományos pártokkal vagy politikai vezetőkkel ellentétben nekik általában nincs klasszikus, világos politikai programjuk, amit a választóknak kínálnak. Viszont olyan nyelven beszélnek, amelyet a polgárok megértenek – egy nagyon egyszerű nyelven, amelyben minden fekete-fehér –, és szembeállítják a „jó embereket” a rossz, korrupt, szörnyű, félelmetes „másokkal”. Általában a „mások” az elit, de lehet bárki, akit ellenségnek jelölnek meg: a bevándorlók, az ötödik hadoszlop – ez a nyelvezet könnyen összeegyeztethető nagyon különböző elképzelésekkel.
Ezért van az, hogy a populizmus sokféle formát ölthet. Lehet jobboldali, mint például a bevándorlásellenes platformok: nincs szükségünk bevándorlókra, megvédjük az etnikai közösségünket. Ha pedig a „mi” az „ők” ellen az újraelosztás gondolatával egészül ki, akkor baloldali populizmust kapunk. „Mi” lettünk rosszabbul – ez azért van, mert „ők” a mi kárunkra híznak.
Az utóbbi időben egyre több ilyen gondolat jelenik meg, és egyre kevesebb lehetőség van arra, hogy kiszűrjék őket, így könnyebben eljutnak a nagyközönséghez. Az elmúlt 30 évben sok minden megváltozott a világban. A hidegháború véget ért, a globalizáció felgyorsult, a világ mobilabbá vált. Alighogy az emberek megszokták az új életmódot, máris újra változik. Sok az elégedetlen ember, és az internet tönkretette az úgynevezett „kapuőröket”. Régen intézményeken, platformokon keresztül kellett megszólítani a választókat, át kellett jutni egy szerkesztő ellenőrzésén. Ma pedig egy sokmilliós közönséggel rendelkező Trumpnak nagyobb befolyása van, mint bárkinek. Egyetlen tweetjével össze tudja omlasztani a tőzsdéket, vagy milliókat szólíthat meg közvetlenül.
Ez az egyik oka a populizmus fellendülésének. Az az egyedülálló könnyedség, amellyel az internet lehetővé teszi a választók elérését, nagyon jól illik egy populista platformhoz. A populista vezetők azt mondják: „Itt vagyunk, nincs szükségünk az elitre!”. Vagy: „Itt vagyok én, hozzátok fordulok, hallgassátok meg az igazságot, mert rajtam kívül senki más nem mondja el nektek”.
A populizmus veszélye az, hogy ez a nyelv a legkevésbé művelt emberek számára is elérhető. A barát és az ellenség megkülönböztetése az egyik legprimitívebb információértékelési mód, amely szinte biológiailag beágyazódott az emberbe. A populista platform politizálása romboló hatású lehet, és bárhová vezethet: fasizmushoz, nácizmushoz – a történelemben sok példa van rá. Mostanra azonban ez sokkal világosabbá vált, hiszen a populizmust népszerűsége miatt alaposan tanulmányozzák, és előre lehet figyelmeztetni azoknak a politikusoknak a veszélyére, akik úgy döntenek, hogy ilyen módon szólítják meg a választókat (más kérdés, hogy ez segít-e).
De a populisták nem a semmiből születnek. Éreznek valamilyen sérelmet, elégedetlenséget a társadalomban, és készek ezt kifejezni. Különösen akkor, ha a mainstream pártok valamilyen okból (például politikai korrektségből) nem tükrözik ezeket a témákat. Ebben a tekintetben a populizmus – potenciális destruktivitása ellenére – mégiscsak a demokratikus politika jelensége, válasz a társadalomban meglévő igényre.
Ez az igény nagyrészt gazdasági okokon alapul. Mindenekelőtt reakció a globalizációra, amely okot teremtett az elégedetlenségre.
Ez paradoxonnak tűnhet, hiszen a globalizáció elősegíti a gazdasági növekedést, és minden ország profitál belőle. A probléma az, hogy a nyereségek egyenlőtlenül oszlanak el. A globalizáció növeli az egyenlőtlenséget, következésképpen polarizálja a társadalmat. Sokan nyernek, de vannak olyanok is, akik nagyon sokat veszítenek, ők az úgynevezett „globalizáció vesztesei” – ez egy valós kifejezés a társadalomtudományokban, bár sokan sértőnek találják.
Ők általában kevésbé tehetős emberek, gyakran munkásosztálybeliek (kékgallérosok), és alacsony a mobilitásuk. A globalizáció azt eredményezi, hogy a gyárakat más, alacsonyabb bérekkel rendelkező országokba költöztetik – így olcsóbb a termelés. Ennek következtében az áruk is olcsóbb lesz. Úgy tűnik, mindenkinek jól megy. De azok, akik például az USA-ban gyártották őket, munkanélkülivé válnak. És bár most már megengedhetik maguknak az olcsóbb árukat, mégis vesztesnek érzik magukat.
Nehéz megmondani, hogy valóban vesztesek-e, vagy csak azt hiszik, hogy vesztesek (egyes tanulmányok szerint ezen csoportok reáljövedelme nem változott, sőt csökkent, míg mások szerint nőtt). De ezeknek az embereknek a társadalmi státusza mindenképpen csökkent. Relatív értelemben (az átlaghoz képest) egyértelműen kevesebbet kezdtek keresni – ebben a legtöbb kutató egyetért. Ezért van az, hogy a globalizáció vesztesei nem kedvelik az úgynevezett fősodratú elitet és a fehérgallérosokat – azokat, akik a globalizáció haszonélvezői voltak –, és szemrehányást tesznek országaik vezetőinek, amiért a globalizáció érdekében elárulták választóikat.
Bizonyos értelemben ez igaz: hogyan lehet elutasítani a globalizációt, ha minden ország profitál belőle? Mindig vannak olyanok, akik relatív vesztesek. És itt van a rozsdaövezet problémája (így nevezzük az USA azon régióit, ahol sok nehézipari vállalat működött, amelyek a posztindusztriális gazdaságra való áttéréssel és a globalizáció fejlődésével leépültek). Lakói kevésbé mobilisak és képzettek, a régiójukban lévő feldolgozóipari munkahelyek elérhetőségétől függenek. Ez pedig már nem létezik, mert a munkahelyeiket kivitték Kínába vagy Vietnamba és máshová.
A populisták aktívan játszanak az idegengyűlölő érzelmekkel, és a bevándorlás témáját maximálisan kihasználják. De a bevándorlás erősödése és az erre adott reakció a globalizáció és az ezzel kapcsolatos problémák megnyilvánulása is: az emberek nehezebben alkalmazkodnak a változásokhoz. Sok köze van a gazdasághoz: az etnikai és kulturális konfliktusok hátterében nagyon gyakran a gazdasági elégedetlenség és sértődöttség áll.
Jó példa erre Magyarország. Ott a Jobbik nevű radikális jobboldali populista párt egy időben erősebb volt, mint a Fidesz. Népszerűségét (bejutottak a parlamentbe) gyakran a magyarok növekvő idegengyűlöletének és a romákkal való összecsapásoknak tulajdonítják. De a romák Magyarország különböző régióiban élnek, és csak bizonyos régiókban voltak konfliktusok – azokban, ahol a reformok következtében sok iparág bezárult. Ott magyarok és romák egyaránt dolgoztak – mindenki munkanélküli lett. A helyzet nem könnyű: az embereknek nincs pénzük, ingerültek, elégedetlenek, úgy érzik, hogy rosszul élnek.
Természetesen az ilyen légkör a konfliktusok elszaporodásához vezet.
Ugyanez történik más országokban is. Miért beszélünk hirtelen a rasszizmus és az etnikai intolerancia növekedéséről különböző összefüggésekben, különböző csoportokkal szemben? Az Egyesült Államokban elsősorban a latin-amerikai bevándorlók, Európában a muszlim csoportokkal kapcsolatos problémáák, Kelet-Európában pedig valamiért a romák kerülnek a fókuszba. Évszázadok óta egymás mellett élnek – és hirtelen mégis széles körű etnikai konfliktus alakul ki.
Az adatok nem mutatnak közvetlen összefüggést a populista pártok sikere és az idegengyűlölet, valamint a faji intolerancia abszolút szintje között. Tehát nem csak maga az idegengyűlölet teszi valószínűbbé a populisták hatalomra jutását, hanem valami más is kell hozzá.
A posztkommunista országokban pedig még ennél is drámaibb változások zajlottak: piaci reformok. A globalizációnak sok köze van a piacgazdaságra való áttéréshez, és gyakran a negyedik forradalomként emlegetik – annyira erőteljes változásokat hozott. Lényegében ezek általános folyamatok, amelyek során az erős újraelosztó államról, ami a különböző csoportok számára számos támogatási programmal és meglehetősen zárt gazdasággal rendelkezik, széles körű váltás történik a teljesen nyitott gazdaságok felé, ahol nincs meg a korábbi szociális védőháló. A folyamatok mind Nyugaton, mind Keleten hasonlóak voltak: csak a nyugati országokban ez nem történt olyan hirtelen.
A posztkommunista országok lakosainak mintegy fele elégedetlen a piaci reformokkal. A reformok mindig fájdalmasak, sehol sem szeretik őket, különösen azokban az országokban nem, ahol erős hagyománya van az újraelosztásnak és az állam jelentős szerepvállalásának. Az embereket kiszakítják megszokott életmódjukból. A Szovjetunióban az emberek pontosan tudták, hogy 50-60 év alatt hova vezet a karrierjük. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott, teljes volt a bizonytalanság. Persze, voltak vesztesek számosan.
Ebből a szempontból Putyin rendszere a populizmus elemeit is tartalmazza. Nemcsak Kelet-Európával, hanem Trumppal is találunk párhuzamokat. Csak Oroszország esetében van egy sajátossága a politikai rendszernek: a neheztelés és a populista reakció nem demokratikus úton jött. Ahogy Gleb Pavlovszkij és Ivan Krasztev könyvükben leírják, a Kreml jól ismerte a reformokkal szemben felhalmozódott hatalmas elégedetlenséget, és az 1990-es évek végén felépített egy képet Jelcin utódjáról, mint a reform veszteseinek koalícióját vezető „erős kezű” vezetőről. Ugyanakkor gondoskodni kellett arról, hogy Jelcin piacpárti elitjének egy része is valamilyen módon megőrizze a hatalmat.
A korai Putyin az erős ember képét mutatta, aki jön és végre „helyreállítja a rendet” a „liberálisok káosza” után (a vesztesek csoportja számára), és egyben a Jelcin-féle reformok folytatója is. Ez egy nem egyértelmű, kissé paradox, mégis működőképes opció.
A továbbiakban Putyin egyre inkább éppen ennek a revansista csoportnak kedvezett. Ide tartozik a bürokrácia, a szilovikok, a költségvetéstől függő hatalmas közalkalmazotti szektor (tanárok, orvosok és mások) és a munkások. Putyin politikája sok szempontból revansista politika, reakció az 1990-es évek reformkorszakára. Ez megmutatkozik gazdasági programjában (különböző szociális programok bővítése) és kulturális programjában is (geopolitikai revansizmus, Oroszország nagyhatalmi státuszának helyreállítása).
A populisták Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább bevonják a politikába az alacsony jövedelmű vesztes csoportokat. Az Egyesült Államokban ennek szószólója furcsa módon Trump lett: egy New York-i milliomos, aki az ő nyelvüket beszéli. 2016-ban a programja egyértelműen a munkahelyteremtésre összpontosított az Egyesült Államokban: munkahelyek, munkahelyek, munkahelyek. Pontosan ugyanezeket a tendenciákat látni a visegrádi országokban (Magyarország, Lengyelország, Szlovákia) és Nyugat-Európában is.
Azt a jelenséget, hogy a populista szavazók között egyre nagyobb a munkások aránya, a populista szavazók proletarizálódásának nevezik.
Ennek veszélye nyilvánvaló. Valami hasonló történt az 1930-as években Európában. A nagy gazdasági világválság az Egyesült Államokban és a gazdasági válságok Európában, különösen Németországban, fasiszta pártokat juttattak hatalomra, részben az alacsony jövedelmű, könnyen radikalizálódó választói csoportok növekedése révén. Hogy ez ne ismétlődhessen meg, a háború utáni Európában szociáldemokrata pártok alakultak, amelyek az újraelosztást hangsúlyozták, és megpróbálták integrálni platformjukba az alacsony jövedelmű, kékgalléros csoportokat, amelyek egyébként az új fasiszta pártok választóivá válhattak volna.
A jelenlegi baloldal azonban már nem ugyanaz, egyfajta 180 fokos fordulat játszódott le, egy helycsere közte és a jobboldali pártok között, és mára az elit, a fehérgalléros csoportok pártjaivá váltak. Míg a kékgalléros csoportok egyre inkább a populistákhoz vonzódnak.
Ez azért történt, mert az 1970-es évek végén a nyugati baloldali pártoknak újra ki kellett találniuk magukat. Rájöttek, hogy a kommunista ideál elérhetetlen. A globalizáció pedig lehetetlenné tette az aktív újraelosztás politikáját: egy ilyen politika zárt társadalmat igényel. Lehetetlen például folyamatosan bevándorlást vonzani, és ezzel egyidejűleg növelni az újraelosztást – ez csak akkor működik, ha a népesség viszonylag stabil, különben nem jut elég mindenkinek a javakból.
Az új gazdasági realitásokhoz alkalmazkodva a baloldal átalakította politikáját, és a jövedelemegyenlőségről a társadalmi esélyegyenlőségre helyezte át a hangsúlyt. A szociáldemokraták az úgynevezett harmadik utat választották – valamit az aktív újraelosztás és a piacpárti politika között.
Nyugaton a baloldali pártok ezen választása azzal indokolható, hogy választórétegük, a munkásosztály a globalizáció és a posztindusztriális gazdaságra való áttérés következtében erősen megfogyatkozott. Kelet-Európában ezzel szemben az ipari gazdaság nagyrészt megmaradt, és a nyugat-európai gyárakat gyakran áttelepítették oda. Ott hatalmas munkásosztálybeli választói réteg maradt fenn: becslések szerint a választók akár 60%-a (beleértve a szolgáltatási szektorban dolgozó alacsonyan képzett munkaerőt is) így vagy úgy munkásosztálybeli vagy alsó középosztálybeli.
De a kelet-európai baloldalnak nem volt más lehetősége. Miután hatalomra kerültek, piaci reformokat kellett végrehajtaniuk. Ki kellett javítaniuk a szocializmusból örökölt hatalmas aránytalanságokat, ráadásul reformok nélkül nem csatlakozhattak volna az EU-hoz, és erre akkoriban óriási igény volt ezekben az országokban. Az EU-csatlakozás után ezekben az országokban a piacpárti baloldali pártok támogatottsága zuhant, mivel a reformok a választóikat sújtották. Korábbi támogatóikat pedig bekebelezték a populisták.
A baloldali pártoknak meg kell próbálniuk talpra állni, és meg kell szólítaniuk ezeket a csoportokat, akik a választóik nagy részét alkották. Ez segíthet csökkenteni a populisták népszerűségét. De ami a háború utáni Európában lehetséges volt, az a globális gazdaságban nem lehetséges. Ha versenyképes akar lenni valaki, akkor nem növelheti nagy mértékben az újraelosztást, és nem zárhatja le újra az országot a társadalmi stabilitás érdekében. Ezt a problémát még senki sem oldotta meg.
A jó hír az, hogy a populisták fokozatosan maguk is a politikai mainstream részévé válnak, valamelyest normalizálódnak. Ugyanakkor azonban a politikai programokat a kevésbé liberális irányba tolják el. Ismét a demokrácia és a tekintélyelvűség globális versenyével állunk szemben: ki képes könnyebben elérni a politikai és társadalmi stabilitást egyszerre? Ez örök vita: a rend és a szabadság között zajlik.
A globalizációs sokkhoz hasonló változások valószínűleg mostantól gyakrabban fognak bekövetkezni. Például a mesterséges intelligencia tömeges bevezetése előtt állunk, ami valószínűleg sok munkahelyet fog tönkretenni. A populizmus kilátásaival kapcsolatos fő kérdés tehát az, hogy képes-e gyorsan alkalmazkodni a gazdasági turbulenciákhoz.
A demokratikus társadalmak nyitottak, megvitatják a problémáikat, folyamatosan változnak, alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. Az autokráciák nem rendelkeznek ezzel a képességgel. Ezért a demokráciáknak hosszú távon sikeresebbnek kell bizonyulniuk, mint az autokráciáknak. Legalábbis reméljük.
Összegzésképpen: világos tehát, hogy a populista rendszerek hosszú távon vagy alkalmazkodásra, vagy pusztulásra vannak ítélve, hiszen nem tarthatóak fenn huzamos ideig. Mi most egy nagyon érdekes politikai kísérlet tanúi vagyunk, ami épp csődöt mond. Az érdeklődésünk viszont nem önzetlen: mi magunk vagyunk a kísérlet alanyai. Ahogy a régi szovjet vicc mondta:
– Micsoda inkább a marxizmus-leninizmus, művészet vagy inkább tudomány?
– Természetesen művészet.
– Ezt honnan tudjuk?
– Ha tudomány lenne, előbb nyulakon és tengerimalacokon próbálták volna ki, csak aztán jöhettek volna az emberkísérletek.
A kísérleti nyulak ritkán élvezik, amikor élve boncolják őket. Mi sem vagyunk ezzel másképp.
Szele Tamás
